Járóka Lívia meghívására tavaly november végén abban a reményben utaztunk az Európai Parlamentbe, hogy lehetőségünk lesz a képviselőasszonnyal interjút készíteni brüsszeli irodájában. Tőlünk független okok miatt azonban csak a beszélgetés felét sikerült rögzíteni, ezért megegyeztünk a képviselőasszonnyal, hogy az interjút a későbbiekben telefonon folytatjuk. Az elkövetkezendő hetek nagyjából időpont egyeztetéssel teltek, majd végre interjúalanyunk tudott időt szakítani a beszélgetésre.
Sok érdekes téma felvetődött, például a romák médiabeli szereplése, amelynek kapcsán a Győzike Showra is rátértünk, beszélgettünk Járóka Lívia rádiós múltjáról, az általa fontos "kulturális missziót" betöltő egykori Bronz Klubról, és még a Nyóckerről is. A szöveg megjelenés előtti egyeztetésekor a képviselőasszony azonban minden, ezekre a témákra vonatkozó kérdést és választ törölt. Ezek megjelenéséhez azzal az indokkal nem járult hozzá, hogy arra törekszik, a romákról a legigazabb képet közvetítse. Egyedül számunkra volt egyértelmű, hogy mindezekkel együtt lett volna igazabb az a kép.
Ha jól tudom, a családjában hangzott el: "akinek nótája nincsen, annak szíve sincs". Önnek van nótája?
Van egy kedvenc nótám, úgy kezdődik: "ne szidjatok soha engem, én a szidást nem érdemlem". Nem a szövege miatt szeretem.
Ön az egyetlen tagja a Járóka családnak, aki nem a zenész pályát választotta?
Nem, a híres zenész dinasztiához nagyapám révén kötnek családi szálak, aki idősebb Járóka Sándor, a család leghíresebb tagjának unokatestvére volt. A nagyapám évtizedekig brácsós volt a Tatai Várban. Az édesapám, bár klasszikus zenét tanult, nem lett zenész, ahogy a testvérei sem. A mi szűkebb családunkban egyedül a húgom viszi tovább a hagyományokat, klasszikus zenét tanul, de a jazz érdekli igazán.
Úgy tudom, a szülei vegyes házasságot kötöttek.
Igen. Eleinte mindkét oldalról volt ellenérzés, ahogy még ma is gyakran halljuk ezt a vegyes szerelmek, de még baráti kapcsolatok alakulásakor is. A szüleim között azonban hatalmas volt a szerelem, és ezt a nagyszüleimnek is be kellett látniuk. Ma már örülnek, hogy így történt. Mindent, amit elértem, a családomnak köszönhetek.
A szülei javasolták önnek a politikai pályát?
Soha fel sem merült. Ők az életüket arra tették fel, hogy a három gyereküknek megteremtsék a hátteret. Nem voltunk jómódúak: édesapám felszolgálóként, édesanyám varrónőként dolgozott, erejükön felül azon voltak, hogy beleharaphassunk az életbe, tanuljunk, lássunk, utazzunk.
Eddig idilli a kép, de gondolom a gyerekkora nem telhetett el anélkül, hogy a származása miatt ne bántsák.
Szinte minden roma származású gyereknek vannak rossz élményei emiatt. Apám pozitív hozzáállása a méltóság, ahogy a cigányságát megéli, a szüleim nyitottsága és nyugalma biztonságot, önbizalmat adott.
A tanulmányaiban az integrált oktatás nagy szerepet kap. Része volt önnek is ebben?
Igen, bár hatan voltunk roma származásúak az évfolyamon, és mind egy osztályba kerültünk a nem roma gyerekekkel együtt. Csak pár éve, ahogy a régi papírjaimat rendeztem, vettem észre, hogy a gimnáziumi egészségügyi könyvemre ceruzával egy c betű van írva. Sokan a barátaim közül mesélik, hogy a naplóba a nevük mellett, sokszor még az osztálytermeken is barna c betű volt, szerencsére ebben nem volt részem.
Említette egy tanulmányában, hogy egyes intézményekben a roma tanulók számára fenntartott termeknek még ablaka sincs.
Való igaz. Egy négy éve készült dokumentumfilmben amelyet Magyarországon forgattunk látható, ahogy a régi tornaterem rácsos ablakai közt tanult a falu roma gyerekeinek többsége 6-tól 14 éves korig. A pedagógusok - köztük egy roma tanárnő is - azt bizonygatták, hogy a gyerekek diszlexiások egytől egyig, ezért az elkülönítés. Na és persze "a rossz magaviselet, a hiperaktivitás, a szülői segítség elmaradása"- a szokásos szöveg, ami legtöbbször köszönő viszonyban sincs az igazsággal. Én mindig jó tanuló voltam, de szegregált osztályból a középiskoláig sem jutottam volna.
Mióta küzd azért, hogy a szavaival élve egészséges cigányképet mutasson a külvilág felé?
A főiskolán ez már tudatos volt. Tanárképzőbe jártam Szombathelyre, és tapasztaltam, hogy a kezdő tanárok nagy része ha nem is nyíltan cigányellenes de a cigányságról nagyon kevés és előítéletektől hemzsegő tudással rendelkezik. A főiskola elvégzése után szociológusnak készültem, és úgy gondoltam, majd én megváltoztatom a Nemzeti Alaptantervet, és a romák történelme, de legalábbis a roma és nem-roma magyarok közös múltja, a közös erőfeszítések az ország kultúrális és ipari felvirágoztatásáért részei lesznek.
Mégsem ezen a pályán képzelte a jövőjét. Varsóban tanult, végül Londonban szociálantropológia szakon végzett. Amikor a doktori disszertációjának alapját képző terepgyakorlat miatt a Józsefvárosba költözött a roma identitást kutatni, a helyiek hogyan fogadták az Európában képzett roma lányt?
A nevemmel és a családi kapcsolataimmal könnyebb volt boldogulni, de a közösségben tanult lányként kevésbé testesítettem meg a cigány női ideált. Nem volt jelentősége annak, hogy antropológusként vagyok ott, hanem a közegükből származó fiatal cigány lány voltam, aki minden valamirevaló lányhoz hasonlóan jókat főz, mos, takarít és nem terepjegyzeteket firkálgat. Az egyetemen azt tanították, hogy miután elkészült egy anyag szóban, be kell rohanni akár a vécébe, is leírni mindent. Ez képtelenség volt, "native antropologistként" semmit nem tudtam és hamarosan nem is akartam rögzíteni.
Azok az emberek, akik befogadtak, megosztották velem a mindennapjaikat, sokkal többet adtak magukból, mint azt bármilyen antropológiai terepjegyzet. Amikor a dolgozat írására került a sor, mindenre emlékeztem. Ami hátráltatott, az az volt, hogy mindenről a lehető legobjektívebben akartam írni. Ma már tudom, hogy minden történet az antropológus személyiségén átszűrödve rögzül, és ebben ez a gyönyörű és izgalmas.
A tanulmányai lezárása után is a kutatói pályán maradt. Hogyan lett az Európai Parlament képviselője a Fidesz-Lungo Drom listájáról, amikor sosem volt egyik párt tagja, sem pedig politikus?
1990-től pártoló tagja voltam a Fidesznek még Sopronban, ahol Szájer József emblematikus figura volt. Mi ott, körülötte "fertőződtünk meg". Aztán hat évre külföldre kerültem, de a hazai és külföldi civil és akadémiai körökben a kutatásaim kapcsán jelen voltam, és időnként publikáltam. Amikor újra találkoztunk, arra kért, értékeljem polgári kormány cigánypolitikájának egyes elemeit. Nem lojálitást, szakmaiságot várnak tőlem azóta is, nekem ez a legfontosabb szempont.
A kislánya már Brüsszelben született?
Nem, Emma két és fél éves, még a képviselői mandátumom előtt született.
Gondolom nem ön volt gyesen vele.
11 hónapos koráig szerencsére én lehettem vele, azóta a férjem főállású apuka. Minden otthoni feladatot átvállal, hogy minél többet lehessünk együtt a lányunkkal.
Ha szabadnapja van, mivel tölti?
Szeretek piacra járni, Emmát is viszem. Az Európai Parlament munkarendje egyáltalán nem kedvez a kisgyerekes anyáknak. Van, amikor éjszakába nyúló munkavacsorán kell részt vegyek. Előfordul, hogy éjjel fél 11-kor még felszólalásom van a strassburgi plenáris ülésen, másnap pedig hajnali ötkor már a reptérre sietek. Ha tehetem, az esti fürdetésre rohanok haza, és végtelenül boldog vagyok, ha ez sikerül.
Amikor Brüsszelben kezdett dolgozni, a roma civil szervezeteket már jól ismerte. A politikai életet mennyi idő alatt kezdte átlátni?
A civil oldalról már beleláttam, tehát nem volt egy ismeretlen, vadidegen terep. Én a roma szervezetek meghosszabbítása, szócsöve vagyok, elsősorban aktivista. Az kétségkívül igaz, hogy a politikai csatározás, a média figyelme számomra új kihívásokat jelentett. Másfél év alatt sokat kell erősödtem, makacsul ragaszkodom a szakmaisághoz, az elvekhez amit képviselek, ma már nem engedem, hogy bármilyen okból vagy módszerrel eltántorítsanak a missziótól, amit vállaltam.