Összeszámolta már, hogy hány kiállítás megnyitón, könyvbemutatón szerepelt már, és hány könyv hátuljára írt ajánlót?
Könyv hátuljára keveset írtam, ötször-hatszor. A többi viszont elképesztő mennyiség. Úgy tudnám kiszámolni, hogy megnézem, egy szezonban átlagosan hány kiállítást nyitok meg, és azt kellene beszorozni valamennyivel, és az már elég tetszetős szám lenne.
Ha nemet mond, milyen indokok alapján teszi?
A tapintatos választ mondjam?
Ezt is, azt is.
A tapintatos például: (Réz Andrást idézi) „korainak tartom, hogy a művész kiállítson. Nem rossz írás ez, mélyen egyetértek azzal, hogy valaki írjon magának, a barátainak, és hogy ezt kézről-kézre adják, de nem vagyok róla meggyőződve, hogy mindennek nyomtatásba kell kerülnie.” Volt példa arra is, hogy azt mondtam, „ne haragudj, de nekem ez giccshatáron van”.
Pedig a giccset, mint műfajt kedveli.
A kőkemény, bevallott, pofátlan giccset igen. Vannak műfajok, amelyeknek a lényege, hogy ott lakik bennük a giccs. Kérdés, hogy ki hogyan kezeli.
A kritikához visszatérve: ön óvatos kritikusnak tűnik.
Nem mindig, de valóban nem arról vagyok híres, hogy azon rettegnek, mit fog mondani a Réz. Sőt, néha átmegyek rajongóba.
Ez a fajta jámborabb kritikusi hozzáállás miből fakad. Nyitott a világra?
Én egy jámbor ember vagyok, még ha néha kicsit nagypofájú és agresszív is. Ajtókat nem szívesen csapok be úgy, hogy soha többet ne lehessen kinyitni. Mondjuk olyan kritikát nem olvashatnak tőlem, hogy egy művészt el kell hajtani a francba. Aztán valószínűleg van bennem egyfajta érdeklődés, tényleg nyitott vagyok. De azt nem állíthatom, hogy például az Egyetleneim nekem múlhatatlan örömöt okozott.
A könyv, vagy a film?
A könyvben volt 50-60 nagyon kellemes oldal, a film viszont alapvetően forgatta fel a belső elválasztású mirigyeimet, a látószervemet pedig a feje tetejére állította. Amúgy meg nekem voltak már balhéim a szigorú kritikából. Például - miközben én tényleg jámbor embernek képzelem magam -, a Sorstalanságból nagy balhé lett.
Abból mindenhol balhé volt.
Az volt a baj, hogy én voltam az első megszólaló, tehát engem hibáztattak azért, hogy a többiek sem mondtak jót. Koltai Lajossal ezer éve voltunk jó barátságban, azóta nem annyira. Abszolúte vérig volt sértve. Ami ennél szarabb volt, hogy fenyegető telefonok is jöttek.
Kik és mivel fenyegették?
Egy hatalomipar-közeli újságíró felhívott, hogy nem kellene ilyet csinálni annak, akinek családja, és gyereke van. Úgy értelmezték a kritikát, mint egyfajta politikai állásfoglalást. Ettől meg külön berágtam, mert ha van valami, amit nagyon utálok, az a szent tehenek komolyan vétele és a tekintélyelv. Ha valakinek az életműve parádés dolgokkal teli, nemzetközi díjakat gyűjtött, még nem garancia arra, hogy a holnap bemutatandó filmje zseniális lesz.
Önben néha azért elcsendesül a filmkritikus és akkor egészen más tevékenysége kerül előtérbe. Miből él?
Csinálom a Stílus magazint. Ez havilap, ezért rendszerint nem olyan sok munka, de harcos. És dolgozom a reklámszakmában.
Ez az, amiről keveset beszél.
Jogos önvédelem a szakma részéről. Na most, ha nagyon jó egy reklám, akkor sem tudják, hogy ki csinálta; és az a mázli, hogy ha nagyon rossz, akkor sem. Mert ebben a szakmában megrendelő van. És a megrendelő ellenében megcsinálni valamit nem egészen korrekt dolog még akkor sem, ha te úgy érzed, hülye, rosszul gondolja, rosszul képviseli a saját érdekeit. A reklámszakmabeli létem nem nagyon látható. Aztán van olyan, amikor a haknijaim szaporodnak el. Ilyenkor hopmesterkedem.
Most pedig filmes könyvet ír.
Karácsonyra talán kint lesz. A címe: Mozibubus. A filmkritikusok általában azt csinálják, hogy összegyűjtik az addig megjelent kritikáikat, és megjelentetik egy kötetben. Csakhogy én klasszikus kritikát soha nem írtam. Most sem. Olyasféle dolgokról írok, hogy például a műfajok hogyan születnek, a tinifilm hogyan viszonyul az igazi filmhez, miért is van az, hogy a tévésorozatok ma már komolyabb kérdésekkel foglakoznak, mint az Oscar-díjas filmek. Tavasszal kezdtem el írni, de a régebbi írásokat máris totálisán át kellett dolgoznom. Eltelik egy-két év, és a film világa megint rengeteget változik.
De ha azt vesszük, amit mondjuk Dosztojevszkij egyszer leírt, 3000 év múlva is érvényes lesz?
Nem vagyok Dosztojevszkij. És a téma is más. Akart a fene például a 24 óra című sorozat érdemeiről írni, csak közben a sorozat betört a magyar piacra, és valami eszetlen mennyiségben kölcsönzik ki a DVD-t. Na, akkor felvetődött, hogy meg kéne nézni. Egy lány valamelyik tévénél kérdezte, láttam? Mondtam nem. Mondta, hogy nagyon súlyos függőséget okoz.
Nálam nem is okozott.
Nálam igen. Három évadot néztem végig.
Nálam a Szex és New York okozott függőséget.
Az nálunk külön családi történés volt, a kutyát is beengedtük. A 24 órára nem, mert az lényegesen súlyosabb kérdéseket feszeget, mint azt bárki gondolná. A világ egyik legnyomasztóbb sorozata, és úgy jössz ki belőle, hogy olyan világban élsz, amelyben minden pillanatod megfigyelhető, lenyomozható. A 24 óra egy olyan, kegyetlen kép erről a világról, amelyet egyetlen film sem mutat be. Nyomorult Oliver Stone 9/11-e arcpirító, a szégyen kategóriája, a United 93-nál is a dramaturgiát szopják be a kritikusok. Amúgy arról szól, hogy Amerika rettenetes csapást kapott és ez milyen szörnyű.
A nyelvezethez visszatérve megfigyeltük, egy átlag hopmesterhez képest a szavak használatára nagy hangsúlyt fektet. Néha olyan archaikus szavakat von be, amit 200 évvel ezelőtt használtak, ugyanakkor odarakja mellé azt is, hogy „update”.
Az ember ezen túl sokat nem gondolkozik, ez jön. Annyiban tudatos, hogy rettegek attól, hogy a nyelv, amelyet használok, elkopik, és erodált szar lesz belőle. Amikor elindultak a kereskedelmi rádiók, az első döbbenet az volt, hogy egy addig soha nem hallott nyelven kezdtek el kommunikálni. Engem iszonyúan megfogott. Új volt. Mert én megszoktam, hogy bemondók vannak.
Akiket mikrofonbizottság tesztelt.
És a mikrofonengedélyt rendszeresen frissíteni kellett: „Sajnos az explozíváknál nem érezzük a megfelelő energiát, a sziszegő hangok pedig a homoki viperát idézik.” (A mikrofonbizottságot idézi). Ehhez képest jöttek a beszédhibás emberek, picit hadartak, amit én egyáltalán nem tartottam problémának.
Mint Bochkor Gábor és a többiek.
Olyan emberek jöttek, akiknek karakter volt a hangjukban. Ez a beszédmód mára már elkopott, és elviselhetetlenné vált, bekövetkezett az, hogy odaültettek egy embert, akinek az a legfőbb erénye, hogy nem tud magyarul. Ez az a pillanat, hogy azt kell mondd, változtatni kell a kommunikáción, mert különben többé nem figyelsz oda.
Mire figyelnek oda manapság az emberek?
Ha azt mondom „vazze, apa, a zsír új verdába benyomja magát a vérnősző barom”, akkor a vérnőszőre fogják felkapni a fejüket.
Van ebben egy kevés provokáció.
De az is benne van, hogy ha meg akarod fogni az embert, akkor teheted, ha meglepetés van a szövegben. Szegény jó Gyurcsány átmegy trágárba, hogy felrázza a jelenlevőket. Kétségbeesetten küzd, hogy ne szakadjon le róla a hallgatósága, ne tudjanak elcsalinkázni, ezért külső hallgató számára elképesztőnek tűnik a nyelvezet. Képzeljük el, hogy egy munkahelyi megbeszélés zajlik, ahol súlyos dolgokat próbál elfogadtatni a munkahelyi vezető, komoly esély van rá, hogy át fog billenni a politikailag kevésbé korrekt nyelvhasználatba pusztán azért, hogy ne tudj buborékot fújni a kávédba. Erre kellenek szalonképes módozatok is, én erre törekszem, amikor valamit megpróbálok megértetni, elfogadtatni.
Miért silányak a reklámok?
Ez többszereplős játszma. A reklámkészítő hárít, azt mondja, ha valaki fizeti a nótát, akkor azt kell játszani, amit a másik hallani szeretne. Na most őszintén szólva a megrendelő nem vágyik kreatív gondolatokra, nagyon kevés olyan hirdető van, akinek megfordul a fejében, hogy az emberekben ez milyen nyomokat hagy. Általában azokat a reklámokat támadják meg, amelyben erőszakot vagy szexualitást vélnek felfedezni.
Pedig nem azok a legártalmasabbak.
Nem. A legnagyobb ártalmakat a tisztító, mosó és egyéb szerek piacán érzem. Betöltenek az agyadba valamit, amitől nehezen tudsz szabadulni. A világ veszedelmes, te akkor gondoskodsz megfelelően a te családodról, embertársaidról, ha dezinficiálsz a nap 24 órájában. A gyógyhatású készítmények piacán ugyanez az effekt: a gondoskodás, az emberi viszonylatok abban ragadhatók meg, ha, már bocsánat, étkezéskiegészítőket töltesz a családtagjaidba. És még valami, amit nem szeretek: ha megjelenik a gyerek. Azzal szemben védtelen vagy. A legbrutálisabb rombolás. A gyereket nem lehet gyűlölni.
A kutyákat sem.
Bertoluccinak van egy filmje, Novecento a címe. A kor híres filmrendezőinek stílusparódiáiból épül fel, van benne például egy Jancsó-paródia is. Van benne egy jelemet, ahol Donald Sutherland egy kölyökmacskát csap a falhoz. Ennél brutálisabb nincs. Közben van egy kis fasizmus, egy kis emberkínzás, de egy kölyökmacskát a falhoz vágni az a legdurvább. Ugyanez itt is: gyereket bántalmazni elképzelhetetlen. Mint minden normális ember, én sem tudok ellenállni egy gyereknek, ez alapvető, Csányi Vilmos hatáskörébe tartozó etológiai kód.
Van még tíz perce?
Nyugi van. Én majd oda bemegyek a galériába (Az általunk is igen nagyra tartott NES Galériára mutat, amit azóta már megnyitott), és elmondom, hogy mennyire jónak tarom a Design7-et.
Ha már Design7, elégedett azzal, amit Budapesten lát? Egy írásában a Felvonulási téren épült ING székházat jó épületnek nevezte.
Igen. De az pokolian kevés. Nekem nem az a bajom, hogy bontanak, hanem az, hogy a lebontott, hol értékes, hol kevésbé értékes épületeknek a helyére mi kerül. Párizsban van egy negyed, a Marais-negyed. Olyan, mint a Terézváros. Egy szutyok negyed volt a hetvenes években, majd rendbe tették. Megtartották a régi feliratokat, hogy halárus, vagy pék és az üvegre rávarratták az új tulajdonos márkáját.
Ez Berlinben is remek.
Berlin a világ abszolút közepe. Kitaláltuk, hogy 2004. május 1-jén ott teszteljük, hogy áthaladhatunk-e már az EU-kapun. Egy reggel felsétáltam egy dombocskára, és lenéztem a városra. Kizárólag toronydarukat láttam. Bár nem minden épület zseniális, az egész együtt az. Lisszabon szintén elképesztő, ugyanis annak van építészete. Pedig a portugálok nem gazdagok. Budapesten sem arról van szó, hogy szegénység van, hanem hogy meglehetősen furcsa ízlés villogtatja itt a karmait.