A Sváby András - Vujity Tvrtko páros rekordköltségvetésű Napló riportot forgatott a Spitzbergákról. Tvrtko elmondása szerint másfél éve fogalmazódott meg bennük a gondolat, hogy kiutaznak, magyarként elsőnek érvényesítik az 1920-ben ratifikált svalbardi szerződést, melyhez Magyarország 1927-ben csatlakozott. De az út megszervezése korántsem volt egyszerű: első próbálkozásuk a szállás hiánya miatt bukott meg. Idén májusban azonban minden akadályt sikeresen vettek, sőt egy magyar zászlót is kitűztek a semmi közepén.

Mielőtt bárki is lebecsülné tettüket, kezdjük a környék időjárás-jelentésével és a közlekedés-meteorológiával. Az Északi-sark alatt található Spitzbergák hivatalosan Norvégia fennhatósága alá tartozik. Itt féléves nappalok és éjszakák váltják egymást. A mínusz 30 fok körüli hőmérséklet elviselését még az is nehezíti, hogy a közlekedést csak alternatív módon lehet megoldani. Nyáron hajóval és motoros szánnal hasíthatunk, utak gyakorlatilag nincsenek, a lakosság száma pedig megegyezik az ott élő jegesmedve populációéval.

Magyar előjogok

"1920-tól a mai napig 38 ország lett tagja annak a szerződésnek, melynek értelmében - többek között - minden magyarnak előjogai vannak Spitzbergákon. Halászhatunk, vadászhatunk - bányászhatnánk is, de ma már nincs mit, - sőt kutatóbázist is alapíthatunk, illetve híradástechnikai eszközöket is telepíthetünk ezen a terülten." Tvrtko hangsúlyozta, hogy rengeteg segítséget kaptak a Norvég Királyság nagykövetétől, Bente Angel-Hansentól, akit ezért a tündéri jelzővel illetett.

"Kinéztük a bázisalapítást, mint programot, mert nem akartam vadászni. Sváby Andrással utaztam, akivel csak hosszú utánjárást követően sikerült kijutnunk. Először Oslóba mentünk, majd onnan Longyearbyenbe. Kifejezetten érdekes volt, hogy nagyon meleg idő fogadott bennünket: mínusz 8-11 fok, emellé 24 órás napfény. Ez volt a jobb."

A hó törvényei

"Alapvetően nem lehet fegyver nélkül elhagyni a várost, mi is két fegyveres kíséretében vágtunk neki a kalandnak. Még a kresztábla is arra figyelmeztet, hogy 'Vigyázat, jegesmedve'! A közelmúltban széttéptek egy hölgyet, ezért az embernek ajánlatos puskát tartani magánál. Legalábbis minket ezzel ijesztgettek. Barentsburgban egy mini Szovjetunió fogadott minket: nincsenek rendőrök, de rengeteg Lenin szobor és kommunista emlékmű színesíti a kizárólag oroszok által lakott területet. Oroszul beszélnek, rubellel fizetnek, a terület gyakorlatilag Oroszország része. A fővároson kívül itt van egyedül köves út és reptér. Ha már a fővárost említettem, hadd jegyezzem meg, hogy van ott egy olyan kocsma, ami Európa harmadik legszélesebb italválasztékával büszkélkedhet."

Nézzen havas tájon magyar riportereket!

"Ne igyál sárga havat, ez a másik törvény. Mindenki a szűz havon kénytelen végezni a dolgát, mert nincs is más lehetősége."

A magyar zászló már a helyén

"Vittünk magunkkal egy sátrat, amit egy völgy kellős közepén, egy jéggé fagyott patak mellett állítottunk fel. Kitűztük rá a magyar zászlót: ez a körülbelül 5 négyzetméter a mi bázisunk. Senki nem felügyeli, de aki arra jár, azt szeretettel látjuk. Otthagytunk egy levelet, amiben tudatjuk, - angolul és magyarul egyaránt - hogy kiké. Nyilvánvalóan lehetett volna karámot is építeni köré, de feleslegesnek gondoltuk. Több mint 100 országban jártam már, de ez a vidék annyira csodálatos, hogy még én sem láttam ennyire gyönyörűt."

Tvrtko először került olyan helyzetbe, hogy alkalmazkodnia kellett egy másik riporterhez. A közös munka eredményes volt, ami talán a két ember baráti kapcsolatának is köszönhető. "Sváby volt az esküvői tanúm, tíz éve dolgozunk együtt a Naplóban. Nagyon sokat köszönhetek neki." Tvrtko annyit azonban elismert, hogy soha nem töltött ennyi időt egyszerre kollegájával, és valószínűleg a jövőben sem fog.