horoszkóp

'Ha maradnék, belehalnék a kontinensbe'

2006.04.06. 08:04
Varnus Xavér ismét hazát szeretne váltani, de ezúttal a Távol-Keleten keresi a friss genetikai állományt. Az orgonista mutyiajándékokról, mutyibandákról, és a Győzike-jelenség hatásairól beszél, és legközelebbi célja, hogy találkozzon a nagyobbik fiával.

Egyszer úgy fogalmazott, hogy hülyék miatt emigrált az országból több alkalommal. Jobb ma a helyzet, hogy most itt él?

Hálás vagyok a Győzike-jelenségnek. Ővele éreztük meg először, hogy ennek a medencének talán alja is van. Az emberek kezdenek megcsömörleni az mély-bulvártól. Ma már nem sikk hülyének lenni.

Ezzel még sok szolgáltató vitakozna.

Klikk a képre!

Néhány éve még trend volt hülyét csinálni abból is, aki értelmes. Amikor a VIP Big Brotherbe beköltöző Sebeők János egy esti beszélgetés során használta az imprinting szót, Tvrtko, aki Sebeők briliáns mondatából láthatólag még a kötőszavakat sem értette meg, erre a röhögéstől kirúgta maga alól a széket. A kereskedelmi tévék gyarmatosító harcainak ősmódszere egy ország általános lebutítása. Mára mégis javultunk. Közelebb vagyunk Európához.

Az más kérdés, hogy Európa távolodott el önmagától. Kinőtt egy generáció, amelyik naponta olyan természetességgel utazgat a kontinensen, amit a mi generációnk még csak nem is álmodott. Somogyi bagolyváram előtt beülök az autóba, és a megépült sztrádáknak köszönhetően a fiumei tengerparton kávézgatok kilencven perc múlva. A neten keresztül a pesti lakásomban megrendelhetem az esti párizsi vacsorámat. A kontinenshez tartozás a szabad határok, az általánosabb nyelvtudás és a technika előretörése révén már nem misztikus handabanda többé.

Mi lett az MTV-n futó műsorával? Mostanában nem hallani róla.

Rendületlenül megy. Ama vérzivataros időkben kezdtük, amikor a nézettség ostoba szlogenjét tűzte zászlajára az MTV is. Dzsungelháborút kellett vívni a tévés mutyibandákkal, hogy a köztévé teljesítse alapfunkcióját, vagyis, hogy a kisebbséghez szól. Mert a Bachot és Günther Grasst szeretők a világ összes országában mindig kisebbségben lesznek. Mi köze a kultúrának a nézettséghez? Ezen az elven már ma bezárhatna a Művészetek Palotája, meg a Vígszínház is.

Vannak nézői a műsornak?

Műsorunkat átlagosan 5-600 ezer ember nézi, vagyis 12 népstadionnyi ember. Ilyen magas nézettséggel Európa egyetlen komolyzenei csatornája sem büszkélkedhet, mégis fenntartják őket. Pedig másfél éve egy fillért sem kapunk érte. Találtam egy előremutató formációt: a kőbányai Szent László Gimnázium média szakos hallgatói szakmai gyakorlat gyanánt készítik. Remek, lelkes csapat, tehetségesek, mint a Nap. Ők már a XXI. század televíziójának képi világán nőttek fel, élmény a közös munka.

A mutyibandákról jut eszembe, annak idején gyakrabban szerepelt a bulvársajtóban.

Első éveiben a bulvársajtó vidám dolog volt. A valóságshow-k idején sok bulvárlap átalakult vámpírrá. Már nem mosolyogtak, hanem kárörvendőek lettek és gusztustalanok. A kisemberek legalja ösztöneire hajaztak. Van egy heti bulvárlap, amelyik soha nem ment el ebbe az irányba. Nem ömlött a vér, a könny és a genny a lapjairól, nem rugdosta a hírességeket, csak benézett a konyhájukba és a ruhásszekrényükbe, lefotózta a csivavájukat, és lám, életben maradt, mi több, a legnagyobb példányszámot érték el a piacon.

Az a kép, amelyet a nyilvánosság őriz önről, hasonló ahhoz, amilyen magánemberként?

Soha nem volt körülöttem imidzsgyártás. Olyan vagyok, amilyennek látnak. Tudtam azt, amit ma is tudok: meg lehet mutatni az embereknek, hogy a komolyzene, a kultúra szép is, izgalmas is lehet. Ahogy örökbecsű klasszikusom, Tóta W. Árpád írta: „Az csak egy régi tévedés, hogy az a művészet, amit senki se bír ki.”

A rendszerváltás előtt rengetegen, utána pedig szinte senki nem járt orgonakoncertre. Ön szerint miért?

Orgonakoncertre járni a rendszerrel való szembenállás eltűrt formája volt. Az emberek nem az orgonáért mentek oda, hanem a tőlük ideológiailag elzárt közeg misztikumáért, dafke. Azóta sokan rájöttek, hogy a világ morális értékrendje szerint nem igaz a párttitkár=ördög, püspök=angyal képlet, így elmaradoztak a templomokból és az orgonakoncertekről.

Többször elmondta, a közönséget ekkor szerette volna újjászervezni. Hogyan fogott hozzá?

Név alapján sokan tudtak rólam, de arc szerint a Friderikusz show-beli debütálásomat követően ismertek meg hirtelen. Bernstein példája lebegett a szemem előtt, akit imádott a közönség, és gyűlöltek szaktársai. Izzott körülötte a levegő, és még egy tökgyalut is meg tudott győzni a zene szépségéről. Ha lehúzta volna a nadrágját egy Beethoven szimfónia közepette a Carnegie Hallban, és púzott volna egyet, megtehette volna, mert mindeközben a világon talán a legszebben vezényelte Beethovent. Sokan próbálták utánozni, pedig a titok csak annyi: önmagában púzni nem érvényes.

Friderikusz ’95-ös meghívásakor arra gondoltam: 5 és félmillió embernek orgonálhatok, és ha a tévénézőkből lesz 300 ember, akikre a zene hatással lesz, már megérte. Az másnap elmentem egy koncertre. Egyszerre fordult rám ezer mosolygó ember, míg az orgonisták, akik a múlt héten még a barátaim voltak, megláttak, és elfordultak. Szimbolikus kezdet volt.

Nem meglepő eset. Ön szerint hogy működik a magyar komolyzenei élet?

A hivatalos zenei élet kábítja magát. Tömegtámogatottságról beszél, mint a katolikus egyház, miközben ez alig pár száz ember városonként. Kialakult a fesztiválművész kategóriája. Nagy szakmai sikerük van, dől nekik a támogatás. Egymásnak osztják ki a díjakat, ünneplik egymást, miközben a közönség még életében nem hallott róluk, vagy ha igen, menekül előlük. Mutyiajándékká tették a szakmai díjakat, a zenei Kossuth-díjat. A másik oldalon pedig ott van az a Hidas Frigyes, akit gyűlöl a szakma. Ám ezalatt a közönséget csöndben elhódította, és a zeneműkiadók nemzetközi statisztikája alapján Bartók után a második legnépszerűbb magyar zeneszerző. Számomra írott orgonaversenyével fogom felavatni június 4-én a Művészetek Palotájának nagyorgonáját.

A beszélgetésnek ezen a pontján Varnus Xavér az interjú helyszínéül választott budapesti lakásában őrzött orgonájához lépett, levette edzőcipőjét, és orgonálni kezdett. Néhány perc múlva sikerült folytatnunk a beszélgetést.

Visszatérve a kilencvenes évek elejére: amikor hazaköltözött, elszakadt a kanadai családjától is, két fiától.

A nagyobbik fiamat, Danielt 19 éve nem láttam, mert két éves volt, amikor az anyjával való kapcsolatom tűzfalba futott. Fájt a hiánya, de vártam, mert a dolgoknak rendelt idejük van, és nincsen kíméletlenebb dolog, mint egy kisgyereket két tűz közé kényszeríteni. A napokban találtuk meg egymást, májusban jön Magyarországra. Koncertektől soha nem voltam lámpalázas. Ettől most igen. Hiába nem ismerjük egymást, a szüleim és másik fiam után ő a legközelebbi rokonom ezen a Földön.

Általában működnek a megérzései?

Nézze meg képeinket!

Csak azok működnek. Néha részrehajló az emberismeretem, a dolgok megítélését illetően is meg-megbillenek.

Azom kívül, hogy a fiát megismerje, mi a terve?

Azok a magok, amelyeket egykor bedugdostam a földbe, mára kihajtottak. Felnőtt mögöttem egy generáció, amelyet ármánnyal, kedvességgel, mesével, illúziók kivetítésével rá akartam venni, hogy szeresse a zenét. Mára önjáróak. Már nincsen bennem a fiatal muzsikusokra törvényszerűen jellemző, tükör előtti farringatási kényszer. Szeretek éjjel Bachot játszani magamnak.

Rögeszméjének tartja a munkáját?

Igen, de az olvasást is. Ezért nem alakult ki sok mindenről értékítéletem. A megérzéseimből élek, nem a politikai jólértesültségemből. Tudományos alapon például aligha tudom megítélni, hogy Gyurcsány Ferenc jó miniszterelnök-e, mert ehhez pénzügyi grafikonokat, és engem végtelenül untató adatokat kellene ismernem.

Csak azt tudom, hogy amikor abban a fotelben ült, amelyben most ön, Bachot hallgatta az orgonámon, viszkit kortyolgatott csendesen, sokat beszélgettünk, nekem jó impresszióm volt róla, és úgy emlékezem rá, mint egy kedves, a dolgokat újragondolni képes és okos emberre, aki akár a barátom is lehetne. Mint ahogy sokan a másik oldalról is azok lehetnének. Magyarország már régen nem jobb- és baloldalra van szétszakadva, hanem Mozartokra és Salierikre.

Gondolja? Úgy tudom, hazát szeretne váltani, de ezúttal nem Kanadába költözne, hanem Keletre. Miért?

Bármennyire is szeretem, Európa aranykora leáldozott. Fejtő Ferenccel mondta nekem: néhány évtized múlva lesz egy roppant dinamikus Távol-Kelet, genetikailag friss állományával, akik napi nyolc-tíz órát úgy tanulnak, ami nálunk elképzeletetlen. Vélhetőleg ezzel szemben áll majd egy rumlis, süllyedőfélben levő, de még így is erős Amerika, és a kettő közt egy jó hangulatú, aranyos múzeumkontinens, Európa, ahol - ameddig teletankolják majd a repülőgépeket Amerika és Ázsia közt - lehet pizzát enni, Puccinit hallgatni, és meg lehet nézni a Mona Lisát. Ha itt maradnék, belahalnék a kontinensbe. Európa lesz a világ Velencéje, egy elsüllyedt szép kor dicsérete.