Sokan emlékeznek rád egy Király Lindával közös produkcióból, de voltak más, nagyobb fellépésed is az utóbbi években. Miért tartottad fontosnak, hogy jelentkezz a Megasztárba?
Király Lindával egyszer léptem fel a Budai Parkszínpadon. Két darab próba volt előtte. Nekem valójában egy éve nem volt hol énekelnem.
Az Articsóka étteremben havonta egyszer felléptél. Már nem?
Annak vége. Nem mindennap léptem egyébként fel, mert a vérprofi szerintem minden nap színpadon van. Onnan érdektelenség miatt küldtek el. Ez volt az indoklás. Én pedig énekelni szerettem volna, csak meghívást nem kaptam. Ha esetleg valami céges bulira hivatalos voltam, számtalan alkalommal az őrök megállítottak az ajtóban, hogy „maga kicsoda?” Volt olyan, hogy a személyi igazolványomat is elkérték.
Ezek után úgy érezted, hogy hírnevet szeretnél?
A hírnév egy betegség, amivel a saját kalitkádat veszed meg. De nem tudok nélküle énekelni. Lehet, hogy én nem akarok újságok címlapján szerepelni, és felületes dolgokról beszélni, ahelyett, hogy a zenémet játszanám. Én ezt a hátam közepére nem kívánom, de ahhoz, hogy átadjam, amit hoztam üzenetként, ezt meg kell tennem. Én nem tudok kiállni a Skála elé egy trombitával, mert nekem a testem a hangszerem. Nincs zenekarom. Tíz éve az országban vagyok, és nincs zenekarom. Az okot nem tőlem kell kérdezni.
Akkor nem kérdezem.
Aláírom, hogy mindenhez két fél kell. Nem olyan körökben mozogtam, hanem főleg előadók közt, akik a maguk gondjaival voltak elfoglalva. Nem kaptam segítő kezet, sőt. És erre a „na menj” taszításra én soha nem tudok azzal válaszolni, hogy megyek. Lehet, hogy ezt hívják büszkeségnek.
Zenekart szeretnél?
Négy-öt jó zenészt szeretnék. Ha harmincöt embernek zenélek, jó, ha harmincötezernek, az is jó. De harmincöt legyen, mert nem akarom elhinni, hogy nincs egy magyar sem, aki nem kíváncsi rám. Az Articsókában dilemma volt, hogy 75 ember volt havonta egyszer. Ezt felmérve diploma után, nem értem. Azért említem ezt, mert most divat azt mondani, „én nem is tanultam énekelni”. Miért baj az, ha valaki tesz azért, hogy színpadon legyen?
Dehogy baj.
Így lenne normális. Az én felfogásom néha olyan, mintha harcolnék a világgal, kicsit alien-feelingem van. Magyarországon nem lehet többet kapni, mint amit mi itt kapunk. És ennek fél év múlva vége. Utána a gyerekek szagolják majd azt, mit én is szagoltam tíz évig. Az az igazi reality. Ez meg itt Disneyland.
Nem én vagyok egyébként az egyedüli szakmabeli ebben a mezőnyben. Van olyan, aki Berkley iskolába járt, nem megyei iskolába hátrányos helyzetűekkel együtt, mint én, hanem zsés helyre, és ott olyan tréninget kapott, hogy leszakad a fejem. Mégis én vagyok kikiáltva túlképzettnek. De ragasszák csak a hátamra, úgyis leveszem. A zenén kívül, meg hogy adjak, adjak, adjak, nem érdekel más.
Az elmúlt tíz évben mindig ennyire biztos voltál abban, hogy ezt akarod tenni?
Abban, hogy akarom, igen. Bangó Margitot hallottam a sorsáról beszélni. Úgy fogalmazott, a tehetség olyan, mint a labda. Ha lenyomod a víz alá, úgyis felpattan a felszín alól. Ezzel értek egyet. Persze vannak paráim a műsor miatt.
Például az, hogy nem szeretnéd, ha a zsűri döntése alapján te folytathatnád a versenyt a legkevesebb szavazatot elért három énekesből.
Pontosan. Úgy érzem, kaptam egy lehetőséget az öt zsűritagtól, hogy itt legyek. De hogy itt is maradjak, azt a közönség döntse el. Láttad a második döntőt, Puskás Péterrel és Baktai Anikóval? Barna azt mondta, „nem tudom a szakmai vénámat semmibe venni, ezért Baktai Anikóra szavazok” Nem szeretnék, hogy engem azért, mert tíz éve nyomom ezt, bent tartanának a versenyben. Tök boldog vagyok, hogy itt lehetek, de kizárólag a közönségre vagyok kíváncsi.
Úgy tűnik, a közönség kedvel. De mi van, ha mégsem?
Ebben a műsorban az a zseniális, hogy itt ki fog derülni, hogy kellek-e.
Kiderül akkor is, ha fellépsz céges bulikon.
Egy multi kiadónál mindez úgy zajlik: „fotózásra menjetek két hét múlva. Stúdióidő lesz három hét múlva”. Évek telnek el, mire lejátszódik, ami itt pár hónap alatt. Mindenkinek kívánom, érezze át azt a csodát, amit az a két perc színpadon töltött idő ad. Lógassatok fel, nem érdekel, de csak az után a két perc után!
Az a két perc akkora igazság számomra, főleg, ha el tudom kapni azt a műfajt, amiből egyre keményebbeket osztanak ránk. Sosem énekeltem Boney M.-et, még csak nem is hallgatok ilyen zenét. Aztán Tankcsapdát fogok énekelni. Mi közöm ehhez a zenéhez? Innentől kell hálát adni a sorsnak, hogy megkaptam ezt a sanszot is. Tizenegy embernek menni kell, egy nyer. De nem kell nekem a torta, elég egy szelet.
Ez a többség véleménye a döntős csapatban?
Van olyan énekes, aki feltette az életét a versenyre.
Ki?
Nem mondanék nevet. Próbáltam elmagyarázni, hogy nem a világ vége, ha kiesik. Afrika, meg az éhezés, meg hogy nincs víz, az a világ vége. Jön a madárvész, az probléma. A magyar egészségügy is dilemma, de nem baj a Megasztárból kiesni. Ne legyünk már ennyire elbutítva!
Sokszor nem a versenyzőkön múlik az, hogy egy másik világban érzik magukat.
Lehet. A vesztest szeretik, a győztest követik. Én szeretetre vágyom és arra, hogy tudjak adni.
Tulajdonképpen miért jöttél haza Amerikából?
Öt évvel ezelőtt költöztem haza véglegesen. A választások miatt jöttem haza, Mr. Bush miatt.
Értem.
Az nekem too much volt a népszerű kifejezéssel élve. Tudtam, hogy háború lesz, és nem akartam egy pillanatig sem ott lenni. Épp egy öregek otthonában dolgoztam, mint segédnővér. Felmondtam.
Azt hittem énekeltél kint.
Dehogy. Belőlem Magyarország csinált énekest, én képeztem magam kint. Van egy iskolám, ahova 14 évesen vettek fel, négy évig tartott, aztán egyetemre mentem. 14 éves koromban kezdtem dolgozni, édesanyám egyedül nevelt három gyereket. Volt olyan időszak, amikor egy órát aludtam a munka és az iskola közt. De szerencsésnek érzem magam.
Mindig szerencsésnek érezted magad?
Rengeteg idő kellett hozzá, hogy a nehézségeimből erőt merítsek. Az optimizmus akkor köszöntött be az életembe, amikor az elfogadást láttam az emberek szemében. Ha nem szüntették volna meg a munkámat az Articsókában, lehet, hogy ellettem volna, és eszembe sem jut továbblépni. De amikor egy énekes egy évig csak a saját beszédhangját hallja, nemcsak a lelkének rossz, de a hangjának is. Egy idő után azt mondtam, nem érdekel, miképp, de hadd énekeljek, különben belehalok.