Fotózáson voltam a minap. Azt kellett játszanom, hogy lelőtt maffiózó vagyok. Ott feküdtem a földön véresen, és még akkor is odajöttek emberek, hogy all in, Gyuri!
Védjegy lett, ahogy azt mondja: all in.
Szeretem az all int, lélektani csata van benne. Miután kimondod, nem lehet többé változás.
Néhány hete láttam egy partit a sporttelevízióban, ahol az első körben valaki all int mondott, és elbukta.
Emlékszem, két király összetalálkozott két ásszal. Ha már beneveztem egy versenyre, ami nekem belekerült két-három, vagy ötezer dolláromba, akkor nem akarok az első percben kiesni. Márpedig ha az első partiban mond valaki egy all int, abban mindig ott van a lehetőség a kiesésre.
Olvastam valahol, hogy ön egy partiban vesztett húszezer dollárt.
Hol olvasta? Melyik újságban? Nevezze meg! Olyan lap nincs, hogy Valahol.
Másképp kérdezem. Mennyi volt a legnagyobb kártyavesztesége?
Azt hiszem, tízezer dollárt vesztettem egyszer ijedtemben Mauritiuson. Black jacket játszottam, és annyi kínai volt, hogy nem engedtek az asztalhoz. Nem figyeltem arra, hogy a minimum betét ötszáz dollárt volt, holott én tízdollárossal akartam játszani. Fél óra alatt elvesztettem tízezer dollárt dühömben. Azóta sem játszom ilyen alapon.
És mennyi volt a legnagyobb nyereménye?
Az Apehtól jöttek? (nevet) Ezt inkább nem mondanám el, magán jellegű. Mostanában rengetegszer pókerezem Magyarországon egyetemistákkal. A legnagyobb megdöbbenéssel tapasztalom, milyen képzettek, és mindegyiknek arra fáj a foga, hogy Gyuri bácsit kicsit a földbe tiporja. Nem hagyom magam, kemény vagyok. Mondom nekik: fiúk, pókerben nincs barátság!
Lehet, hogy most kivág a villából: a pókernek hány százaléka szerencse?
Erre már nálamnál okosabb játékosok is keresték a választ. Véleményem szerint rövid távon 60-40 százalék, hosszú távon 70-30 százalék. Lehet, hogy ön nem olyan jó játékos, de leülünk, és jó lapokat kap, akkor úgy elintéz engem, hogy csak zörgök. De hosszú távon nem tudja megcsinálni, mert a lap nem mindig jön szerencsésen. Ha valaki bemond egy all int, akkor megszűnik a szerencse hatása, nincs változtatás. Ha van két ászom, azt gondolom, annál jobb lap nincs, és ráhívok tízezer dollárt. A másiknál azonban lehet egy hatos ötössel, és ha feljön a flopba egy kilenc, egy nyolc és egy hét, akkor mehetek az ászommal, ahova akarok.
Visszatérnék a divatfotózásra, aminek kedvéért vérző testtel feküdt a földön. Gyakran kap különös felkéréseket?
Ez nem divatfotó. Arról szólt, hogy ne az örökké mosolygó Korda Györgyöt mutassuk be. Így jött végül az ötlet, hogy menjünk vissza az 1930-as évekbe. Azért mentem bele, mert semmi aktualitása és értelme nincs, hanem, ahogyan van szóvicc, úgy ez egy képvicc. Én nem vagyok egy lenyalt hajú maffiózó, hanem egy énekes vagyok, aki szeret kártyázni, és szereti az életet.
Ha látszólag valaminek nincsen aktualitása vagy értelme, azt szereti?
Igen. Ha néha-néha visszamegyünk az időben, nosztalgiázunk, annak nincsen aktualitása, de attól még szép elgondolni.
Élt volna a harmincas években?
Azt hiszem, nagyon feküdt volna az az időszak. Amerikáról beszélek, mert ami a századelő világát illeti, onnan sokkal több információ jutott el hozzánk. Nálunk ezalatt más volt; kommün, Horty Miklós fehér lovon, világháború. Ezeket az egyik időszakban így nézték, a másikban úgy. Amerikában akkor volt szesztilalom, gazdasági világválság, de annak a korszaknak mégis van valami kedves kis romantikája, hangulata.
Azok közül a korszakok közül, amelyet átélt, melyik az önnek legkedvesebb?
Tudják, volt negyven év az életemben tizennyolctól ötvennyolc éves koromig, amikor igazán nem is tudtam, hol, kik között élek. Egy csodálatos, zárt körben éltem, amit úgy hívtak; színpad, éneklés, fesztiválok, made in hungary-k. Úgy telt el ez a negyven év, mint egy perc. Amikor megkérdeznek arról, a politikai történéseket nem éreztem-e, mondhatnék bármit, de az igazság az, hogy nem. Azt éreztem csak, hogy csodálatos a fiatalságom, ami sosem fog elmúlni. Tele sikerekkel, lányokkal, itallal, éjszakával, kedvességgel, közönséggel. ‘88 után kezdett eljutni az agyamig a politika.
Tudják, hol kezdődött? Ausztráliában léptünk fel a feleségemmel ‘88 végén, és a konzul Sydney-ben meghívott ebédre. Ebéd közben elkezdte szidni Kádárt. Megrúgtam Klárit az asztal alatt, hogy vigyázz, ez egy agent provocateur! Pedig ő tudta, hogy rendszerváltás lesz, nekünk fogalmunk sem volt róla, hogy egyszer az oroszok kivonulhatnak, hogy lehet itt más, mint egypártrendszer, hogy egy embernek nemcsak egy háza, egy telke, egy kocsija lehet. Ettől a perctől fogva változott meg az én életem, sajnos súlyosabbá vált.
Milyen értelemben?
A politikai csatározások befolyásolják úgy a színpadi, mint az emberi létünket.
Különös, amit mond. Az általános vélemény szerint a művészek életét a rendszerváltás előtti időszak befolyásolta.
Nem igaz, megbecsültek minket. Persze akkor is voltak kiskirályok, Erdős Péterek. Egyszer bementem Erdős Péterhez és mondtam neki, hogy szeretném, ha kicsit több promóciót kapnánk. Azt válaszolta; amit csinálsz, kiadjuk, de semmi segítséget nem kaphattok. Hál’ istennek népszerű voltam, de apró sérülések értek. Megjelent egy albumom, a Corvin áruházban volt a bemutatója, ahol ezrek álltak sorba. A Hungarotontól ezer darab lemezt kértünk a helyszínre. Átküldtek hatszáz Neotont és négyszáz Koncz Zsuzsát, a kis fesztivállemezeket pedig az aljáról szedték ki. Ilyen kis kellemetlenségek voltak, de nagy általánosságban nem. Az sem volt igaz, hogy besúgónak kellett lenni. Harmincötször voltam Kanadában, harmincötször Amerikában, soha egyetlen ember nem jött oda, hogy Korda úr, működjünk együtt!
Sosem gyanúsították ügynökmúlttal?
Nem. Azzal is gyanúsíthatnának, hogy Kiszel Tündének én vagyok a férje, vagy az apja. Mondani bármit lehet. Azt sem tudtam, hogy van ilyen a világon, hogy besúgás. Mit tudtam volna én besúgni? Hogy Nagy Feró kit fogott meg a színpad háta mögött?
Az előbb említette, hogy ötvennyolc éves koráig tartott az aranykor. Az utána következő időszak is érdekelne minket.
Az aranykor nekem most is tart. A boldog aranykorról beszéltem, amikor semmiről sem kellett tudnom. Azután tört be a politika az életünkbe. A négyévenkénti lelki terror, az agymosástól kezdve odáig, hogy szétválasztották az országot, és még a művészeket is. Ez mindennek a teteje. Nekem csak egy számít, a közönség. Az emberektől kaptam mindent, az egész életemet.
Hiányzott önnek valaha, hogy más műfajban is tevékenykedjen?
Nem. Az én igazi műfajom a love songok. Jazzben és rockban nem vagyok jó.
Eszerint próbálta?
Nem. El tudnám énekelni, de közepesen. Volt egy drága barátom, Schök Ottó. A rockosok közül jött, a Metró tagja volt. Olyanok voltunk, mint a testvérek, nemcsak a munkába, de az éjszakába is belevágtunk közösen. Azt maguk el sem tudják képzelni, milyen volt az éjszaka (nevet). Nem vetettük meg az élet szépségeit. Schök Ottó dalokat írt nekem, miután barátok lettünk. Dusánnal írtak nekem egy dalt (ekkor Korda György énekelni kezdett) ‘Gyere a napra, de ne csak egy napra’. Kérte Ottó: Gyurikám rekeszd a hangod. Mondtam neki, Ottókám, én akkor nem fogok tudni holnap énekelni. Amikor elment hazulról, küldött nekem dalokat. A Virágesőből, vagy Lady N-ből ordító slágereket csináltam neki. Ha fenn az égben hallja, tudja, ezek a fiatalság legnagyobb slágerei is.
Máté Péter is modernebb énekes volt, mint én, de az ő elképzeléseit meg tudtam valósítani. Ő írta nekem a Repteret. Amit el tudtam volna jól énekelni, az a musical. A West Side Storyban Tony szerepében el tudtam volna képzelni magam. A Midnightot is szeretem a Macskákból. (ebből is énekel egy kis ízelítőt). Ami igazán feküdt volna nekem, de nem mertem megvalósítani, az a világzene. Ötvenedik éve énekelek, nagyon szép a hangom, de már nem olyan hajlékony. Még egy területen kipróbáltam magam, szerepeltem a Magyar Vándorban. Ott éreztem meg azt, hogy a mostani figurám tetszik a fiataloknak. Az a kissé elesett olasz énekes, akit egy beatzenekar leradíroz a színről. És a pókerközvetítésben is van valami, amit nagyon szeretnek.
Ön szerint mi az?
Nem tudom és nem is akarom megfejteni.
A pályatársai dalai közül volt olyan, amit irigyelt?
Bizony volt. A San Remo-i fesztiválra kivitt engem Vándor Kálmán, az olasz dalok ihletett szövegírója. Az első díjat nyert dal a szivárványról szólt, a második díjkat egy szicíliai énekes nyerte, a dal címe Violák lett a magyar fordításban. A harmadik díjat Celentano nyerte. Kérdezte Kálmán, melyik dalt akarom énekelni? Mondtam; az elsőt és a harmadikat. Azt válaszolta; akkor odaadom Szécsi Pálnak a másodikat. És az lett az igazi nagy sláger, Szécsi Violák című dala. Nézzék, nincs okom irigykedni, annyi dalt és slágert énekeltem, hogy tíz pályafutásra elég.
Tett olyan lépést a pályafutása során, amit megbánt?
Talán egy dolgot megbántam. 1966-ban a Budapest Körszállóban énekeltem fiatalságom és hangom teljében. Az éjszaka volt a domináns, és az volt a legelegánsabb bár és szálló. Egyik este odajött hozzám egy pincér; Gyurikám, itt egy névjegy, egy amerikai úr szetetne veled beszélni. Elhajtottam, megbeszéltem ugyanis egy éjszakai hölggyel randevút. 1973-ban indultam először Amerikába egy turnéra. Éppen akkor fejeződött be egy hosszú ideig tartó műsor, úgy hívták, Ed Sulliven Show. Ez volt a legnépszerűbb show, fiatal, tehetséges művészek szerepeltek benne a Beatlestől kezdve Elvis Presley-ig. Aki ott fellépett, világhírű, de legalábbis nagy hírű lett.
Hazajöttem a turné után és új névjegyet rendeltem. Miközben rendezkedtem, a kezembe került egy névjegykártya, amire rá volt írva: Budapest Körszálló, Henry O. Moore, room nr. 302, the manager of the Ed Sulliven Show. Kiderült, hogy az az ember Európában kutatott tehetségek után, hogy kivigye őket Amerikába, és akkor, ott engem választott. És én nem találkoztam vele, mert elmentem egy lánnyal.
Emlékszik még a lány nevére?
Már nem.