Gundel Takács Gábor sosem szállt még el és nem érzi különbnek magát másoknál. Volt újságkihordó és ács is, de a legnagyobb csalódás akkor érte, mikor az üzleti életbe kóstolt bele.

Rudi Zoltán Önt valódi emberként definiálta. Hogyan értelmezné ezt?

Ez egy nehéz kategória. Ha arról beszélek, hogy én egy valódi ember vagyok, akkor nyilvánvaló, hogy küszködök azzal, hogy egyáltalán jól értékelem-e magam. Fõleg, mikor valaki önmagáról pozitív állítást fogalmaz meg vagy fogad el, akkor abban mindig benne van egy kicsit a kétely is, hogy valóban így van-e. Vajon nem áltatom-e magam? Ha az ember nagyon sokat szerepel vagy sokat van az újságokban, a rádióban, a televízióban, megismerik az utcán, ez könnyen becsapós lehet. Ha valaki azt hiszi, hogy ez annak szól, hogy ő különb, mint mások, akkor nagyon könnyen csapdába kerül. Valaki más lesz: egy figura, egy kép, akit nem is önmaga alakított ki, hanem a környezete. Ha valaki meg tudja óvni magát és meg tud maradni annak, aki volt és nem felejti el, hogy honnan jött, akkor valódi ember tud maradni.

Más technikát ismer az „állagmegóvásra"? 

Ez nekem egy állandó kérdés. Nagyon hálás vagyok az életnek, amiért nagyon alulról kezdtem a szakmát. Ügyelő voltam, az a legutolsó ember a stábnál. 19 évesen kezdtem, én voltam a legfiatalabb, a legkisebb pont az egész történetben. Az ember tudja, hogy ez milyen és ha ezt nem felejti el, akkor ilyen tud maradni később is.

Nézzen Gundel Takács Gábort!

A mai napig tudom, mit jelent a kétkezi munka és meg is becsülöm, hiszen én is csináltam. Nagyon fontos része volt az életemnek. Az igazán nagy katasztrófa az az, hogy nemrégiben belekóstoltam az üzleti életbe - a vendéglátásba - és ott döbbenetes dolgok értek. Igazából ettől sérültem nem attól, hogy ács vagy újságkihordó voltam.

Konkrétan mi sérült?

Az illúzióim. Amikor egy vagy a sok közül, akkor ugyanúgy felmész a tetőre, mint mások: eddig nincs baj. Baj akkor kezdődik, mikor valakiben megbízol és nem az történik, amit ígér. A sérülések akkor történnek.

És amikor csatornát váltott?

Talán akkor is egy kicsit. Úgy éreztem, hogy értelmetlenül példát akarnak velem statuálni ahelyett, hogy kölcsönösen megköszöntük volna egymásnak, hogy több éven keresztül együtt dolgoztunk és sikeres dolgokat csináltunk. Nem értettem, miért kell így elválni egymástól. Ez mindenképpen nagy csalódás volt.

Közszolgálati televíziónál jobb dolgozni, vagy egyszerűen csak más?

Számomra jobb. Azért kezdtem el televíziózni 1989-ben, mert szerettem, szeretek műsorokat készíteni. Nálam nem feltétlenül a nézettség a mérce. A kereskedelmi televízióban csak és kizárólag az számít. Teljesen érdektelen, hogy jó vagy nem jó, ha nézik, akkor képernyőn van, ha nem, akkor nincs. Például az Áll az alku megszüntetésével kapcsolatban rengeteg ilyen polémia volt, ami nem esett jól, mert úgy éreztem, nem feltétlenül a műsorkészítő szakma szempontjai alapján dőltek el a dolgok. Amit én a Magyar Televíziónál kerestem, azt a magam részéről meg is kapom. Úgy készíthetünk televíziós műsorokat, hogy miközben a legmagasabb színvonalra törekszünk, nem kapunk állandó visszajelzéseket, hogy most egy százalékkal kevesebb volt a nézettség. Nem ez az állandó, a legelső szempont, hanem, hogy csináljunk valamit, ami vállalható, amire bárki azt mondhatja, hogy igen, én ennek a műsornak a részese vagyok és nem kell lehajtott fejjel járnom az utcán. Ismertem a Magyar Televíziót, hiszen itt nőttem fel. Látom, hogy elkezdődött a fejlődés, de látom, hogy még van miben fejlődni.

Ön szerint a szakma csúcsa lehet a közszolgálati televíziózás?

A kereskedelmi televízióknál is születnek jó műsorok. Ott az a baj, ha valami nem jó és mégis marad, mert sokan nézik. Nem mondanám, hogy a közszolgálati televízió egyben a szakma csúcsát is fogja jelenteni. Inkább úgy mondanám, hogy a közszolgálati is a szakma csúcsát fogja jelenteni a maga keretei és lehetőségei között.