Szabadulóművészként mennyire tudja megvalósítani a saját szabadságát? Dolgozik például megrendelésre?
Csak akkor, ha félig-meddig egyetértek egy bizonyos eseménnyel, vagy a mottójával. Én szabad embernek érzem magam, bár egy mókuskerékbe óhatatlanul belekerültem. Nagyon régóta érzem, hogy a rendszer, ami körém felépült, nem teszi lehetővé, hogy hirtelen arculatot váltsak.
Ha mégis abbahagyná, mivel foglalkozna?
A kóbor kutyáimmal. Ha tehetném, nem lenne egyetlen kóbor kutya sem Magyarországon, és ha abszolút megtehetném, az egész világon sem lenne.
Mégis hogyan tudná ezt megvalósítani?
Kitaláltam egy rendszert. Vannak hátrányos helyzetű emberek, akik szeretnének kutyát, de nincs meg hozzá az anyagi stabilitásuk. De ha megkapnak egy összeget a kutya ellátására és orvosi felügyeletre, akkor nincs akadálya befogadniuk. Nekem ezzel a szisztémával van hatvan kutyám. Összeszedtem őket az utcáról, fizetem az ellátásukat. Olyan, mintha a kutyáimnak babysittere lenne. Ha tehetném, nem hatvan kutyám lenne, hanem hárommillió.
Visszatérve a hivatására, ezen a pályán dolgozik Magyarországon más? Csak önről hallani.
Még nem hallottam másról. Ha világszinten nézzük, négy-hat szabadulóművészről tudok, akik a saját kis zárkózott világuknak élnek. Itt van például David Blaine, aki egy üveggömbe záratta magát.
Az a szabadulásnak épp az ellenkezője.
Ő túlélőművész az én olvasatomban, bizonyos helyzeteket túlél, és ezt performálja. A mérleg másik serpenyőjében én vagyok, aki kiszabadul, szóval nem is lehet ezeket összehasonlítani. Minden egyes produkció önkifejezési eszköz nálam, így élem ki a belső impulzusaimat, amik az évek során felgyülemlettek. Ezért is bántott régen, ha támadások értek.
Már nem bántják a támadások?
Már nem foglalkozom velük. Azok kicsit a művészi szabadságot sértik. Ha nem tetszik egy kép, nem kötelező megvenni. Mindenkinek jogában áll olyat alkotni, amilyet szeretne, ha ehhez megvannak a kellő financiális eszközei. És ha a közönségnek ez nem kerül egy fillérjébe sem – márpedig az én produkcióim ingyenesek – akkor szuverén joga, hogy megnézze, vagy továbblépjen. De ahhoz nincs joga, hogy megbántson.
Azon túl, hogy figyelemmel kísérik a produkcióit, tud olyan emberről, aki követné?
Olyanról, aki a nyomdokaimba lépett volna, még nem hallottam. Nem egy életbiztosítás ez a munka.
Ha szabadulóművészként céget szeretnék alapítani, milyen tevékenységet kell bejegyeztetnem?
Ez egy showbiznisz mezején belül található művészi előadás, szolgáltatás. Nekem vannak alvállalkozóim, közvetítő szerepet játszom, és összehozom a produkciót. Én, mint művész csak az egyik kicsike költsége vagyok a produkciónak. Rengetegszer ingyen dolgozom, mert nem lenne pénzünk állni az összes költséget, ha én felvenném a fizetésem.
Gondolt már arra, hogy külföldön is szerencsét próbál?
Annak nem voltam soha a híve, hogy elmenni szerencsét próbálni, aztán kikötni egy McDonald’sban mosogatni. Tudatosan, pontosan meg kell tervezni mindent. Az elmúlt évek referenciáit és knowhow-ját felhasználva úgy érzem, most jött el az ideje, hogy egy külföldi megmérettetésben vegyek részt. De erről még nem beszélnék.
Ismerik önt külföldön?
Azt, hogy az utca embere mennyire ismer, nem tudom. A produkcióimról a Reuters szokott közvetíteni, de nem hiszem, hogy lenne ismertségem. Szakmai berkekben van.
Az előbb említette, hogy a szakma négy-hat emberből áll.
Az a pár ember ismeri egymás munkásságát. Néha érkeznek mailek, hogy látták a betonos vagy rakétás szabadulásomat. És néha turisták is írnak, akik véletlenszerűen tartózkodtak épp a fővárosban és nem értették, miért van lezárva a Lánchíd. Ezek a visszajelzések boldogsággal töltenek el, de nem számítana, ha nem kapnék egyáltalán. És ha egyik televízió sem közvetítené a produkciómat, az sem.
Ezt nehezen tudom elhinni.
Ha megtehetném, hogy én finanszírozom minden egyes produkciómat, és nem kéne eladnom a gondolataimat, és ha a saját kertemben temetném magamat betonba, akkor boldog lennék.
Igaz, hogy Harry Houdini reinkarnációjának tartja magát?
Sosem állítottam ilyet. Vannak érdekes kronológiai adatok, amiből egyesek erre jutottak. Harry Houdini Weis Erikként született Budapesten 1874-ben. 1926 október 31-én, 52 évesen halt meg, és én napra pontosan 52 évvel később születtem. 1978 október 31, Budapest. Érdekes adat, de én racionális embernek tartom magam, ezért nem is szeretnék ebbe belemagyarázni semmit.
Naponta hány óráját veszi igénybe, hogy ön David Merlini?
Az egész életem erről szól, az egész napom és még az álmaim is. Mert nagy részben azokból merítem az ihletet. Nincsenek is más jellegű tevékenységeim, minden ezzel függ össze. Amit csinálok, nemcsak produkció, hanem az életművem.
(Egy 28 éves ember esetében az életmű kifejezés fellengzős, de megfelelő végszónak találtam. Kikapcsoltam a magnót, és már indultam volna, amikor David Merlini alig hallhatóan megjegyezte, nagy vágya, hogy egy interjúban önmagáról beszéljen, mert a médiában róla megjelent kép számára nagyon ellenszenves. Visszakapcsoltam a diktafont).
Óhatatlanul olyan kép alakult ki rólam, ami abszolút nem tükrözi azt, hogy milyen vagyok valójában. Ha látok magamról egy óriásplakátot, vagy velem kapcsolatos anyagot, bennem visszatetszést kelt. Egy visszahúzódó, nyugalmat kereső ember vagyok, aki ez élet apró részleteinek tökéletesítését próbálja elérni nap, mint nap. Annyira távol esik tőlem ez a vibrálós, felfújt személyiség, hogy hihetetlen. De ha senki nem beszélne rólam, vagy nem utálnának, nem szeretnének, akkor nem váltanék ki indulatokat, és akkor a támogatók nem adnának pénzt, és nem tudnám megvalósítani, amit szeretnék. Ez számomra elfogadható, de ha beszélgetünk, beszélgessünk őszintén.
Kikerülhetetlennek látszik az ellentét.
Igen. Az vigasztal, hogy olyan ember, akit mindenki szeret, nem létezik. Legalábbis ha ilyen publikus tevékenységet végez. Ráadásul Magyarország egy különleges ország. Én sosem hittem abban, hogy vannak irigy emberek, de mindig kérdezték gyerekkoromban, hogy Dávid, te miért akarsz Magyarországra költözni? Édesanyám Olaszországba ment férjhez, én pedig hazavágytam. Sose hittem ennek a mendemondának, de már tudom. Amennyire az emberek valakit a szívükbe tudnak zárni, olyannyira tudják megutálni is anélkül, hogy ismernék. Abból ítélnek, amit írnak az emberről.
Milyen imidzset szeretne?
Én nem szeretnék imidzset. Én egy ember vagyok, aki azzal foglakozik, amit szeret. Az egész életem filozófiája erre alapul. Az, hogy imidzs, és hogy ki mit gondol erről, annyira másodlagos. Nem lennék az, aki vagyok, ha nem vetkőztem volna le valamennyi gátlásomat, és félelmemet. Innentől kezdve, hogy jót vagy rosszat gondolnak-e, az önérzetemet egy kicsit bántja, de ezen gyorsan túl tudok lépni. Felveszek egy kóbor kutyát. Nekem az elég, hogy jó ember vagyok.
Arra nem tért ki, milyen vonásokat talál ellenszenvesnek abban a képben, ami kialakult önről.
Azt, hogy egy utópisztikus szigeten lakik ez a David Merlini - aki különben Dávid Merlini, mert engem így hívnak. Egy ilyen megközelíthetetlen, hülye embernek tűnik, aki óriási pénzeket elkölt hülye produkciókra, amiket utána ingyen megnézhetnek, és le is köphetik. Ez egy baljós imidzs. Egy nagy szabadulás lenne ebből az egész brandből kiszabadulni.