Éppen húsz éve indult el a divattervezői pályán. Tervezi, hogy a főbb műveit összefoglalja egy retrospektív kollekcióban?
Az nem lenne érdekes. Egy divatbemutató elsősorban a tervező felpörgetett állapotából jön létre, az a cél, hogy újat, jót alkosson. Aki a mi szakmánkban dolgozik, általában egyetért azzal, hogy semmi sem unalmasabb, mint a tegnapi divat.
Épp most nyílt egy kiállítás, amelyik a Kádár-korszakban viselt ruhákat mutatja be, és nem mondható unalmasnak.
A Kádár-korszak óta már eltelt elég idő, de a kilencvenes évek nem volt még olyan régen, hogy annyira nagy dolog lenne, ha Vizi Gizi kijön egy állatmintás ruhában. Erre azt mondanák, hogy olyan fotelja van Győzikének. Meg kell azt érezni, hogy máshol tart a világ.
Amikor augusztus 20-án kitüntették a Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjével, foglalkozott azzal a gondolattal, hogy honnan hová jutott az elmúlt húsz évben?
Bennem általában nagyon kevés a pozitív nosztalgia, másrészt a kor, vagy egy pályán eltöltött idő nem különleges képesség, hanem tény.
Miért hiányzik önből a pozitív nosztalgia?
A nyolcvanas években, amikor a pályát kezdtem, még pártállami rendszer volt, nagyon sok minden másképp működött. Annyi piti harc volt, amit meg kellett vívni, és miután nem örököltem, annyi kurva nehéz munkával eltöltött idő, lemondás és nehéz pillant áll mögöttem, hogy nem nevezném egy diadalmenetnek, ami velem történt.
Akkor minek nevezné?
Szorgalomnak, akaratnak, elszántságnak. Sosem gondoltam magamról, hogy világmegváltó, nagy művészetet fogok csinálni. Két célt szerettem volna megvalósítani az életben: hogy csinálhassam azt, amihez nap mint nap kedvem van, és hogy ebből az általam jónak tartott nívón megélhessek. Nem tartozom a gazdag emberek közé, és nincsenek amiatt rossz pillanataim, hogy nem Mercedessel járok és nincs villám a Rózsadombon.
Érdekes, amit a nyolcvanas évekről mondott. Abban az időben a popzenében például tényleg nehéz volt érvényesülni, de egy divattervezőt mivel lehetett támadni?
A divatban bebetonozott dolgok voltak. Volt az OKISZ-labor, a művészeti vezetője Várnai Zsóka volt, akinek a barátnői tervezték a KGST-kollekciókat. És volt a Divatintézet, amit Vámos Magda vezetett, oda pedig családanyák kerültek, akik a gyerek mellett tervezgettek. Totál félreértésben zajlott minden.
Abban az időben a Debreceni Kötöttárugyárban dolgozott?
Igen. Oda úgy kerültem, hogy 81-ben diplomáztam külkereskedőként, és az Artexhez mentem dolgozni, ahol a kötöttárugyár exportját intéztem. Kiderült, hogy jól rajzolok, jó ötleteim vannak, ehhez pedig az Iparművészetin elvégeztem egy posztgraduális képzést.
Több nyilatkozatában olvastuk már, hogy elmarasztalja a jelenlegi utcaképet. Mik a főbb problémák?
Vannak dolgok, amelyeket az ember íratlan szabályok alapján megtart. Például nem kezdek fikát túrni az orromból az étkezőasztalnál, születésnapi köszöntőn nem fingok hangosan, a szülészeti folyosón nem guggolok le a sarokba kakilni. Ezek nincsenek törvénybe írva, aki megszegi, azt nem húzzák karóba, de valahogy nem illik ilyeneket csinálni. Amúgy bírálólag nincs véleményem az ügyről, mert mindenki a seggébe szúrkodott pávatollal vagy csöcsben-láncban járhat úgy az utcán, ahogy neki tetszik.
Ez hogyan kapcsolódik az utcaképhez?
Budapesten például nincs tenger, a város zömmel le van aszfaltozva. Furcsa dolognak tartom, hogy egy férfi atlétatrikóban, rövidnadrágban és saruban menjen dolgozni. Az nem gusztusos munkahelyi öltözék.
És a nők öltözködésében milyen hibákat lát?
Nem azt mondom, hogy csak az a nő csinos, akinek hatvan centi alatt van a derékbősége. A bemutatóimon például az számít, hogy benne van-e az a plusz, az x-faktor, amiért te odakapod a szemed, vagy nincs. De azért mégis túlzás, hogy egyszer az étteremben meg kellett kérnem a pincért, hogy hozzon egy takarót a kislánynak a szomszéd asztalhoz, mert pont a segge lukát láttam a csípőnadrágjában. Maguk is joggal néznének rám furcsán, ha itt ülnék az interjún egy arany tangabugyiban.