A "Libanon lángokban" című tudósításod felvétele idején az izraeli légierő bombázni kezdte a fővárost, Bejrútot, de a tévén keresztül úgy tűnt, téged ez nem ijesztett meg különösebben.
Amikor az ember a helyszínen dolgozik, akkor nincs idő félni. De amikor a forgatás után hazamegyünk a szállodába, és azt hallom, hullanak a bombák körülöttünk, az félelmetes; olyankor az ember kiszolgáltatottnak érzi magát. Azért is, mert akkor már nyoma sincs annak az adrenalinnak, ami a forgatáskor doppingszerként hatott.
Eszerint az adrenalin motivál?
Motivál az érdeklődés, az elszántság, és valami olyasmi, amit nehéz lenne megfogalmazni szavakban. Sokszor nem is tudjuk igazából, mi fog kint történni. Nagyon sok helyzet váratlanul adódik, és mindig azon gondolkozunk, hogyan lehet megoldani, mindezt minél valóságosabban megmutatni.
Míg korábban riportot írtál, addig mostanában televíziós tudósításban dolgozod fel ugyanazt. Nagyon eltér a két módszer?
|
Igen, az írott sajtó másképp viszonyul ezekhez a témákhoz. Amikor viszont kamerával vagyunk kint, akkor mindent meg kell mutatni képben, és ez egy másfajta kihívás. Sokszor nehéz a helyszínen mérlegelni, mi az, ami még nem annyira veszélyes ránk nézve. Nehéz átlátni, milyen kockázatokat lehet vállalni. Nagyon jó partnereim vannak. Általában ketten utazunk egy operatőrrel, Rácz László kollégámmal, vagy Juraszek Gáborral. Nagyon sok múlik azon, hogy mennyire tudunk egymásra támaszkodni. Bizalom nélkül ez nem működne. Sokszor pedig abban is segít a kollegiális kapcsolat, hogy valamelyikünk mindig fel tudja mérni, mennyire veszélyes az adott szituáció. Én hajlamosabb vagyok belemenni olyan helyzetekbe, amelyekbe nem kellene, és ilyenkor jó, ha van egy külső kontroll.
Sokan azt hiszik, nőként veszélyesebb az ilyen helyzetekben. Nekem viszont csak jó tapasztalataim vannak, rendkívüli odafigyeléssel szoktak velem bánni. Egyrészt az arab kollégák, másrészt a Közel-Keleten élő emberek is. Mindent megtesznek azért, hogy gördülékenyen menjenek a forgatások. Sokszor azonban már az is nehéz, hogy eljussunk a veszélyes helyszínekre. Adott esetben a helyiek is félnek elvinni minket oda.
Ez érdekes. Tehát inkább előnyt jelent, ha az arab világban női tudósítóként dolgozol?
Ha az arab világban forgatok, nem érzem hátrányát annak, hogy nő vagyok. Nagyon sok segítséget kapok, ha odamegyek és vállalom ezt a munkát.
Nem meglepő, hogy az ott élők segítőkészek, de az interjúalanyok felkutatása nem lehet könnyű feladat. Miért éppen neked nyilatkoznak?
Erre nincs igazán jó válasz. A szervezés valóban talán a legnehezebb és legkimerítőbb feladat, és már itthon el kell kezdeni. Köztudott, hogy az arab világ nem teljesen azokon az alapokon nyugszik, mint Európa. Szinte minden a helyszínen derül ki, ezért nagyon nehéz előre kalkulálni. Sokszor úgy kell kiutazni, hogy nem lehet rendesen felkészülni. Háborús helyzetben pláne teljesen kiszámíthatatlan a munkánk, előfordul, hogy az utolsó pillanatban az egész forgatási tervet meg kell változtatni. Mivel ketten vagyunk, a szervezési feladatok egésze ránk hárul. Az, hogy ott legyek és az interjút megcsináljam, már szinte a legkisebb kihívás.
Mennyire tartod mérvadónak férfikollégáid elmúlt években készített háborús tudósításait?
Mindig lehet a kollégáktól tanulni, a jó és rossz példákból is. De változik a világ, változnak a háborúk, és változik Magyarország politikai kapcsolata az egész arab világgal. Egyre nehezebb lesz kijutnunk, az elidegenedés és a kölcsönös félelem nagyon érződik. Nem gondolom, hogy idővel könnyebb lesz a helyzetem.
Mi érdekel jobban; a Közel-Kelet, vagy a háborús tudósítás?
Sajnos a kettőt már nehéz szétválasztani. Szomorú lenne, ha azt jelenteném ki, hogy engem vonz a háború. Számomra az a fontos, hogy ezt a térséget minél jobban megismerjem és alaposan be tudjam mutatni, mert rengeteg tévhit terjeng. Nem akarom szebbnek lefesteni a térséget, mint amilyen, de rosszabbnak sem. Ez azért is nehéz feladat, mert egy helynek, vagy egy népnek rengeteg arca van. Ha már egy szeletet be tudok mutatni, annál inkább tisztulhat a kép.
Európaiként gondolsz a térségben élő emberekre?
Annyiban igen, hogy Európában nőttem fel, Magyarországon; félig szíriai vagyok, félig magyar. Ugyanakkor sok időt töltök a Közel-Keleten. Megpróbálom függetleníteni, hogy én most európaiként, arabként, vagy szíriaiként mutatom be őket. Azt gondolom, hogy emberként kell bemutatni őket.
Úgy gondolod, az ottani és itteni emberek között nincs különbség?
Az emberség a világ minden pontján ugyanazt jelenti, de vannak persze eltérések is. Épp az a cél, hogy a különbözőségeket bemutassuk, úgy talán jobban megértjük egymást, hogy a hatalmas szakadék, ami a két világ közt tátong, szűkülhessen.
De nem tűnik el.
Így van. Butaság lenne civilizációk közti összecsapásról beszélni - nem szeretem a mesterségesen kreált fogalmakat. Bár valahol ezek valós félelmeken nyugszanak, de nem ebből kellene kiindulni. Annyira változik minden napról napra, sajnos a politikai és gazdasági érdekek mindent átszőnek. Arra kellene törekedni, hogy ezt ne hagyjuk. A legalapvetőbb értékek mindenhol ugyanazok.