Az eddigi nyilatkozataiból ítélve vonzódik az értékes tárgyakhoz. Legyen az Ford Thunderbird, vagy akár aranyékszerek.
Ez egyértelmű, de az ékszereket illetően más a helyzet, mert van egy nagy fájdalmam. Nekem volt egy igen-igen különleges, exkluzív, és abszolút egyedi ékszerkollekcióm, amit sajnos a telekmaffiózók elvittek.
Ez azzal, a rendszerváltás környéki esettel áll összefüggésben, amikor balett-termet szeretett volna nyitni, és a segítséget ajánlókról kiderült, hogy csalók?
Igen. Nagyon régi történet, de még most is rossz érzés róla beszélni. Odaadtam az összes ékszeremet portfoliózni, és azok beolvadtak az olajszőkítésbe. Magamból indultam ki. Azt hittem, mindenki úgy gondolkozik, ahogyan én. Ha én segítek, akkor más is korrekt. Hittem, nem mernek visszaélni a nevemmel, a házammal, az ékszereimmel. Ehhez képest hajszál híján kiforgattak mindenemből. Az ékszereim látták kárát.
Az értékükön kívül miért voltak különlegesek?
Nagyon szépek voltak. Többnyire a velencei aranyhídról, illetve a New York-i 47-esből hozattam őket. Elképesztően sok, majdnem két kilónyi aranyam volt feldolgozva. Amiket azóta viselek, többnyire csak azok utánzatai. Sajnos, az eredetit adtam oda olyan könnyedén, mintha Önt meghívnám most egy kávéra. Mindezt azért tettem, mert a házam nem volt befejezve, és megígérték, befejezik.
És azért is voltak különlegesek, mert az ékszerek rendkívüli periódust jelentettek az életemben. Volt időszak, amikor szinte megbolondultam az ékszerekért. Minden pénzemet, amit nyugaton kerestem, a Thunderbird és a lakáskultúra után ékszerekbe fektettem. Számomra ez volt a varázslat. Órákig álltam ékszerboltok előtt. Nagyon különleges dolgaim voltak: tört aranyba foglalt ametiszt, akvamarin, aranytopáz, és még sok gyönyörűség.
Azóta is ennyire lekötik a kirakatok?
Fotó: Egyed Péter
Ha netán a 47-esben sétálok, vagy Amszterdamban látok meg csodaszép darabokat, egyszerűen piros foltok jelennek meg rajtam, hullafoltok. Ez egyfajta fóbia, az idegesség így ütközik ki rajtam. Csöndben vagyok, de nagyon kellemetlen érzésem van.
Megpróbálta valahogyan visszaszerezni az ékszereit?
Természetesen, de nem mentem semmire. Emberek élete forgott kockán akkoriban. Mindent megtettek, hogy pénzt szerezzenek. A nevemmel, a házammal, az értékeimmel próbálták menteni a bőrüket. Ötvenmilliót érő tárgyaim vesztek oda. Képesek lettek volna embert ölni.
Ez, gondolom, feltevés. Honnan tudja, hogy az esetnek az olajszőkítéshez volt köze?
Mert egy polgári és egy büntetőjogi peren mentem keresztül, igen hosszú éveken át. Ha az ember nem is ért a joghoz, ennyi idő alatt kikupálódik. Nem akarok ebbe a témába már részletesebben belemenni, tudom, mire kellettem én azoknak az embereknek. Most úgy érzem, ha egy ékszerkereskedő feleségül venne, és reggeltől –estig magamra tehetnék ömlesztve mindent, akkor tudna csak érdekelni az ékszer. Ez olyan, mint a kaszinó. Ha egyszer megégettem a kezem, soha többé nem megyek a közelébe. Ez az élet iskolája, amit nem lehet megtanulni a könyvekből.
Jellemző Önre, hogy a tárgyak elvesztése nagy bánatot okoz?
Igen, mert nekem nem szokványos dolgaim voltak. Rám az jellemző, hogy ha mindenki jobbra megy, akkor elindulok balra.
Dacból?
Nem, ösztönből inkább. Ez gyerekkorom óta így volt. Nem vagyok egy újdonsült sztrájkoló.
Egy kőbányai lakótelepről származik. Ön szerint az ízlést lehet tanulni?
Az embernek nagyon képlékenynek kell lennie; oda kell figyelnie, milyen társaságban van. Aki ott a mérvadó, annak a trendjét kell követni. Azt nem lehet megtanulni, hogy milyen alkalomra mit vegyünk fel, hogyan viselkedjünk, mit engedhetünk meg magunknak. Az embernek minden környezetbe be kell helyettesítenie a saját kvalitásait. Ha érzi, hogy nem tud felzárkózni, akkor nagyokat hallgasson, mosolyogjon és figyeljen. Mert az élet nagyon nagy buktatókat produkál.
Engem először a Buckingham Palace-ban vizsgáztattak. Tizenkét villa, kés, és ugyanannyi pohár állt előttem. Azt sem tudtam hirtelenjében, mit csináljak. Kőbányán, a MÁV telepen, a szoba-konyhában erre nem tanítottak meg. Hiába lettem hercegné, akkor sem tudtam. Van azonban az etikettnek egy ide vonatkozó része; amíg a legidősebb hölgy meg nem fogja az evőeszközt, addig senki nem nyúlhat hozzá. Ez volt a legelső olyan megmozdulás, amire nagy szemekkel figyeltem. Aztán rájöttem, kívülről befelé kell az evőeszközökkel haladni. De a pohárnál belülről kifelé haladunk. És még egy fontos dolog: nem minden italról kérdezték meg, iszom-e.
Talán töményet nem volt szabad?
Amerikában nem ildomos konyakot, vagy whiskeyt kérni. Ezen én felháborodtam, de mások miattam háborodtak fel. Amikor először konyakot kértem, tíz férfi meredt rám. Mintha egy kocsmában sört kértem volna, miközben felcsapom a lábam az asztalra.
Pezsgőt mindenhol illik inni? Sok táncos szereti.
Amerikában mondjuk luxus volt, de nemcsak anyagilag. Azt alkalomszerűen, például születésnapokon isszák. Igaz, hogy szeretik a táncosok. Nálam lehet, hogy ennivaló nem volt, de pezsgő volt ládaszám. Mint minden táncos, én is izzadtam, és a szénsavas ital nagyon hiányzott. Ráadásul Magyarországon a pezsgő mindig olcsó volt. Nem volt nagy tétel ez a frissítő, amikor 200 forintért vehettem egy palackkal.