Sikoltozó tinik, fáradó politikusok, meg persze élő koncert halott reklámblokkal. Megasztár döntő a helyszínen.
Vajon mi lesz a reklámblokkok alatt? Tévében be nem mutatott Megasztár-pillanatokkal csapják agyon az időt, vagy újrasminkelik a zsűrit, a fellépőket és mind a tizenkétezer statisztát, esetleg a színpadon élő mosópor- és intimbetét-teszteket végeznek el önként jelentkezők segítségével? Vagy egyszerűen csak lehúzzák a monoszkóp-színű függönyt, és a sötétben csendben várjuk, amíg visszakapcsolnak az Arénába?

Éppen ezen töprengek, miközben megpróbálok átjutni a színpad előtt pöffeszkedő VIP-szektort a küzdőtértől elválasztó kordonon, ahol másfél tucat kigyúrt biztonsági őr néz farkasszemet négy-ötezer általános iskolás lánnyal a Megasztár döntőjén. Amíg a csillag alakú színpad előtt a Tv2-közeli sztárok, a rokonok a faarccal jegyzetelő sajtómunkások és a VIP-jeggyel bejutó harmincas menedzsergeneráció kissé unottan várják az adáskezdést, addig a kordonon túl már hétórától folyamatosan sikoltoznak a kiskorúak.

Tekintse meg képeinket!
Fiút csak elvétve látni az első sorokban, ők is kissé zavartan szemlélik csak a rítust, ami leginkább abból áll, hogy valaki elüvölti, hogy "Palcsó Tomi", mire a tömeg egyik fele felsikolt, míg a másik "Caramel, Caramel" skandálással próbál felülkerekedni. Vagy esetleg fordítva.

Talán hosszú napokig is mehetne ez, így legfeljebb az akkut kiszáradás vagy a hétfői Barátok közt vethetne véget az általános iskolás lányok önjáró eksztázisának, de szerencsére feltűnik Tilla, hogy egy lelkesítő hangpróbával (Egy kettő három, egy kettő három) melegítse be a közönséget. Miután a zsűri mikrofonjait is beállítják, Görög Zita csendben megjegyzi, hogy még két perc az adásig.

"Három perc" - pontosít Tilla, majd három perc néma gyásszal adózunk azon műsorvezetők emlékének, akik akkor is tudtak valami érdekeset mondani, amikor nem írták meg nekik előre, és egyébként sem vette őket a kamera.

Persze ez így a műsor kezdetén még senkit nem érdekel, az egész Aréna tombol, amikor végre elindul a közvetítés, és a kamera végigrepül a közönség feje fölött. Az általános iskolás lányok az első számok alatt sem hagyják abba az önfeledt sikoltozást, míg az ülőhelyeken szolidan táncolni kezdenek a harmincasok, persze nem túl intenzíven, csak úgy, mint egy bárpultnál szombat este kilenc-fél tíz magasságában.

A látvánnyal tulajdonképpen nincs semmi gond, könnyűzenei szakírók erre szokták mondani, hogy szinte felrobban a színpad. A Tv2 tényleg annyi megawattot zsúfolt a fellépők feje fölé, amennyit még eddig egyetlen magyar koncerten sem, mégis, a színpadtól harminc méterre már nem annyira vakítóak a fények. Egy átlagos külföldi sztár ugyanitt, ennél sokkal kevesebb fénytechnikával is sokkal látványosabb showt kanyarít, hiszen egy átlagos külföldi sztár turnéjának rendezője tudja, hogy nem elég kivetítőkkel felnagyítani a távoli színpadon ugráló fellépőket, mivel akkor a közönség csak a kivetítőket nézi, nem pedig a színpadot. Táncosok, látványos videóinstallációk és meglepő színpadi mutatványok váltogatják egymást minden piacképes sportcsarnok-koncerten, de a Megasztár-döntőn nincs semmi ilyesmi, csak a kissé monoton fényorgia.

"Ne a látványról, hanem a zene szeretetéről szóljon ez a csodálatos este" - mondaná erre Soma, de azért az igazság mégis az, hogy a rendezők inkább a kétmillió tévénézőnek, és nem a tizenkétezer fős közönségnek készítették a műsort. Erre utal a reklámszünetekben beálló fejetlenség is. Igaz ugyan, hogy a kameramentes időszakra sem áll le a showbusiness, a verseny kiesettjei szórakoztatják a közönséget, mégis, miután lemegy az a két szám, amit egy-egy pelenka és joghurtblokkra szántak a rendezők, kínos ténfergés kezdődik, amit csak Tilla szakít meg néha, hogy bemondja hány perc van még az újabb élő adásig.

Klikk a képre!
A nem túl közönségbarát műsorszerkezet ellenére a tömeg csak este tizenegy után kezd el fáradni, ekkor már a büfések is morognak, hogy ennél még a Rammstein is rövidebb volt, a családosok egy része pedig csendben hazaindul.

Visszanézek a küzdőtérre, ami szinte ragad a kiöntött kólától és sörtől. Az általános iskolás keménymag szemmel láthatóan egyre ernyedtebben fogja a "Palcsó Tomi" és "Caramel" feliratú táblákat, de a hangjuk még ugyanolyan éles és metsző. Visszamegyek a helyemre, amit időközben elfoglalt Hiller István, egykori kulturális miniszter, akinek ezek szerint már nem jutott hely a sportosan öltözött kormányőrök kíséretében mulató miniszterelnök közelében.

Közben valahogy elérjük az eksztázist, Soma sír, Pély Barnának szemkörnyéki irritációja van, a tömeg pedig olyan hangosan tombol, hogy elnyomja a dübörgő basszusokat is. Tilla felolvassa Caramel nevét, és ugyan némi késéssel, de lehull a fináléra tartogatott több száz lufi is. A közönség nagykorú fele ekkora már kissé érdeklődését veszti, és a katarzis után nyomban a kijárat felé veti magát, de az általános iskolás lányok még maradnának, az első sorok ellabdáznak a lufikat dobáló biztonsági őrökkel, a többiek pedig tovább sikoltanak rendületlenül.