A Maradandók tisztelettel című lemezeden feldolgozott dalokhoz kapcsolódnak személyes történeteid? Például a Mikor elindul a vonat című dalt hogyan szeretted meg?
Magaménak éreztem mindig. A feleségemmel elmentünk egy Magna Cum Laude koncertre, és amikor az énekes ebbe a dalba kezdett, valahogy észrevette, hogy én ezt mennyire akarom énekelni. Odahozta nekem mikrofont, énekeltem, én is és a közönség is nagyon örült ennek.
Az Én leszek című Cserháti dalról mi a történeted?
Amikor megismerkedtem 17 éves koromban a feleségemmel, mindig mondta, hogy Cserháti Zsuzsa milyen jó énekesnő. Nem ismertem, de gondoltam, úgysem fog tetszeni, mert mindig külföldi zenéket hallgattam. Amikor mégis meghallgattam, elájultam: hogy lehet ez?! Cserháti úgy énekelt, mint egy feka. Azóta minden lemezét megvettem, még azelőtt megrendeltem, hogy megjelent volna. Máté Péter is ilyen hatással van rám.
A zenészek, akiknek a dalait feldolgoztad, a hatvanas években indultak. Mit gondolsz, ha abban az időben kezdted volna a pályádat minden adottságoddal – származás, habitus, stílus, hangszín – mennyire lettél volna sikeres?
Csak remélni tudom, hogy a közönségnek ugyanúgy tetszettem volna, mint most. Régebben könnyebb volt a zenei szakmában szerintem. Ugyan csak egy tévé meg egy rádió volt, de mégis jobban ismerték a zenészeket. Ma meg rengeteg médium, és ha az ember egész nap megy interjúról interjúra, még akkor is szinte alig tud róla valaki.
Úgy tudom, hogy Jaco Pastoriust és Marcus Millert tartod még a saját zenédre legnagyobb hatással bíró zenészeknek. Az ő dalaikat is fel szeretnéd dolgozni?
Őket inkább koncerteken szeretném játszani. De ha elkezdem, akkor mindenki inkább azt szeretné, hogy énekeljek. A Mikor elindul a vonatba beletettem egy Marcus Milleres szólót. Amibe csak tudom, beleteszem. Amikor Marcus Millertől a Talest egyszer odaadta nekem egy haverom, hogy hallgassam meg: beleszédültem, beleőrültem. Persze, hogy szeretném azt, hogy mindenki ismerje.
Szerinted miért annyira népszerűek a feldolgozások?
A kilencvenes évek zenéje közül nagyon sokat nem szerettem annyira: a Roxette-t, az Ace of Base-t, a Guns N’ Roses-t, Bon Jovit. Amit képtelen voltam hallgatni, az a technozene, pl. Real McCoy és a 2 Unlimited volt. Mégis, ha ezek valamelyikét most véletlenül meghallom, kiáltok belül Istenhez, hogy legalább ilyen zene lenne most. Megváltás lenne a mai egyes „diundisu” zenékhez képest. Szóval szerintem azért népszerűek a régi zenék, és a nosztalgia, mert az egész életből hiányoznak azok a dolgok, amik régen természetesek voltak.
Pontosan mire gondolsz?
Az őszinteségre, a természetességre. Ha valakivel megismerkedsz, már két-három napja beszélgetsz, akkor ma már az a csoda, ha még nem szúrt hátba.
Túlzol.
Nem.
Jó. Szerinted az, hogy a zenészek visszanyúlnak a hatvanas-hetvenes évek zenéihez, azt is jelenti, hogy újra igény az őszinteségre, természetességre van igény?
Remélem. Még valamire rájöttem. A régi koncerteken nem kellett varázsolni a színpadon. Felment az LGT, gitároztak, énekeltek, hangulatot adtak, és arra mindenki őrjöngött. Most meg ha nincs húszmilliós forintos technikád, lézerek, hülyeségek, tánc, akkor labdába sem rúgsz. Tüzet hánynak a színpadon, és mellette az ének lehet, hogy playback. Ezért is örülök, hogy megcsinálhattam ezt a lemezt, amelyiknek a dalait a maguk idejében mindenféle varázslás nélkül szerették az emberek.
2004 óta, amikor az Év Férfihangja címet kaptad a Megasztárban, rengeteg interjúban elmondtad, szakmailag milyen sokat fejlődtél. Az egzisztenciális előrelépés mennyit változtatott az életeden?
Semmit.
Nem kezdtél el például festményeket, vagy ékszereket gyűjteni, nem lett a hobbid az utazás?
Azelőtt a munkám miatt nem volt arra szükségem, hogy évente egy hétre elutazzak, és kifújjam a gőz. Most vannak olyan időszakok, amikor pihennem kell a nagy pörgések után. Ilyen a január. Egyedül az autókba vagyok beleszerelmesedve, építgetem, rendelgetem az alkatrészeket. Én mentem el Franciaországba és lábon hoztam be egy ’96-os autót. Levezettem majdnem egyszerre. Így kapcsolom ki magamat.
Ugyanabba a társaságba jársz, mint négy évvel ezelőtt?
Nem nagyon járok társaságba. Igazán a szakmában sincsenek nagy barátaim.
Nem érzed magad otthon a zenei szakmában?
A partikban meg a majomkodásokban nem. Amikor megjelenünk valahol úgy, hogy mi vagyunk a sztárok, lefotóznak, és olyan ember mellé kéne állnom, aki mellett még érdekesebb lennék, akkor nem érzem magam otthon. Egy eseményen köszönök őszintén valakinek, és ő megkérdezi, hogy vagyok, és mire átgondolom, mit válaszoljak, már mással foglalkozik. Ezzel mit kezdhetnék? Mindenki más dimenzióban van, ez engem idegesít. Ha ezek a celebek egymással is így viselkednek, akkor hogy viselkednek akkor, ha bemennek egy hentesboltba?
Azt vettem észre, hogy amikor jó kocsiban ülök, és a piros lámpánál egy másikból átnéznek rám, sokszor azon kapom magam, hogy takarom az arcom. Attól félek, hogy azt hiszik, gizdáskodom, pedig csak arról van szó, hogy szeretem és tisztelem az autót. Amikor megyek fellépni, nem szeretek a hely bejáratánál megállni, nehogy azt higgyék, nagyképű vagyok. Nekem csak az a célom, hogy minél többet tegyek le az asztalra.
Amikor először autogramot akartak kérni tőlem az egyik plázában, nagyon elcsodálkoztam. Én egész életemben nem kértem senkitől aláírást, csak Marcus Millertől. Kérdeztem, hogy miért tőlem? Ki vagyok én? Ilyen alapon te is adhatnál nekem! Aztán elkezdtem gondolkodni, és azzal nyugtattam meg magam, hogy ha valaki autogramot kér, azt nekem teljesítenem kell, mert én vagyok az, aki szolgáltatok. Nem a közönség van értem, hanem fordítva.