A hetedik kerületi Rosenstein étterembe kaptunk meghívást Marozsán Erika lemezbemutató sajtótájékoztatójára. Az étterem utcáját azonban már csak azért is nehéz volt megtalálni, mert a Keleti Pályaudvar mögötti, eredetileg eklektikus stílusban épült, mára leharcolt környék utcáira a Szabadság, szerelem című film forgatása kedvéért új névtáblákat helyeztek. Az átnevezett Mosonyi utcában az ötvenes évek autói parkoltak, és forradalmároknak öltözött statiszták készültek a felvételre. Az étteremben ezelatt Marozsán Erika fotósokkal körülvéve Juhász Gábor jazzgitáros akusztikus kíséretében a Hideg hidak című dalát kezdte énekelni, és néhány perccel később, amikor a táncoló szél került szóba a dalban, odakint hosszú sortűz kezdődött.
Újságírók előtt eleve nem lehet könnyű énekelni, pláne, ha az utcán zajló forgatásról sortűz hallatszik be. Úgy tűnik, mindez már nem zökkenti ki az éneklésből.
Valójában remegett kezem-lábam. De Gábornak rosszabb, ha remeg a keze, mert gitározni úgy nehéz. A tréfát félretéve mindig lámpalázas az ember, még akkor is, ha két tagú közönség előtt kell szerepelni. Ezt nem lehet levetkőzni. Hiába minden, marad egy életen át.
Egyszer úgy fogalmazott, a zene olyan, mint a nyaralás. A nyaralás melyik fajtájára gondolt? Pihenésre a tengerparton, vagy városnézésre?
A városnézős nyaralásra. A tengerpartos nyaralást nem is nagyon szeretem, mert egy nap után iszonyatosan unatkozom, és depressziós leszek tőle. Egyszer voltam még diákkoromban Rómában egy interrail utazáson. Az ember megvette a jegyet és egy hónapig lehetett ingyen vonatozgatni Európában. Éjszakánként mindig felültünk a vonatra és ott aludtunk, nappal pedig kószáltunk a városokban. Ilyen nekem a zene. Az ember keveset alszik, mert nagyon izgatott. Lelkileg fel vagy zaklatva tőle, és közben rengeteg élmény ér.
A sajtótájékoztatón azt mondta, a lemez felvételeterápia volt a Rokonok című film forgatása közben. Terápia mire?
Úgy kell ezt elképzelni, hogy az ember az első forgatási napja előtt izgul, hogyan tud majd egy másik ember bőrébe bújni, és hogy tud 50-60 ember előtt odaállni a kamera elé, mert egy forgatáson legalább annyi ember dolgozik. Az első nap nem is szokott olyan jól sikerülni, de a másodikon már fellazul az ember és elkezd átalakulni azzá az emberré, akit megformál. A Rokonokban azonban kicsi szerepem volt, és ha az embernek leginkább első napjai vannak egy forgatáson, az iszonyatosan megterhelő színészi feladat.
A zenével próbáltam kicsit elfeledkezni arról az izgalomról, hogy a számomra egyik legnagyobb filmrendezővel egy csodálatos regényen dolgozunk és próbáltam kicsit ezt az izgalmat, és várakozást csökkenteni. Másfelől, mivel amúgy is sokat kaptam Szabótól, annyira jó volt vele együtt dolgozni, olyan termékeny időszak volt a vele való találkozás által az a nyár, hogy ezt még plusz tudtam használni a felkészülésben a lemezhez.
Gyerekkori vágya volt, hogy egyszer lemezt adjon ki?
Mostanában döbbentem rá, hogy igen. Egy gyerekkori barátnőmnek - akivel együtt jártam általános iskolába Újfehértón - újságoltam, hogy lesz lemezem, és koncertezünk majd a szülővárosomban, aminek azért is nagyon örülök, mert végre az egész família el tud jönni. A papámnak tíz testvére van. És a gyerekkori barátnőm mondta, nem lepődött meg, hogy újra énekelni kezdtem, mert már az általános iskolában is volt egy kamarakórusunk, ahova nagyon nehéz volt bekerülni.Ott énekeltem egyszer egy szólót és ő azóta várta, hogy mikor fog ez a mánia nálam visszatérni.
Fontos volt, hogy magyarul énekeljen?
Iszonyatosan hiányzott, hogy a saját nyelvemen, saját gyökereimből és kultúrám által szólaljak meg. Ne kelljen folyton az idegen nyelvvel küzdeni, mert az mindig egy küzdelem. Hogy önazonos legyek, bátrabban tudjak dolgozni. Az ember a saját nyelvén sokkal bátrabb, mint egy idegen nyelven. Nagyon, nagyon hiányzik az, hogy magyarul játsszak.
Miért szól az album legtöbb dala a szakításról?
Érdekes, amikor elkezdtünk a lemezen dolgozni, és egyesével írogattuk a dalokat, nem volt bennünk koncepció. Minden zene, minden egyes dal valamilyen hatással volt a szövegíróra, aki az intuícióit követve írt egy verset. Persze ezek énekszövegek, nem versek, de annyira szépek, hogy kis versekként is el lehetne mondani. És amikor már túl voltunk a felén, akkor egyszercsak rájöttünk, majdnem mindegyik dal a szakításról szól valamilyen módon.
Gondolkoztunk és rötyögtünk rajta, miért erre visz minket az út, amelyiken ösztönösen indultunk el. Gondolom, ha egy férfi egy nőről gondolkozik, a szerelem jut eszébe, az érzelmek, és mikor a legváratlanabb egy érzelem? Amikor egy fordulópont előtt, után, közben vagyunk. Tehát mindig a meglepő pillanatokat kerestük egy nő életében, egy kapcsolatban, egy férfi-nő viszonyban. Valószínűleg ezért indult el, mert ezt ritkán éli meg az ember.
Viszont a legmegrendítőbb érzések egyike.
Pont erről van szó. Az itt megírt dalok balladaszerűek. És persze a balladák mindig valami érzelmi csatározásról, vagy valami egészen kiélezett, furcsa pillanatról szólnak. Abban hiszek, hogy erről érdemes gondolkozni, beszélni, ha már valamiről gondolkozunk és beszélünk.
Szeret bolyongani?
Néha igen. Néha meg átkozom a napot, amikor erre az útra tett engem a Jóisten, hogy a világban össze-vissza kelljen mászkálnom. Lassan úgy érzem magam, mint a Bolygó Hollandi, aki semmi másra nem vágyik, csak egy házra, egy fedélre a feje fölött. És mégis mindig a hajójában találja magát, és nem tud megállni, mert valami mindig hajtja, viszi. Nagyon kettős érzés, nagyon jó és nagyon nehéz, és bizonytalanságot ad.
Úgy tudom, van egy régóta tartó kapcsolata itthon. Amikor Németországban forgat, és tele van élményekkel, kivel osztja meg?
Vele. Nagyon sokat beszélünk telefonon. Kidolgozott rendszerünk van, hogyan tudunk kapcsolatot fenntartani, interneten és minden létező médiumon keresztül. Így viszonylag jól ki lehet bírni a hosszú különléteket.
Most, hogy kívülről látja a magyar művészéletet, másképp látja? Spontánabb, bohémabb itt?
Vannak nagy strukturális különbségek, hogy egy színész hogy dolgozik, de ez adminisztrációs, technikai dolog. Akárhova is mész a világon, nagyjából ugyanazokkal az emberekkel találkozol. Ugyanazokkal a problémákkal, szépségekkel, nehézségekkel, mindig iszonyatos dejŕ vu-érzésem van. Elmegyek Amerikába, megismerkedek egy skóttal, és látom, ugyanazokat a köröket rója, még ha technikailag nem is, mert neki nem kell a nyelvvel megküzdenie, és nem olyan nehéz vízumot szereznie Amerikába.
Az sem jelent különbséget, hogy ez egy kis ország?
Az különbség. Nekem bizonyos szempontból könnyebb, hogy az itthoni színészvilág kicsi. Franciaországban, vagy Angliában sokkal nagyobb, és szétszórtabb ez a tábor. A mi világunk belterjesebb, és ettől nekem nagyobb a biztonságom. Ha visszajövök, a rendező barátaim várnak rám, még fognak velem dolgozni, szeretnek, és bíznak bennem. A külföldi kollégáknak nem feltétlenül vannak ilyen biztos kötöttségeik.
Önnek nehéz volt vízumot szereznie Amerikába?
Nem is tudom, miért, de szerencsém volt. Tudom, hogy lehetett volna nehéz is, mert egy csomó színésznek visszautasítják a mai napig a turistavízum-kérelmét a követségen. Nekem könnyen megadták.
Tényleg David Lynch-csel szeretne legjobban dolgozni?
Mindenképp. Babonából viszont nem szeretném elárulni, kivel tervezek még.
Jó, de azt elárulja, miért vele szeretne?
Mert ahogy ő az embereket látja, az nekünk nagyon ismerős innen, Magyarországról. Itt mindenki egy kicsit őrült és misztikus figura. Nem lehet tudni, ki honnan jött és hova tart. És az egész világ, amit Lynch kreál a filmjeiben, az lehetne akár egy Tarr Béla-film is, aki persze más víziókkal dolgozik a filmjeiben. De Lynch akkor sem az amerikai dramaturgiát követi, nem annak az ízlésnek akar megfelelni, hanem egy saját világot teremt. Ez ritka és különleges, és jó lenne ebben a dologban részt venni.