Pély Barnának, amióta visszahúzódott a bulvártól, jó a közérzete, jelenleg azzal foglalkozik, hogy elindítson egy vállalkozást, ahol olyan fiatal tehetségeket karolnak fel, akik hajlandók keményen melózni, és nem várják el, hogy helyettük találják fel a spanyolviaszt. Pély nem tartja magát jazz-zenésznek, és egészen kiábrándító képet vázol a nagyjából tíz zenekaros szakmáról, a kiadók céljairól, és a zenészek lehetőségeiről. A zenésszel a Fonogram-díjátadó után beszélgettünk.

A tudatos visszavonulásod a címlapokról milyen hatással van a szakmai karrieredre?

Abszolút pozitív. A szakmai karrieremre egyébként nincs olyan nagy hatással semmi sem. A közérzetemre viszont pozitív hatással van. Azt gondolom, hogy a bulvársajtóban való megnyilatkozások semmilyen célt nem szolgálnak. Ezt bátran ki merem jelenteni. Majdnem mindent kipróbáltam, egy-két nagyon otromba dolgot kivéve. Azért tettem, mert nagyon kíváncsi voltam arra, hogy meddig lehet elmenni, és mik azok a lehetőségek, amiken keresztül az ember közölhet valamit önmagából. Hát semmiképpen nem ez. Bár furcsamód rengeteg lehetőséget is hozott. Csomó esetben hisznek nekem emberek úgy, hogy egyáltalán nem ismernek. Ami furcsa, hiszen egyáltalán nem ismernek.

Hogy lehet az, hogy a bulvárban nem említetted azt, amit a jazzben szakmailag elértél, ami miatt rád szakmai szereplőként lehetett volna gondolni?

Hangoztattam, csak kurvára nem volt rá kíváncsi senki sem. Amikor megszűnt a TV2-es szerződésem, ami kötelezett arra, hogy nyilatkoznom kell, az hozta azt, hogy nem nyilatkozom többet. Két lehetőség van, vagy fizet valaki rohadt sok pénzt, vagy egyszerűen nem beszélek. Vagy azt írjátok, amit mondok. Ha iszonyatosan érdekes vagyok, akkor azt úgyis megírjátok. Pénzt meg nem igazán fizetnek. Egy biztos, a bulváron keresztül közölni bármi értékeset nagyon-nagyon nehéz, lehet, de nagyon nehéz és rengeteg pénz kell hozzá. Azt gondolom, hogy meg kell venni bizonyos lapokat, nem feltétlenül csak a bulvárban, minden újságnál ez van. Persze erre nem nagyon van lehetősége a zenészeknek, mert mi általában a zenéléshez értünk.

Miért nem jelölt a kiadód a jazz kategóriában?

Semmi szükségem rá. Azoknak kell indulni, akik valami bizonyítani akarnak. Nekem erre nincs szükségem, rendben vagyok magammal. Vagy azoknak kell indulni, akik valami olyat csinálnak, ami korszakalkotó. Nem érzem azt, hogy korszakalkotó stílust csinálok, és nem is akarok korszakalkotó stílust csinálni, csak egyszerűen jót. Ha mégis azt csinálok, az egy mák. Alapvetően szórakoztató zenésznek gondolom magamat, néha talán túl progresszív a közönségnek, de semmiképp sem gondolom magam klasszikus értelemben vett jazz-zenésznek.

Úgy tudjuk, hogy a MÜPÁ-ban tartott bulitokra, ahol tévéfelvétel is készült, be kellett ültetni embereket, hogy elegen legyenek.

Ez nem igaz. Az egy teltházas koncert volt. A MÜPA? A MÜPÁ-ban a United plays jazz? Tényleg? Nem tudom, nekem azt mondták, hogy teltházas. Most nem poénkodok, nekem azt mondták tényleg. Lehet, hogy te ezt hallottad, de szerintem nem így volt, vagy én nem tudok róla. Ha esetleg így volt, azt nagyon sajnálom, hál' istennek nekem nem mondták el, bár egyáltalán nem érdekel a pletyka, mert saját szememmel láttam a színpadról a teli nézőteret.

Nézzen zenészt!

És mi a közeged, inkább a MÜPA vagy inkább az Old Man’s?

Nehéz kérdés. Fene tudja. Zenészként mindenhol jól érzem magam. A United klubban tud igazán kiteljesedni. Vagy iszonyatosan jó körülmények között nagyszínpadon, de hát ez nagyon-nagyon ritka itthon. Ritka az olyan színpad, ahol ezt valóban meg lehet tenni. Ahhoz nem érzem magunkat sokszor elég erősnek – de már dolgozom rajta –, hogy saját cuccal menjünk, óriási tömegbázist megmozgatva, hogy érdemes legyen kitermelni egy több százezres cuccot. Csak azért letenni több százezer forintot, hogy egy olyan motyó, olyan vetítés jöjjön velünk, ami tényleg jó, ahhoz nagyon komoly fizető tömegbázis, vagy szponzor kell. Van egy pár zenekar Magyarországon, aki ezt megteheti, de szerintem maximum öt-tíz ilyen lehet.

Ákos, és ki a másik négy?

Ő külön kategória, de egyébként Kispál, Quimby, Tankcsapda, Hooligans, Nox kb. ennyi a mi generációnkból, és el is mondtuk. Bezárult a kör. Szóval, amikor az ilyen szintű professzionális szakmáról beszélsz, az tizenöt zenekar. Durva? Durva.

Mit szólsz a mostani jelöltekhez? Nekünk az az érzésünk, hogy nagyon szedett-vetett kategóriák vannak, ahova valamilyen érvek alapján beraknak öt-öt jelöltet.

Ez mindig is így volt, de ez bonyolultabb ennél. A kiadók is küzdenek. Úgy gondolom, hogy ez egy jó lehetőség arra, hogy promotáljál egy kiadványt. És nem mindegy, hogy melyik kiadványod van ott. Nem mindegyikbe fektettél bele ugyanannyit. Én vállalkozó vagyok, tudom, hogy ez hogy megy. Nem lehet azt, hogy „Hú, mennyire tetszik”, de közben meg link a gitáros, nem lehet. Kénytelen vagy egy olyan projektet hangsúlyozni, amiben látod a rációt, amiből ki is lehet venni, úgy szakmailag, mint anyagilag. Ez egy ilyen kompromisszumos dolog. Nem hibáztatom a kiadókat azért, hogy kiket jelölnek. Lehet, hogy régen még ezt tettem volna, de ma már nem. A lényeg, hogy ez egy piac, ezért piacszerűen kell működni, mert ha nem működsz így, akkor semmi esélyed kultúrát közölni. Fikázhatok én itt orrba-szájba, de semmit nem lehet vele elérni.

A te terveid között nem szerepel zenekarokat menedzselni, meg elindítani?

De, sőt. A Kodolányi János Főiskolán, mint jazzének szakvezető tanár és tematikus tanszékvezető helyettes elég sokat teszek azért, hogy az új generáció úgy nőjön fel, hogy a kultúránkat és saját magukat előre tudják vinni. Próbálom úgy alakítani a gondolkodásmódjukat, hogy képesek legyenek gyorsan reagálni a körülöttük lévő változásokra. Például magamból kiindulva. Amikor '99-ben elkezdtük a bulit, akkor még volt CD. Ma már gyakorlatilag nincs. Ma, ha háromezer cédét elad valaki, az óriási dolog. Az, hogy feltettük internetre ingyenesen letölthetően az új lemezünket, és kb. huszonötezren töltötték le, jelzésértékű. És, a mai napig nincs iTunes Magyarországon, a mai napig nem merik megadni az emberek interneten a kártyaszámukat, nem véletlenül. Ha erősítenénk az internetes eladást, és profitot produkálna, akkor hamar felvállalná mindenki, nincs túl sok értelme,kivéve egy-két speciális esetben CD-t gyártani. Visszatérve a menedzselésre: miközben a Kodolányit csináltuk, kialakult egy egész komoly cég, az a neve, hogy Budai Művész Képző (BMK) Mits Gergely barátom vezetésével, aki mindig hitt bennem, és meghívott a vezetőségbe. A BMK alapvetően iskolákat működtet, eddig két intézményünk van: Budapesten és Balatonlellén. Gyakorlatilag kreatív igazgató vagyok, én tárgyalom le, hogy melyik tanár hova menjen, vizsgáztatok, promótálok, ilyesmi. Látjuk, hogy mennyi tehetséges gyerek van. A Kodolányival vállvetve létrehoztuk egy pár igazgatóságot. Van egy jól felszerelt stúdió, van tévéstúdiónk, most indítjuk el a kiadót, és egy komplett koncertmenedzsment céget.

Van már olyan produkció, ami innen indult?

Most indítjuk el. Azért nem tudok róla sokat mondani, mert olyan értelemben nem jár gyerekcipőben, hogy óriási tapasztalatú emberek dolgoznak benne, de olyan értelemben viszont igen, hogy most keresem a projekteket. Nem akarok olyan emberekkel dolgozni, akik azt várják, hogy én találjam ki a spanyolviaszt. Olyanokkal akarok, akik melóznak. A hozzám hasonlókat keresem. Mert, ha melóznak, akkor automatikusan pénzt fognak keresni, mint ahogy mindenki körülöttük. Ha nem, akkor ki lesznek rúgva. Úgy lehet igazából pénzt és kultúrát csinálni, ha valaki irgalmatlanul eltökélt, nem néz vissza, csak előre, és bízik, és megtalálja azokat az embereket, akik igazán hisznek benne. Őket akarom megtalálni. Mindenkinek külön szerződése lesz. Tehát nem az lesz, hogy jön egy művész, és kap egy keretszerződést, hogy köszi, jó ez neked. Hanem az lesz, hogy mit szeretnél, meg mi mit szeretnénk, így interakcióban születik a szerződés.

Nem túl álomszerű ez az egész?

De. De az.