Az utóbbi három évből emlékszik nagy magyar slágerre?
Zorán legutolsó cédéjén nagyon szép dalok vannak. Azt, hogy mi a sláger, nem lehet könnyen meghatározni. Én egy rádióállomást szoktam hallgatni a kocsiban, ahol általában régi dalokat játszanak. Az új Zoránt nem hallom most sehol. A Zár már a színház című dalomat megírtam fél óra alatt, és tíz éve játsszuk. Színészzenekari koncertet nem is lehet anélkül csinálni, hogy ne játszanánk el. Ez áldott dolog, mint a Boci boci tarka, ami ezer éve megvan, és valamiért mindenki ismeri.
A zenészek azt sugallják, hogy mostanában lemezt kiadni itthon maga az örömzene. Lemezeladásokból legalábbis nem érdemes bevételt remélni.
Ez sajnos így van, a lemezkiadás csak ráfizetés.
Miért adta ki a dalait?
Claudia mindig mondta, jelenjenek már meg a dalok, legalább valami nyoma lesz a zenélésnek. Olyan erőszakos volt, hogy megjelent a lemez (mosolyog). De nem várok ettől a lemeztől olyat, hogy tizenkét világsláger lesz belőle. Egyszer meg lehet hallgatni egy üveg jó bor mellett. Semmit nem várok tőle, ami valami varázslat lenne.
Ön most a legfoglalkoztatottabb magyar filmszínész?
Áh, nem. De nem lehet különválasztani a filmszínész és a színházi színész kategóriát. Színészek vagyunk. Találkoztam egy kollégámmal, Rubold Ödönnel a nyíregyházi Vidor Fesztiválon. Azt mondta: öregem, mennyit dolgozol, mindenütt ott vagy. Meglepődtem: Döncikém, szerintem te többet dolgozol. Fölkelsz reggel hatkor, a gyerekeket elviszed iskolába, lemész vidékre próbálni, aztán visszajössz Budapestre. Én most egy kicsit előre vagyok tolva. A Jóisten előretolt, kirakatban vagyok. De nem dolgozom többet, mint régen. Sőt, koncentráltabban tudok dolgozni. Régebben én is felkeltem hatkor, megcsináltam egy reklámot hajnalban, aztán lementem próbára Fehérvárra, aztán fel szinkronba, aztán játszottam, éjjel kettőkor ágyba kerültem, és hatkor indult minden újra.
És mostanában mi a napi rutinja?
Reggel felkelek, elmegyek forgatni, és este nyolckor hazaérek.
Biztosan tudja, minek köszönhető, hogy ön a legtöbb magyar rendezőnek eszébe jut.
Tartsák is meg ezt a jó szokásukat. Talán azért lehet, mert velem könnyű dolgozni. Olyan szempontból, hogy én nem viszem be a hisztijeimet a munkahelyemre. Nekem is szokott rossz kedvem lenni, ha összeveszek Claudiával, vagy valamelyik fiam hülyeséget mond, amitől mérges leszek, vagy rosszul esik, de azt mindig kint hagyom. Olyan állapotban megyek dolgozni, amiben jól tudok alkotni. Ez sem egy ördöglakat, egyszerűen az embernek olyan lelki szintre kell hoznia magát, hogy érzékeny legyen. És fontos dolog a szövegtudás is. Velem sosem kell megállni amiatt, mert elakadtam. Ez, gondolom szimpatikus bennem. A filmek közül, amiket csináltam, szinte mindet vállalom, nem vallottam kudarcot.
Hogy érti, hogy szinte mindet? Melyik filmje a kivétel?
Volt egy-két film, amiben sok hibát találtam, de nem mondom meg, melyek ezek.
Egy interjújában arról beszélt, 1978-ban elhatározta, fontos, befolyásos emberekkel veszi körül magát.
Nem egészen így volt. Elég szűkös körülmények között éltünk gyerekkoromban. A hetvenes évek végén az fogalmazódott meg bennem, hogy 2000-re legyen egy telefonkönyvem, amelyikben olyan nevek vannak, hogy ha akárki azt mondaná: Gesztesi úr, nagyon beteg a fiam, és az orvosok nem nagyon tudnak segíteni, akkor azt tudjam mondani: nekem van egy nagyon jó belgyógyász barátom, bízom a munkájában, és megadom a számát. És arra is vágytam, hogy a Színészárvákért Alapítvány nevében meg tudnék kérni vezetőket, hogy Pistikém, vennél jegyeket a jótékonysági koncertre?
Sikerült az ezredfordulóra összeállítania ezt a telefonkönyvet?
2005-re készen lett. Igazi telefonkönyve nincs már az embernek, a telefonomban gyűjtöttem ezeket a számokat. A mobilt egyszer bevittem egy szervizbe, mert valami nem stimmelt vele. A szervizes valamit pötyögött rajta, aztán visszaadta. Öt másodperc alatt kitörölte az összes számot, amit az elmúlt években beírtam. Miniszterek, államtitkárok, orvosok, ügyvédek számát, és a Los Angeles-i barátaimét, akiket odakint ismertem meg. Az addigi életemet kitörölte. Nagyon nehezen tudtam bepótolni.
Tehát nem sznobériából gyűjtötte a fontos számokat.
Nem, inkább azért, mert szeretek adni, segíteni. Nem bírom nézni a fájdalmat. Amikor ezt elhatároztam, biztos láttam valamit, ami megérintett. A kisgyerekek fájdalmára vagyok a legérzékenyebb. De az is lehet, hogy egy szerencsétlen embert láttam, és azt mondtam, nem leszek egy jóisten, de akin tudok, segítek.
Ezért hozta létre a Színészárvákért Alapítványt is, miután barátja, Bubik István meghalt?
Igen. De kicsit önző is voltam. Amikor Pista barátom meghalt, nagyon rossz állapotba kerültem, és arra is gondoltam, az én gyerekeimmel mi lenne, ha meghalnék? Ebből jött az ötlet, hogy segítsünk. Az alapítvány három éve működik már, évente egy jótékonysági koncertet rendezünk.
Hogyan élte meg, amikor az utcán elkezdték megismerni?
Ennek volt egy folyamata. Amikor otthagytam a Vígszínházat 98-99-ben, akkor dőltek be az amerikai filmek százával, az volt a megélhetésem, hogy reggeltől éjszakáig szinkronizáltam. Amikor lementem a boltba, és kértem tíz deka párizsit azt mondta a boltos: maga az igazságosztó. Én voltam Michael Madsen és Forest Whitaker hangja. Aztán jött a nagy sikerű Shrek, közben leforgattam az első filmjeimet. Az emberek összerakták a hangot és az arcot. Nagyon jó érzés, hogy általában szeretnek az emberek. Biztos van, aki gyűlöl, de sosem volt még olyan, hogy valaki meglátott és köpött egyet.
Ez igaz, de például a Bors reklámjáról szóló fórumbejegyzések alapján megoszlik a közönség véleménye. Azt a reklámot nem mindenki szereti.
Van a kocsimban egy csomó számla, amit ki kell fizetni, ilyen egyszerű. Másfelől a Borsot nagyon korrekt lapnak tartom, azért is vállaltam. Fórumot egyébként nem olvasok.
Kritikát sem?
Nem. Pont a minap volt a Clau egészen rosszul, mert valami marhaságot írtak róla. Élem az életem úgy, ahogy nekem jól esik, nem érdekelnek ezek a visszajelzések. Csak azt reklámozom, amivel egyetértek.