Három évvel ezelőtt írt a lányának egy levelet, ami az interneten is olvasható. Azt írta: „sosem lettem volna oknyomozónak mondott riporter, ha komolyan vettem volna azt a mondást, miszerint más kárából tanul az okos.”
Akkor az egész életem más lett volna.
Utána azt írta: „ez esetben ugyanis egy olvasott könyvmoly lennék, nem pedig egy testileg, lelkileg agyonsérült pasas.”
Azért is ezt a helyet (Európa Kávéház) adtam meg, hogy találkozzunk, mert ezen a környéken nagyjából úgy vagyok, mint mások a falvakban. Itt nekem mindenki köszön és én is köszönök. Ez az Újlipótváros. A Szent István park környékén nevelkedtem, de ez még egy zsidó fiútól is közhelyes belterj.
Hogy kapcsolódik ez az agyonsérültséghez?
Úgy, hogy engem egy olyan világra neveltek, amely világ akkor sem volt, és később se lett.
Milyen az a világ?
Csokoládét kellett volna ennem, Thomas Mannt olvasnom, Wagnert hallgatnom, és orvosnak kellett volna lennem, mint az apámnak. De nekem idegen volt az a világ. Apámnak az lett volna jó, ha 15 évesen születek, akkor már lehet velem kártyázni is. Amit most elmondok, arra anyukám biztos azt fogja mondani, hogy ez nem így zajlott, de nekem az első pszichológusom azt mondta, aki péklapátnak képzeli magát, az péklapát.
Sok pszichológussal volt dolga?
Az utolsó tíz évben nem.
Mit jelent az, hogy oknyomozónak mondott riporter?
Én nem vagyok oknyomozó. Ez olyan, mintha egy macskát betennének a majomketrecbe, és azt is írnák ki, hogy majom. Engem sosem tudtak besorolni. Erre egy ideig nagyon büszke voltam, aztán nagyon zavart, és most jól együtt tudok élni vele. Talán azért van ez így, mert ennek az országnak kicsi a toleranciája. Még a saját közegemnek is.
Melyik a saját közege; a munkatársai, vagy a hallgatói?
Ma már inkább a hallgatók. Azért is lettem inkább rádiós, mint televíziós, mert a rádióhoz sokkal kevesebb ember kell. Az Echo televízióban - ahol dolgoztam legutóbb, azért volt könnyű dolgozni, mert annyira igénytelen volt a külső megjelenítődés tekintetében, hogy elég volt, ha magamat hoztam. Mint utólag kiderült, az is sok volt.
Ezt időközben nem mondták?
Senkinek az intim szférájába nem lépek be erőszakkal. Azt értsék meg, ma gyakorlatilag úgy élek, ahogy szeretnék. Hogy ez másokat zavar, azzal én nem tudok mit kezdeni.
A hivatalos tájékoztatásban ez állt, hogy a menesztésének részben gazdasági okai voltak, részben pedig az, hogy a betelefonálókkal szembeni hangneme megengedhetetlen volt.
A kirúgatásomban az játszott közre, hogy az új vezérigazgató engem nem akart.
Mennyit változtak a nézettségi adatok, amióta nem dolgozik a televíziónál?
A nézettséggel sosem voltam tisztában.
Évekkel ezelőtt, amikor a Máté Krisztina vezette, Leggyengébb láncszem című Vetélkedőt levették a műsorról, azzal magyarázták a sikertelenségét, hogy az emberek nem szeretik azt a fajta kommunikáció, amikor a játékvezető élesen kritizálta a játékosokat.
Amikor elmentem az első pszichológusomhoz, az azért volt, mert az első szerelmem visszautasított. Engem ugyanis az érzelmek kommunikációképtelenné tettek. Nem tudtam azt mondani, hogy menjünk moziba, mert akkor is azt gondoltam, hogy mennyire szeretlek. Nem tudtam kordában tartani az érzéseimet, de az elmúlt időben többé-kevésbé elkészültem. Az elkészült embernek a kommunikációja már hamarabb megjelent a munkámban, mint ahogy én ott tartottam volna.
És amit megengedhettem a munkámban, egyre inkább úgy láttam, megengedhetem a magánéletemben is. A munkámban azt mondtam, maga nekem tetszik, magának randevút ajánlok, de ezt a munkámon keresztül valósítottam meg, ami rossz dolog. Később képes voltam a kettőt külön megvalósítani, a szó szoros értelmében két évvel ezelőtt felnőttem. Így tudok válaszolni arra, amit felvetett: én arról nem vagyok megbizonyosodva, hogy Máté Krisztina felnőtt. Azt értsék meg, hogy az én szakmámban vannak emberek, akik teljesen alkalmatlanok, mégis alkalmasak, és vannak alkalmas alkalmatlanok.
Mondana példát?
Truman Capote életrajzot olvasok most. Neki jóformán nem volt iskolázottsága, de tudott írni, született tehetség volt. A médiában a született tehetségek ritkán szoktak 45 éves korukban is ottmaradni, mert kirostálódnak. A szakmámban az, hogy valaki élettapasztalattal rendelkezik, olvasott, mikforonképes, és műsort csinál, az nagyon ritka.
Elégedetlen a média mai összetételével?
Engem nem érdekel ma már a média, kiszerettem belőle. A nyolcvanas években a Magyar Rádióban nevelkedtem. Volt egy szellemi közeg, ahol fel lehetett nőni. A rendszerváltás után azok a képek, amelyeket a szakmáról őriztem, ’94 után folyamatosan törtek. Akikkel nevelkedtem, nagyjából 2000-re elvesztették a hitelességüket. Olyanná váltam, mint amit Woody Allentől szoktam idézni; azért nem akarok megismerkedni a Marlon Brandóval, mert annyira felnézek rá, hogy nem akarok csalódni. Ami ma van a médiában, az egy belterjes, pártpolitika által agyonbaszott, retardált, nervőz valami.
Talán a nyolcvanas években szabadabb szellemi közeg vette körül?
Az egy örömfoci volt, egy folyamatos jam session. A nyolcvanas éveket ma úgy illik elképzelni, hogy mindenkin rajta ült a big brother, de nem így volt. Egy dolgot kell, hogy megértsenek: egy gyáva, gátlásos, identitását kereső fiú voltam, aki a munkája révén találta meg az identitását, a formáját. És ide alapvetően a kérdezés útján jutottam el.
Közrejátszik bármiféle szakmai féltékenység abban, amit mond?
Én majdnem úgy érzem magam, mint aki egy állandóan csökkenő nagyságú jégtáblán egyensúlyozik. Nekem nem nagyon van módon a környezetemet figyelni. Amit én csinálok, azt más nem tudja. Aki ebben az országban él, engem hallgat, de ha velem együtt kéne működnie, akkor azt kérdezné, miért pont velem?
Erre büszke?
Három-négy évvel ezelőtt még az lettem volna. Ma nem. A korosztályomban mindenkinek olyannak kellene lenni, mint nekem; nyitottnak, őszintének, kíváncsinak, jobbító szándékúnak.
Egyszer azt mondta, hogy az autógyárak önnek dolgoznak. Ez mit jelent?
Arra kellet rájönnöm, hogy a rádióműsoromat alapvetően férfiak hallgatják autóban. Tizenéves koromról kezdve a korosztályom emblematikus alakja akartam lenni, csak én ezt korábbra képzeltem. Akkorra, mint ahány évesek maguk. Ma már nincs bennem habzsolási vágy. Amilyen most vagyok, olyan a tapasztalataimtól lettem. Engem azért hallgatnak, mert azt mondják, ’ez olyan, mint én, miközben én nem vagyok ilyen’.
Most boldog?
Nagyjából 47 éves koromig, a legutóbbi szerelmi kudarcomig jóformán permanens boldogtalanságban szenvedtem. A kapcsolataim sikerültek, de három hónap alatt romba döntöttem mindet. Ma kiegyensúlyozott vagyok.
A lányával biztosan más a kapcsolata.
A lányommal igen. De az, hogy elvált vagyok, biztos nem jó dolog. Ha házasságban lennék, valamelyikünk már nem élne. Nekem annyiban lehet lelkiismeret-furdalásom, hogy örültem volna neki, ha a volt feleségem életét nem nagyon lelketlenítettem volna el azzal, hogy habár nagyon sokat van nálam a lányom, mégis rá hárul a gyereknevelés. Én bizonyos szempontból nem ebben az országban élek. De ne kérdezzék, hol élek, nem tudok rá válaszolni. Olyan nyelvet beszélek, amikor jó formában vagyok, amelyet mindenki ismer, de valamilyen ismeretlen okból nem beszélik. Engem alapvetően azért utálnak, mert ebből a kettősségből csinálok egyet.
Kívülről láttatja az embereket?
Megmutatom őket három dimenzióban, amit ők nem szeretnek. Bródy János azt mondta a vele készült interjú után - amikor azt olvasta vissza, amit elmondott; ’te kapsz ezért pénzt, és engem baszogatsz?’ Cserhalmi letiltotta az interjút. Azt mondta, igaz, ami benne van, de nem vállalja.
És önmagáról reális képe van?
Reális képem van.
Miért utazott el egyedül Gambiába az ötvenedik születésnapja környékén?
Mert el akartam menni egy olyan helyre, ahol nincs kultúra, és természetes körülményeket talál az ember, ennek következtében végképp nem tud magával foglalkozni. Bementem egy idegenforgalmi céghez, és kiderült, hogy a tiszteletbeli gambiai konzult gyerekkorom óta ismerem. Tudni kell, élményeim által az életem egy folytonos Szent Lajos király hídja. És kint is rengeteg élmény ért. Itthon a vécére is tetrist viszek, ott pedig könyvet vittem. Éjjel-nappal olvastam, amikor meg nem, akkor vízilovakat néztem csónakázás közben.
Egyfajta meditációs tréning volt?
Semmi meditáció. Na látják, ebből fakad az erőszakosságom. Nincs már annyi időm, hogy megvárjam, amíg megértenek engem. Ilyenkor valahogy át kell rángatnom magukat abba a koordinátarendszerbe, amiben élek. Lehetnék erőszakos, vagy lehetnék hülye, mert nem hagyják átrángatni magukat, de úgy gondolom, erőszakos vagyok, és nem hülye.
Pedig vízilovakat nézni csónakázás közben lazító tevékenységnek tűnik.
Legtöbbször szerelmi bánatomban utazom. Elmentem Jemenbe, de a szerelmi bánatomtól nem láttam Jement. Ma már láttam Gambiát. Az a gond inkább, hogy most eljutottam a Mount Everest tetejére és egyrészt nem látok már csúcsokat, amiket megmásznék, másrészt a korosztályomból senki nem maradt, akivel nagyon szívesen megismerkednék. Maguk meg túl fiatalok.
Azt mondta az előbb, hogy nyitott. Akkor miért baj, hogy fiatalok vagyunk?
A tapasztaltat hiányzik. Velem mostanában szoktak kikezdeni nők. Korábban is megtörtént, csak is elmenekültem. De ma ezt egész professzionálisan teszem. Az ember a saját idősíkjaiban nem közlekedhet akarata szerint.
Ez hogy jött ide?
Úgy, hogy valahogy kapcsolatba kellene kerülni egy másik korosztállyal. Csak nőkre gondolok ilyenkor, mert az irántuk való érdeklődésnek van jelentősége nálam. Leszámítva, hogy nagyon későn vesztettem el a szüzességem, egy amszterdami kuplerájban. Olyan gátlásos voltam, hogy itthon nem ment. Rajta feküdtem a nőn, és egy idő után vagy elröhögte magát, vagy azt mondta, hogy ez borzasztó. Én egy pinát nyaltam, amikor katona voltam. Azt volt belerajzolva a kanalamba, és nem tudtam, hogy az, számomra egy kis rombusz volt vonalkákkal.
Engem az apám latinul világosított fel, semmit nem értettem. Olvastam Feuchtwangertől a Rókák a szőlőbent, és abban valamelyik Lajosnak fitymaszűkülete volt. Kérdeztem az apámtól, mi az? Elmagyarázta, és az egészből egyáltalán nem értettem semmit. Aztán amikor Amszterdamban túlestem az egészen, 13 másodperc volt. Akkor kiderült, hogy nincs fitymaszűkületem.