Tíz éves jubileumotokat ünneplitek. Mennyit változott a zenétek az egy évtized alatt?
1996-ban, amikor a zenekar megalakult, én még nem voltam a tagja. Akkor annyira új és friss volt, meg lendületes és pörgős. Magyarországon egy addig nem hallott zenei irányzat indult el, amire én, mint hallgató is felkaptam a fejem, hogy "hú ez nagyon jó", és szíven ütött. Azóta természetesen folyamatosan az árral szemben, de küzdünk. Egy olyan zenei forradalomban, amit lehet, hogy ti nem éreztek, de a szakmában abszolút lehet tudni. És még egy fontos dolog volt: hogy élőben játszottunk. A mai napig csak élőben vállalunk nagykoncertet. Ez nem lesz másképp április 20-án sem, amikor a Millenárison születésnapi partit szervezünk. Visszatérnek a színpadra a régi tagok is, Guru és Kató Zoli is részese az ünnepünknek.
Elkalandoztatok más műfajok irányába is.
Az a fajta funky, ami elindult 1996-ban, az visszatért. Kalandoztunk erre-arra, voltak filmzenék, volt egy kicsit latinosabb, vagy egy kicsit lassabb, volt egy kicsit gyorsabb, volt egy kicsit poposabb. Azt gondolom, húzós, lendületes dolgokat kell csinálni, hogyha valaki eljön a koncertre, láthassa, hogy mi megőrülünk, nekünk ez az életünk. Ez most sem változott, mindig is így volt, mindig is így lesz. Azért van ez az egész dolog, hogy mi zenélhessünk, mert mi elsősorban zenélni szeretnénk, nem sztárok akarunk lenni.
Mire használtad az árral szemben kifejezést?
Magyarország egy operettország. Legalábbis a szüleim és a nagyszüleim generációja biztos. Konkrétan úgy értem, hogy az emberek Zoránon és Koncz Zsuzsán nőttek fel, én pedig Steve Wonderen, George Duke-on. Az a fajta zenei világ, amit én hallgatok, az a normál magyar embernek fura lehet, mert nem ebben a közegben nőtt fel.
De eleve nem a hatvanéves korosztály a ti célközönségetek.
De tíz évvel ezelőtt, mikor bejött Az akár péntek, akár szombat című nóta, egyedülálló volt Magyarországon és az emberek felkapták a fejüket, hogy "hú mi ez az újfajta dolog", meg hogy "hogy néznek ezek ki?!" Eltelt tíz év, és bejött csomó külföldi zene, zenecsatorna. Bárki bármit nézhet, a mostani fiatalok pedig ezeken a zenéken nőttek fel és ez nekünk nagyon jó. Mert egyre szélesedik az a réteg, akikhez mi szólhatunk. Ha tíz évvel ezelőtt elmentél a kiadóvezetőkhöz és azt mondtad: "figyelj, szeretnék egy funkys dolgot", akkor még féltek tőle. Én hat évvel ezelőtt mentem be a két kereskedelmi csatornának a vezetőihez és azt mondtam nekik, zenei műsort kell csinálni, mert abban van pénz. Énekesek kellenek, új tehetségek: csináljuk meg a Ki mit tudot. Akkor azt mondák, hogy nem fog menni Magyarországon főműsoridőben zenei műsor, te nem fogsz itt csinálni, és senki más sem, mert abból nem lehet megélni. Rá három hónapra elindult a Megasztár.
Kitől fogadtok el kritikát?
Bárkitől. Ha vége van egy nagy bulinknak, mindig van két-három ember, akit megkérdezek: na, hogy érezted magad? Azon kívül, hogy jó volt, mert úgy tálaljuk, hogy jó legyen. Én mindig elolvasom az interneten, hogy mit írnak rólunk. Nem nagyon volt negatív kritika eddig, nagyon jó fejek velem, vagyis velünk. De a legnagyobb kritikusunk a közönség. Voltam kint Ománban és lementem egy jam-session-re, ahol nagyon féltek, hogy itt ez a csávó, furán néz ki, kendő is van rajta, mint itt mindenkin, de ennek nincs mintája és világos a bőre és szaxofonozik, hát mit akar ez itt? Belefújtam két hangot, és a népek megőrültek. Elkezdtek sikoltozni. Akik a koncertjeinkre eljönnek, azokban már nincs meg az a magyar gizdaság, tudod, az, amikor kapásból azt mondják valamire, hogy ez szar. Annyi munka van mögé pakolva, hogy az valami őrület.
Komolyzene karrierre nem is vágytál?
Az volt a szitu, hogy nem tudtam eldönteni, hogy biztosan klasszikus zenész szeretnék-e lenni. Ezért nem jelentkeztem a konziba, hanem jártam a mestereimhez és a Városmajori Gimnázium zeneszakára, ahol ugyanolyan konziszintű képzést kaptam. Aztán felvételiztem a zeneakadémiára tizenhét és félévesen - mindenből ötös voltam -, és amikor be kellett menni szaxofonozni, eljátszottam a Saint Thomas című nótát, aminek leszedtem a szólóját és ügyesen megtanultam. Siliga Miklós úr erre felháborodva mondta, hogy hogy képzelem én, hogy rockos szaxofonozással idejövök, és hogy merek egy ilyen tanintézetbe egy ilyennel felvételezni. Nem is vettek fel. Aztán mondtam, ja, ha ez így működik, hogy csak el akarják venni a kedvemet, akkor ez köszi, inkább nem kell. Aztán kaptam egy felkérést a Földközi-tengerre, hogy menjek ki játszani három hónapra egy luxushajóra, szoprán, alt és tenor szaxofonozni, Roy és Ádámék pedig ezután hívtak, hogy egy fúvós szekciót kell csinálni. Közben találkoztam a Back II Blackkel egy díjátadón, aztán Zoli mondta, hogy egy kicsit pihenne, kéne egy kis segítség, én pedig jöttem és azóta csináljuk. A főiskola vagy az egyetem nekem a Back II Black volt.
Milyen hangszeren játszol a szaxofonon kívül?
Elég sok hangszerrel megbarátkoztam az eddigi huszonhét évem során. Az általános iskolában meg kellett tanulnom gitározni, mert a tábortűznél így lehetett a legjobban csajozni. A klasszikus zenei pályafutásom pedig a klarinéttal indult. Így ismerkedtem meg a kottával és az egész rendszerrel. Középiskolában az összhangzattan miatt meg kellett tanulnom zongorázni. Három éve pedig vettem egy basszusgitárt.
A kedvesed egy fekete lány. A honi lányok közt nem találtál hozzád illőt?
Az az igazság, hogy tinédzser korom óta a fekete zenéből táplálkozom igazán, vagy olyan fehér előadókból, akik szintén a fekete zenéből táplálkoztak. Már amikor megláttam Bettit, úgy éreztem végem van. Aztán mikor elkezdtünk beszélgetni, és ugyanazokat a dolgokat mondta, mint amiket én gondolok oda-vissza, onnantól kezdve működött. Amikor először meghallottam, hogy hogyan tapsol kettő-négyet - mikor megy a zene és csak összeüti a tenyerét - nem hittem el. Az a fajta vér, amivel rendelkezik, az számomra mindenekfelett áll. Tudod, mikor együtt élsz egy nővel, aki onnan származik, ahonnan azok az emberek, akikre felnézel.