Szőke András nosztalgikus figurának tartja magát, ezért is rendez retródivatbemutatókat Badár Sándorral. A masszőr és filmrendező elmondta, a kisemberek életében van otthon, és azokat a pillanatokat keresi, amikor le lehet ülni egy emberrel, és látni a szeméből, mire gondol. Interjúnkat legújabb, Hasutasok című filmjét bemutató sajtótájékoztató után a Godot előtti járdán készítettük a rendezővel.

Az ön számára fontos a nosztalgia?

Nagyon. Nosztalgikus figura vagyok. Csinálunk retródivatbemutatókat a Badárral, hetvenes évekbeli ruhákkal, tárgyakkal, történetekkel. A mi világunkban nagyon sok az, ami régi. Régi a ház is, ahol lakom, egy parasztbarokk épület, és ahol a természetgyógyászati programokat csináljuk, ott is régi tárgyak és szekrények vannak.

Ez a világ filmjeiben is megjelenik, függetlenül attól, hogy történetük a jelenben játszódik-e.

Kattintson!

Én nem tudok mást felvállalni, mint hogy a magam agya, és lelke szerint próbálok dolgozni. És az tele van nosztalgiával.

Fontosnak tartja, hogy a karakterei szerethetők legyenek?

A szándák pont az, pedig ezek elég furcsa karakterek. Én nagyon szeretném, ha el tudnák fogadni őket az emberek. Ha nem sokkolnák őket, és nem azt éreznék, hogy ezek félelmetes figurák, hanem a furcsaságaikat mindennel együtt látnák. És igen, fontos, hogy szerethessék őket. Azokat a helyzeteket, amelyekbe a figurák kerülnek a filmjeimben, én a mindennapi életben látom. Amerre közlekedem, mozgok, rengeteg abszurd szituációt látok a kisemberek élethelyzeteiben.

Ezek egyszerre vicces, és szomorú helyzetek?

Igen, a szomorúság is mindig ott van. Ha valamin tudsz nevetni, megérint és mélyen nevetsz, abban mindig ott van valami önfelismerés, és mindig ott van valami mély, drámai helyzet. Mondjuk mi szerelmeskednénk holnap, mert összeismerkedtünk ebben az interjúban, de mondjuk nem jó ágyat választunk, és leszakad. Ennek két történeti helyzete van: vagy ott összeveszünk, hogy még ez az első találkozó sem működhetett jól, vagy az ember nevet rajta, és például felidéz egy régi történetet, és attól még szorosabb lesz a helyzet. Alapvetően ez a szituáció kívülről egy abszolút hülye helyzetnek látszik. Csináltunk egy interjút, és holnap szeretkezünk, közben leszakad az ágy. Ennek a kifutása vagy a dráma, vagy az, hogy felülemelkedünk rajta, és nevetünk.

Az életében az utóbbira több a példa?

Erre is, arra is sok példa van. A mindennapokban ott van egy csomó - mondjuk úgy - drámai helyzet, és én is olyan sérülékeny vagyok, mint bárki más. Én is sírok, sebezhető vagyok, hibázok, mert ugyanabból az anyagból vagyok gyúrva, mint mások.

Sosem érdekelte a glamourszoció, az operabálok világa, mint szatíratéma?

Kihíztam az öltönyömet.

Ezért nem?

Engem igazából az izgat, amikor a helyzetek valódinak tűnnek. Azokat a pillanatokat keresem, amikor le lehet ülni egy emberrel szemtől-szembe, lehet látni a szeméből azt, mire gondol, és lehet várni, hogy őszintén beszéljen. Az a téma, amit most felvetett, olyan fajta külcsínekkel, és szabályokkal rendelkező helyzetek összessége, amire nagyon oda kell figyelni, és aminek meg kell felelni. Nekem nagyon sok dolgom van, és nagyon sok energia kéne ahhoz, hogy ezekre az úgynevezett marketingtörténetekre is rá tudjak állni.

Ritkán lát ilyen marketingtörténeteket?

A saját körömben nem látok ilyet. Rengeteg céges bulira hívnak viszont fellépni, még olyan helyszínekre is, ahol nagy emberek vannak. Ahol kellünk a Badárral, mindig azokat a történeteket szoktuk mesélni az ottani vendégekeknek, amelyekben mozgunk. Mi a kisemberek történeteiben és életében vagyunk otthon: disznóvágás, izzadtság, sírás, álmodozás.

Olvastam egy korábbi interjújában, hogy már régen ki szeretett volna törni az alacsony költségvetésű filmes világból. Néhányan meg éppen ebbe a körbe szeretnének tartozni.

Ezt nem az alkotó ember dönti el, hanem azok a szituációk, azok a megrendelések, amelyekben dolgozunk. Tudomásul kell venni, ha van valamilyen fajta marketingsegítség, vagy szponzoráció, akkor lehet változtatni a körülményeken, ha pedig nincs, vagy kevés van, akkor abban kell élni. Úgy gondolom, eddig, amiket csináltam, vállalhatók. A lehetőségekből, és az anyagi kondíciókból a maximumot próbáltuk kihozni. Ennyire tellett. Annak is örültem, hogy anno, ahonnan elindultunk, abban akkor részünk lehetett, és annak is örülök, hogy most viszont nagyon sokat segítenek a háttérből azért, hogy eljuthasson a film az emberekhez.

Ez a segítség minek köszönhető?

Valószínűleg annak, hogy azok, akik mögénk álltak, látnak ebben valamiféle lehetőséget. Vagy lehet, hogy nosztalgikusak, és valami megérintette őket.