Ha azt kérik egy vizuális kommunikációban nem járatos embertől, hogy próbálja meg az évszakok változását ábrázolni, valószínűleg a falevelek jutnak eszébe. A képzőművészethez elengedhetetlen a sablonmentes gondolkodás?
Igen. Amit már mindenki lerágott hatvanszor, azzal nem lehet örömet okozni. Meg kell törni a hagyományokat.
Ehhez figyelembe szokta venni, mik a hagyományok?
Apám, és a főiskolai mesterem azt tanította nekem, hogy ahhoz, hogy komoly avantgárd művész, vagy forradalmár legyél, meg kell tanulnod, hogy mi az, amit elutasítasz. Ahhoz, hogy te jó kubista képeket fess, meg kell tanulnod megmintázni egy szobrot, meg kell tudni festened egy jó aktot, és portrét, tudnod kell, mi a kompozíció. Akkor tudod, minek a tanulságából csinálhatsz fekete kockát, mint Kazimir Malevics. Ennek a szakmai tudásnak a birtokában tudsz szélsőségesen, vagy új módon megszólalni.
Miért nevezik önt avantgárd művésznek?
Amikor elkezdtem a díszlettervezői pályát, nagyon izgalmas színházi periódusban találtam magam. A nyolcvanas évek végén a színház ellenzéki pozícióban, politikailag konkrét helyen állt, egy kritikai, bíráló, a lehetőségek határait feszegető központi hely volt. A változások után azonban az ember bármit mondhatott bárkinek bármiről, és ettől egy kicsit másfajta irányt vett a színház, ezzel együtt a színházi látvány is. Ez egyrészt a kényszerűség miatt lett így, mert nagyon erős vizuális input érkezett a kereskedelmi csatornák és a hollywoodi filmek felől. A színház pedig megpróbálta valamilyen módon utolérni a vizuális dömpinget, és a látvány fölé nőni. De nem úgy, mint ahogy az ötvenes években, vagy a két háború között az operaszcenikában megszokott volt, hanem kitekintéssel a nyugati színházi eredményekre.
Jellemző volt akkor, hogy képzőművészeket hívjanak a színházakba?
Igen, többünket hívtak, miután fontosabbá vált a tervezés. Én díszlettervezőnek gondoltam magamat a legkevésbé. Festő szakon végeztem, mellette zenéltem, és reklámgrafikákat készítettem.
Ismert a történet. Eszenyi Enikő az első rendezéséhez, a Leonce és Lénához keresett díszlettervezőt, és az ön akkori feleségét bízta meg, aki időközben teherbe esett, ezért ön átvette a munkáját.
Ez primér, sorsszerű történet. És az avantgárd megnevezéshez visszatérve talán az az oka, hogy egy csomó olyan dolgot hoztam be a színházi díszletbe - amivel nem vagyok ugyan egyedül, nem vagyok ennyire öntelt, - amit a képzőművészetben tanultam a színekről, a kompozíciókról. Ezért tudtam újat alkotni, és folyamatos fejlődést mutatni.
Gondolom a külföldi munkái segítettek ebben. Hogy látja, vannak még lemaradásaink?
Nem, sőt. Amikor bejártam a fél világot és rengeteg színházban megfordultam, kiderült, hogy sok mindent ők már elveszítettek. Kreatív generáció a miénk. Részben azért, mert ha nincs miből főzni, akkor megpróbáljuk azt a keveset ötletesen összerakni. Nálunk még vannak olyan mesterek, akik a színházi látványt elég jól tudják művelni, mert anyagiak híján mindig is rá voltak kényszerítve arra, hogy nagyon komolyan használják az agyukat. Tudják, hogyan lehet olyan technikát és látványvilágot létrehozni, amivel gazdagítják az előadást. Kint ezt már teljesen elfelejtették, és mindent technikával oldanak meg. Nagyon kevés az a kinti tervező, aki ötletekből dolgozik. Azok ellenben zseniálisak. Ezért van nekünk, magyaroknak nagyok sok keresnivalónk az országhatárokon kívül, és ezért volt nekem is nagy sikerem kint. Tudok egy csomó olyan színházi trükköt, amit ők már rég elfelejtettek.
Mondana egy példát?
Sok barokk és XIX. század eleji színházi technikát hoztam vissza a színpadra, amelyeket modern technikával keverek, főleg a zenés színházban, amit oly sokszor űzök. Ezekből jó dolgok születnek, a nézők szeretik.
Ami a festészetét illeti, úgy látom, gyakran ugyanazok a motívumok jelennek meg a képein – és ezekről a pszichológia-tankönyvekben is gyakran van szó - a kígyó, a fa, a víz.
Egy időben komolyan foglalkoztatott a tarot, a szabadkőművesség, és az őskereszténység szimbólumvilága. Másfelől nagyon sok kép abból születik, amit álmodtam. Felébredek éjszaka, eszembe jut egy kép az álmomból, leskiccelem, aztán másnap megfestem. A kígyóról pedig annyit, hogy mindig kígyómániás voltam. És az ősi szimbólumokat mindenki érti.
Valóban, a kígyó egyértelmű szimbólum.
Erős férfi attribútum. Azért jó az alapjeleket használni, mert mindenkinek van egy vezérfonala, amin el lehet indulni, és onnantól kezdve oda ágazik el a saját képértelmezése, ahova szeretne.
Fontosnak tartja, hogy minél több emberhez eljusson?
A franc szeret az íróasztalának írni. Fontos, ha valamit el akarok mondani sok embernek, akkor úgy mondjam el, hogy értsék. Hogy milyen formában mondom el, és hogy ez izgalmas legyen, az a művészet. Az elidegenített színháznak és képzőművészetnek nem vagyok a híve. Az üzenet ne legyen szájbarágós, de egyértelmű.
15 éves korában kezdett el zenélni a Satöbbiben, amelyet újhullámos zenekarnak szokott nevezni. Mit jelent az újhullám?
Egyfajta stílust jelent, ami sokkal teátrálisabb, szélsőségesebb volt úgy a viselkedésmódjában, mind a hangzásában. Szövegcentrikus, és főleg mély és urbánus dolgokkal foglakozott, mint például a modern ember lelkével. Cinikus és szórakoztató, mint a KFT, a Bizottság, vagy az Európa Kiadó. Ez volt a kedvenc korszakom, a közönség szempontjából is nyitott korszak volt. Az emberek abszolút elkezdtek tág szemmel nézni, és bármit lehetet mutatni nekik.
Bármennyire is jellemző volt a nyitottság, úgy tudom, az első lemezük meg sem jelenhetett.
Furcsa történet ez. Felkértek egy nagylemez elkészítésére a Hungarotonnál. Az anyagot a Magyar Rádióban vettük fel. Az ottani kultúrpolitika része volt, hogy a saját lemeztárukat hanglemezeken kiadják, és a befolyó bevételből a saját zenekarukat, és kórusukat fejlesszék. Mivel drága jó édesapám a rádiónál zenei főosztályvezető volt, része lett a rádió vezetősége és a Hungaroton között keletkezett feszültségnek, aminek végén rajtunk is elverték a port. A Hungaroton azt mondta, ha az anyagot a rádióban vették fel és az Erkel gyereke is benne van, akkor ők nem adják ki. Apám pedig szakmai vezető és közben egy tisztességes ember volt, úgy döntött, szó sem lehet arról, hogy a fia lemezét ő adja ki. Az anyagot a rádióban „zésítették”. Jó zene lett. Nekem van még egy kazettamásolat az eredetiből.
Ha jól sikerült, miért nem adták ki később?
Részben azért, mert a saját zenekari tagságom is áldozatául esett a furcsa politikai, családi történetnek. Azután szólókarrierbe kezdtem.
Mit jelent a zésítés?
Amikor a hanganyagokat nemcsak tárolásra, hanem leadásra is engedélyezi egy szakmai zsűri. A lemez producere Presser volt, akivel a magyar Live Aiden barátkoztunk össze. Vele és Dusánnal dolgoztam, és az első lemezem még ’89-ben jelent meg. Olyan zenét akartam, amelyiknek a koncertjein a képzőművészet, és a modern videotechnika, a képzőművészet és a mozgásszínház ötvöződik.
Mik voltak az akkori mozgásszínház jellemzői?
Leginkább a capoeirához hasonlított, valahol a verekedés és a színházi mozgás közt. Az első lemez ’89-ben az újításokkal nagyon sikeres lett, a Tűz című dal forradalmi volt, de később a kilencvenes évek elején a magyar rockzene elsüllyedt a mocsárban.
Hiszen előtte az is ellenzéki műfaj volt.
Igen. Utána meg az emberek nem jártak koncertekre, és az egyetlen lehetőség volt, hogy a saját magad által megírt zenét interpretáld, hogy elmentél diszkóba „playback-elni”. Ez az, amit az én gyomrom már nem bírt.
De megpróbálta?
Párszor, de egy hányinger volt. Éjjel kettőkor a Csillagfény diszkóban kamugitározni, és a frissen beszerzett kábítószertől bódult ifjúsági tömegnek lenyomni magyarul egy dalt. Még abban az esetben sem volt értelme, ha sikeres volt. Egészen 96-ig semmit nem csináltunk. Ugyan megjelent a „Valaki az eltűnt városból” című lemez . Készítettem néhány videoklipet az albumból –ezeket már magam rendeztem, volt néhány koncert - de akkor nekem már annyira ment kint a szekerem, mint díszletervező, hogy alig voltam Magyarországon és nem tudtam kellőképp promotálni a dolgot itthon, a diszkóposvány időszakában. Ezt nem pejoratív értelemben mondom.
Akkor hogyan?
Érthető volt, hogy akkor a tánczene ment. Ami mondanivalóval bírt, és oda kellett figyelni rá, az már az embereket nem kötötte le. Aztán 2000-ben valami isteni csoda folytán – Jézus ugyan nem jött vissza a Földre, de a rockzene igen. Amerikában elkezdtek egy „modern rock” névre hallgató zenei műfajt kialakítani, ami nekem nagyon szimpatikus volt. Ez mainstreammé vált itthon is, mert a kereskedelmi rádiók elkezdték játszani, és nálunk főleg csak kereskedelmi adók vannak. Olyan fajta zene ez, amit mintha én találtam volna ki, pedig sajnos nem.
Úgy tűnik, ugyanazt szeretné kifejezni zenében, mint képekben.
Hiszen ugyanaz az ember vagyok. Mindez nem úgy működik, hogy reggel kubista vagyok, este pedig barokk.