Egy felkérés a Szombat esti lázba, tekinthető szövegkönyv nélküli színészi munkának?
Nem gondoltam át előre, hogy milyen lesz, mert még nem történt velem hasonló, de úgy látom, ez nem egy olyan színészi munka, amihez nincsen szövegkönyv. Itt táncolni kell, nincs mese. Esetleg lehet színészi eszközökhöz folyamodni, hiszen minden fellépésünk előadás.
Miért tartotta fontosnak, hogy ebben a műsorban részt vegyen?
Azért, mert imádom a táncot: a klasszikus balettől a kortársig. Már négyszer kaptam olyan szerepet, amelyben táncolnom kellett, például legutóbb az Abigélben. Versenytánccal viszont még sosem találkoztam korábban, és ez nagyon felkeltette az érdeklődésemet.
Egy színdarab vagy egy film esetében minden színésznek fontos, hogy mely kollégáival szerepel majd, és kikből áll a stáb. Ez esetben a döntésben közrejátszott az, kikkel szerepel a műsor ezen szériájában?
Ebben az esetben csak egy szempont volt fontos, hogy ki a táncpartnerem. Angyal Andrással pedig örömmel dolgozom. Kevés időt tölt együtt a csapat, van egy-két közös táncpróbánk, de igazából nem ismerjük meg jobban egymást. Szándékosan egymástól elkülönítve próbál minden versenyző, az RTL Klub a titoktartásra nagyon figyel. Itt, ahol most beszélgetünk, a Hölgyválasz stúdióban, csak András és én próbálunk. A versenytársaimat csak a felvétel napján látom, addig nem ismerjük egymás produkcióját. A műsor koncepciója, hogy sok embert gyűjtenek össze mindenhonnan, szépségkirálynőtől kezdve műsorvezetőn át színészig színes a paletta. Így juthattam eszükbe én is.
Egy Kossuth-díjas színésznőre valószínűleg nagyobb nyomás nehezedik egy ilyen vetélkedőben, mint egy szépségkirálynőre. Ez mérvadó volt az ön számára, amikor elvállalta?
Bennem mindentől függetlenül létezik az az elvárás, hogy ebben is szeretnék nagyon jó lenni. Nemcsak arra gondoltam, amikor felkértek, hogy de jó, hogy egy kicsit táncolgathatok, szép ruháim lesznek, és benne leszek egy szórakoztató műsorban, amelyik mégiscsak másféle nézőréteget érint meg, mint akik Shakespeare-t néznek a Nemzeti Színházban. Azért vállaltam el, mert a zenés műfajt nagyra értékelem. Nálam nincs olyan rangsor, ahol Csehov a top, a musical egy futottak még kategória. Bármit is csinál az ember, ha nagyon jól csinálja, akkor magas szintre ér. A műfajok nem izgatnak ilyen szempontból.
Ilyen volt az édesanyja mentalitása is, legalábbis az interjúk szerint, amelyekben emlegetni szokta. Ki akart lépni valaha a szülei árnyékából?
Vannak olyan kollégáim, aki szintén színész gyerekek, mint én. Amikor beszélgettünk ilyesmiről, kiderült, hogy néhányan úgy érzik, hogy nehezen evickéltek ki a szüleik árnyékából. Nekem ez nem okozott problémát. A pályám elején azt gondoltam, hogy itt már másfajta színház készülődik, mint amiben az édesanyám jó volt, tehát nekem ezzel nem kell foglalkoznom Nagyon magabiztosan azt gondoltam, járom a magam útját. Az, hogy ők milyenek voltak otthon, az persze beleivódik az emberbe. Nem nyomasztott, hogy édesanyám árnyékából ki kell mászni, sőt nagyon keményen harcoltam vele. Időnként megkértem, hogy véleményezze, amit csinálok. Akkor nagyon keményen elmondta, mit gondol, én meg sokszor nagyon magabiztosan válaszoltam, hogy én azt nem úgy akarom. Aztán évek múlva rájöttem, hogy lényeg minden esetben ugyanaz, akár klasszikus, akár alternatív színházat csinál az ember. A minőségben nincsen különbség, csak a megközelítési módban. Édesanyám sok rendezővel jóban volt, akikkel korábban dolgozott. Utólag tudtam meg, hogy amikor felvételiztem a főiskolára, akkor nem azzal a szokványos kéréssel fordult hozzájuk, hogy jaj istenem, a kislányomat vegyétek fel, hanem azt mondta: könyörgöm, ha nem tehetséges, ne vegyétek fel. Mert nincs annál nagyobb kínlódás a művészeti pályán, ha valakit csak féltehetséggel áldott meg a sors.
A fiával szemben hasonlóan komoly elvárásai vannak, mint amilyen elvárással az édesanyja viszonyult önhöz?
Nem gyepálom, nem hajszolom a fiamat, aki egyébként nem művész, hanem egyetemista és bölcsész lesz. A gyereknevelésről úgy gondolkozom, hogy példát kell mutatnom a fiamnak, minden esetben az a leghatékonyabb. Másrészt azt próbálom neki elmagyarázni, hogy nagyon fontos a teljesítmény, de az odavezető út még fontosabb. Inkább a barátja szeretnék lenni, mint az oktatója.
Többször említette már ebben az interjúban, hogy a műfajt másodlagos jelentőségűnek tekinti ahhoz képest, hogy valaki azt milyen szinten műveli. Mégis ön melyik műfajban érzi magát a legjobbnak?
Régen ezt úgy hívták: drámai hősnő. Ez vagyok, ez áll hozzám a legközelebb. Ezek a kalandok, mint például a Szombat esti láz, rettenetesen vérpezsdítőek. Olyan, mint a vérátömlesztés.
A Szombat Esti Láz valamennyire kakukktojás a többi munkájához képest. Például azért, mert ezzel a műsorral a bulvársajtó is foglalkozik. Márpedig a szórakoztató újságokban csalódott néhány évvel ezelőtt, amikor a közúti igazoltatásának történetét több lap is megirta. A Blikket be is perelte. Azt gondoltuk, emiatt távol tartja magát a bulvárszerepléstől.
Ez nem bulvárszereplés, és ez esetben szerencsére nem nekem kell kezelnem a sajtót. Bízom benne, hogy a csatornánál odafigyelnek erre. Bár ha a megjelent cikkeket nézzük, az lenne jó, ha az is olvasható lenne, hogy ki mennyit dolgozik, mennyit feccöl bele abba, hogy jó produkciót nyújtson. A bulvármédia sajnos szeret egy kicsit sandábban fogalmazni, a negatívumokat jobban hangsúlyozni, amivel nagyon nem értek egyet. Az embereknek sokkal nagyobb szükségük van arra, hogy arról informálódjanak, hogy valaki valamiben jó.
Előfordul olyan megjelenés is. A Szombat Esti Láz után tervezi, hogy nyit a szórakoztató műsorok irányába?
Nem hiszem, ezeket a dolgokat nem tervezem meg előre. A Nemzeti Színházban most is próbálunk, alapvetően ez marad az életem, az időm nagy részét ez foglalja le. De ha érkezik egy olyan felkérés, amit minőségi munkának érzek és ahol ismét a zenés műfajjal lehet találkozni, kapásból igent mondok. Az Abigélnél sem gondolkodtam sokat azon, hogy kell-e benne szerepelnem.
Ön szerint miért van arra szükség, hogy óriási sajtókampánya legyen egy olyan musicalnek, mint amilyen az Abigél?
Rengeteg minden történik a világban. Az információözönben, amiben élünk, megterhelő plusz figyelmet igényelne mindenkitől, hogy szelektálja az információkat. Azt veszem észre, hogy nemcsak gyors, de szakbarbár életet is élünk: egy jogász, egy orvos, egy újságíró és egy színész is. Iszonyú sok időt töltünk a foglalkozásunkkal, ezt követeli meg tőlünk ez a kor. Az ember azokra az információkra kapja fel a fejét, amelyek a legintenzívebben érkeznek. Ha csak a színházi világot nézzük, látható, hogy nagyon sok produkció készül, és nyilvánvaló, hogy az Operettszínház, ha teheti, nagyon szeretné mindenkinek elmondani, hogy mivel készült.
Úgy tűnik a számunkra, hogy minden munkáját a szívügyének tekinti. Hogy érintette, hogy Gothár Péternek a 2002-ben elkészült Magyar szépség című filmet nem mutatták be a hazai mozikban?
Azért is nagyon fájó, mert abban az évben a Filmszemlén ez a film nyerte a fődíjat. El sem tudom képzelni, hogy mi történhetett. A film parádés szereposztásban készült el: Szirtes Ágitól Máté Gáboron át Fenyő Ivánig mindenki játszott benne. Ilyenkor egyetlen nagy kérdőjel vagyok. A magyarázat szerint valami jogdíj probléma volt, mert belekerült egy Elvis számból másfél perc valamelyik tévéműsorba. Úgy érzem, ezt a hibát lehetett volna orvosolni. Például ki kell venni azt a jelenetet, vagy harminc másodpercre lecsökkenteni. Ehhez persze én nem értek.
Egy ilyen eset után, amikor legközelebb megkeresték egy filmes ajánlattal, akkor a történetek miatt kicsit óvatosabb lesz?
Nem. Ha pedig Gothár Péter megint megkeres, akkor rohanok vele forgatni. Ez nem az ő vagy a mi hibánk. Erről a forgalmazót kéne megkérdezni: tessék mondani, hova lett ez a film?
Eszerint ez a kérdés a mai napig izgatja.
Nem.
Az előbb arról beszélt, hogy a bulvársajtó szeret kicsit sandán fogalmazni. Azért is ilyen kritikus a szemlélete, mert miután bemutatták Alföldi Róbert Nyugalom című filmjét, a sajtóvisszhang egy része arról szólt, hogy egy bizonyos Szövetség a Tisztességért Bizottság a Fővárosi Főügyészséghez fordult megrontás miatt, mert a film egyik jelenetében a kisfiú az ön által alakított édesanyja bugyijába nyúl?
Alföldi Robi is, meg én is nagyon szomorúak voltunk emiatt, azt elmondhatom. Elkeserítő volt, hogy nem arról beszélnek az emberek, hogy a film jó vagy rossz. Később kiderült, hogy egy nem is létező civil szervezet jelentett fel minket egy olyan dologért, ami nem is történt meg. Ehhez nincs több hozzáfűznivalóm.
Mennyire elégedett önmagával, ami a szakmai pályáját illeti?
Azt gondolom, ha igazán művésznek akarom tartani magam, akkor jellemző, hogy az elégedettség és az elégedetlenség állandóan kerülgeti egymást. Ez egy folyamatos út, nincs olyan, hogy ez a feladat megvolt, sikerült és innentől kezdve hátra lehet dőlni. Amit mi, ebben a szakmában alkotunk, az nem egy szobor, ami megmarad. Amit csinálunk, az elmúlik, csak emlékek maradnak.
Egy interjúban megkérdezték öntől, mire vágyik a legjobban. Azt válaszolta, hogy szeretné bejárni a világot. Erre, úgy néz ki, nincs sok lehetősége, mert a felkérésekkel folyamatosan ide köti magát. Mikor szokott utazni?
A last minute utakra specializált utazási irodák ügyfele szoktam lenni. A nyarak lennének alkalmasak rá, hogy világot lássak, de ha megkeresnek egy jó filmmel, az rendszerint nyáron történik, mivel akkor szünetelnek a szinházak - akkor az ember azt mondja, hát akkor mégsem utazom el Mexikóba. Nem merek tervezni, van, hogy még június elején sem tudom, hogy mi lesz. De ez így van jól, ez is a szakmámhoz tartozik.