Kamarás Máté: Ezért lesz szörnyű, amit mondok: minél többet dolgozom, annál inkább elbizonytalanodom. Ezt még soha nem éreztem ennyire. Tudom, hogy mit tettem le az asztalra, mert látom a végeredményt, mégsem vagyok elégedett magammal. Ősztől folytatjuk az Elisabeth-et, közben koncertjeim vannak, fellépésekre hívnak, és valahogy mégsem vagyok képes elhitetni magammal, hogy minden rendben, ennél jobban nem is alakulhatnának a dolgaim. Nekem ez az egész olyanná vált, mint a drog. Ha pár nap szabadom van és nem énekelek, megőrülök. Édesanyám mondta a minap: olyan vagy, mint az apád volt. Szétéget a tűz, ha nem tud utat törni benned. Hát ezért kell mindennap betábláznom magam! Nehogy a tűz felemésszen... És ezt nem értik sokan. Nem megy a fejükbe, hogy tudok én ezerrel égni? Hát úgy, hogy ha nem adom ki magamból, akkor engem tesz tönkre.
Elle: Ez mégsem lehet ok az elkeseredésre.
KM: Ez az év különösen nehéz számomra. Ekkora sikerem talán sehol sem volt még, mint itt, Bécsben a Halállal, mégis folyamatosan küzdenem, harcolnom kell.
Elle: Mi ellen?
|
KM: Például, ha a fejemre akarnak lépni. Ez a pálya itt sem kímél senkit. Farkastörvények Bécsben is léteznek. Én nem vagyok elszállva magamtól, és eltaposni sem tudnék senkit, de látom, amit látok. Itt kegyetlen csatározások folynak. Szerepért, érvényesülésért, a fennmaradásért, mindenért. Ha kilógsz a sorból, hamarabb észrevesznek.
Elle: Osztrák barátnőd hogyan éli meg mindezt? A maximalizmusoddal párosuló kételyeidet?
KM: Ehhez el kell, hogy mondjam: én nem nagyon hiszek a horoszkópokban. De az édesanyám négy-öt évvel ezelőtt elment egy csillagászhoz, aki anélkül, hogy ismert volna, készített nekem egy ilyen személyleírást. Megállapította, hogy a csillagzatom majdnem tökéletes, kimagaslóan érdekes, csak arra kell vigyáznom, nehogy előbújjon belőlem a Skorpió, tudniillik része a jegyemnek. És most előbújt, sajnos. Három hete alig van fény az életemben. Csupa vihar és villámlás. Újra és újra. Szinte folyamatosan.
Keresem magamban a kedves, jópofa gyereket, és kit látok? Egy személyben vagyok dr. Jekyll és Mr. Hyde. Haragszom magamra. Utálom ezt az arcomat. Zavar az is, ahogy most a barátnőmet kezelem. Sorozatosan megbántom őt, mert rossz vagyok. Másokkal meg, akik nem igazán ismernek, jópofizom. Még a legrosszabb perceimben is. Ez iszonyú! Azokkal viselkedem csúnyán, akiket a legjobban szeretek. Mivel az édesanyám Miskolcon él, ő csak telefonon kap belőlem, mondjuk háromperces ízelítőt, de a barátnőm itt, Bécsben ezzel kel és ezzel megy aludni. Na, ezen a helyzeten szeretnék változtatni, méghozzá sürgősen.
Elle: Volt egy olyan fellépésed is pár héttel ezelőtt, amelyen egy neves osztrák kollégád azt mondta: öngyilkosságra vállalkozik, aki utánad megy ki a színpadra. És most mégis azt állítod: nagyon ritkán vagy megelégedve a saját teljesítményeddel.
KM: Gyilkolom magam. Lenyirbálom a szárnyaimat.
Elle: Az édesapád is ilyen volt? Örökség e hajlam?
KM: Benne is rengeteg művészi ambíció volt, csak leragadt szegény. Én nem hagyom annyiban. Egyébként is, nekem majdnem minden tegnapra kell. Nem mára, legkésőbb tegnapra! Holnap már nem jelent akkora örömöt. Ezért égettem fel magam mögött mindent. Azt mondtam: csak ezt, semmi mást! Az élet meg úgy játszik velem, hogy amire tegnap vágytam, azt mára megadta, de a mai vágyaimmal én már rég máshol tartok. Valószínű, hogy az Elisabeth főszerepének is jobban örültem volna, mondjuk négy évvel ezelőtt. Tavaly, amikor megkaptam, azt mondtam: rendben, ez nagyon szuper, ez valóban remek lehetőség, csakhogy én már máshol tartok, mást akarok.
Az élet persze mindig meghálálja a kemény munkát, és én rengeteget dolgoztam a szerepen. A premier nagyon jól sikerült, én viszont tudtam: számomra ez még csak a félút. Ha engedik, estéről estére jobb leszek. És kezdtem egyre erősebben hajtani. A koreográfus nem fogadta kitörő örömmel, amit látott. Hatalmas csatát vívtunk. Nem engedtem, hogy tönkretegye a munkámat, azt mondtam, én itt nem fogok megállni. A darab szerzőpárosa, Lévay Szilveszter és Michael Kunze szerencsére végig mellettem álltak. És győztem. Megengedték, hogy győzni tudjak.
Elle: És a kedvesed issza a levét ennek a nagy elbizonytalanodásodnak...
KM: Hát igen... Ma reggel is, ahogy felébredtem, már éreztem, hogy rossz napom lesz. Teljesen kész voltam. Megszólalt bennem egy hang, hogy: "Máté, menekülj, menj zuhanyozni, aztán tűnj el, gyorsan!", de mire végeztem volna, addigra bejött hozzám a fürdőszobába, aminek az lett a vége, hogy ő ezt nem bírja tovább.
Elle: Mi segít ilyenkor?
KM: Csak a zene. Az az egyetlen gyógyszerem. Ha mindennap próbálhatok vagy színpadra léphetek, én vagyok a világ legkedvesebb embere. De ha ez nincs, vagy netán visszanézem magam egy videofelvételről, akkor... az maga a pokol.
Elle: Extázis, amikor csinálod, de szenvedés, amikor látod?
KM: Igen, pontosan!
Elle: A Vámpírok bálját is így értékeled?
KM: Nincs kivétel. Nagyon nagy elvárásaim vannak önmagammal szemben. Azóta, hogy rájöttem, mindent lehet még jobban csinálni, nehezebb az életem. Nekem nem elég a kilencvenkilenc százalék. A száztíz is kevés. Polanskitól természetesen rengeteget tanultam.
Elle: Az ő rendezésében Herbertet, a fővámpír fiát formáltad meg. Huszonegy évesen.
KM: Tudtam, mit kér tőlem. Amíg nélküle próbáltunk, rossz irányba vittek. Amint megjött és elkezdett dolgozni velünk, két óra alatt "visszahozott", és megmutatta a helyes irányt. Egyetlen instrukciójával helyre tett. "Érzéki legyél, és ne lépj nagyokat!" - mondta. És megvolt a figura.
Elle: A kép, amelyet őrzöl róla...
KM: ...az emlékezetemben? Mulatságos. Ül a létra tetején a nézőtéren. Mindig onnan nézte a próbát, hogy jól lássa, mit csinálunk.
|
Elle: A szerelmet is ugyanazzal a lobogással éled meg, mint a zenét?
KM: Fékezhetetlen, elemi erővel.
Elle: Nem félsz, hogy elemészt a tűz?
KM: Egyvalamit kerülök az életben. A langymeleget. Annál a fogvacogtató hideg is jobb.
Elle: Tűz és jég. Jó párosítás!
KM: Aki velem él, már tudja. Mint ahogy azt is, hogy ha előbújik a Skorpió a kő alól, akkor jobb, ha menekül.
Elle: Persze, te így is utolérnéd.
KM: Ami érdekes, ma mondtam életemben először egy lánynak, hogy: "Kérlek, ne menj el!"
Elle: És maradt?
KM: Maradt.
Elle: Holnaptól tehát megy minden a régiben.
KM: Az én életemben a zene a legfontosabb. Ezt már ő is tudja. Mindenről le tudok mondani, csak arról nem. Betegesen annak élek, amit csinálok. Valószínű, hogy ezért jutottam el oda, ahol most vagyok. Eddig minden akadályt sikerült átugornom.
Elle: Bécs is szeret téged.
KM: Én is úgy érzem. Biztos, hogy van itt is szakmai féltékenység, csak nem figyelek rá. Én csak akkor hagyom abba, ha megölnek. Addig nem. Volt egy előadás, amelyen beszakadt a térdszalagom. A Végső táncot énekeltem mint Halál, amikor elkaptam a fogantyút a díszletfalon, felhúztam magam, megfordultam a levegőben és cakk, megérkeztem. Mindent beleadtam. De ahogy megálltam a fordulat után a színen, éreztem, hogy "krrr!". Mintha reccsent volna valami. Azt hittem, el sem tudok indulni. Féltem, hogy ha teszek egy lépést, összecsuklom. Szörnyű fájdalom volt, de végigcsináltam. Ott és akkor azonban megfogadtam: én csak akkor fogok leállni, ha elmegy a hangom. Előbb nem. Ha négykézláb kell vonszolnom magam, akkor sem adom fel. Én nem!
Nekem tényleg ez az életem...
A cikk teljes változata a szeptemberi Elle magazinban olvasható.