Másfél éve az olasz fővárosban dolgozik, folyékonyan beszél angolul, olaszul és németül, Elsa Morante nőalakjaiból írja a szakdolgozatát a bölcsészkaron - sok olyan huszonéves színésznőt ismernek, két filmfőszereppel a háta mögött, akire igazak a fentiek? És ha hozzátesszük, hogy bakfiskorában modellként kezdte...
Osvárt Andrea tavaly februárban beiratkozott egy római színiiskolába, folyamatosan csiszolta az amúgy is komoly nyelvtudását, és meghallgatásokra járt kitartóan. Fél év után kapott egy főszerepet, majd hamarosan még egyet. Egy vígjáték, egy drámai alakítás. Heti öt napot filmezik, olykor hatot, modellként több ügyfele várakozik rá Párizsban és különböző német városokban - mert bár a hosszú távú tervei közt már csak a színészet szerepel, most még kicsit az efféle munkákra is támaszkodik -, előfordul vele, hogy három nap alatt öt városba repül. És nagyon nem bánja, mert mindig erre vágyott.

Elle: Beszéljünk tehát a színészetről, mert a modellszakmából már kifelé kacsintgatsz. Gyerekkori álom?

Osvárt Andrea: Valószínűleg igen, de elnyomhattam magamban, mert ellentmond az egyéniségemnek. Nem vagyok sem nagyszájú, sem nyomulós. De azért már kislánykoromban könyörögtem anyukámnál, hadd járjak táncórákra, ő el is vitt. Végül a modellkedésbe is ezért vágtam bele annak idején, tizenhét évesen: kapcsolatot akartam létesíteni a közönséggel. Úgy éreztem, mosolyt varázsolni az emberek arcára, emóciókat adni nekik, kirántani őket a mindennapokból, ha csak egy-egy pillanatra is, nagyszerű és nekem való. Kezdetnek ott voltak mindjárt a reklámfilmek. Akkor szerettem bele a filmezésbe, a jelmezekbe, díszletekbe, a meseszerű környezetbe. Elvarázsolt a műcsokoládé. Hat év alatt huszonhét reklámfilmben szerepeltem, és annyi stábot láttam mindenfelé, hogy rájöttem, nekem a modellkedésben is ez tetszik a legjobban.

Elle: Ezt értsük úgy, hogy társaságban hallgatag vagy?

OA: Igen, sőt a magánéletben kifejezetten óvatos, annyi felszínes embert ismertem meg ebben a szakmában - de a kifutón megnyílok, adok és adok. Ám ha megtudom, hogy akár egyetlen ismerős is ül a nézők között, már zavarba jövök.

Elle: Mit lehet tudni a másik filmről?

OA: Vittorio De Sica fia, Christian De Sica írt egy musicalt. A címe: The clan. Az enyém a női főszerep három fiú mellett. Ők adják a musical-részt, én a prózait. Szófiában kezdtük a forgatást, itt, Rómában folytattuk és Las Vegasban fejezzük majd be.

Elle: Mivel lehet túlélni ezt a hajtást, hogyan lehet embernek maradni abban a farkasvilágban, amely a kulisszák mögött várja a szép lányokat?

OA: Elszántsággal és küldetéstudattal. Több lányt ismerek, aki szépségkirálynő volt vagy lehetett volna, és egyszerűen feladta, mert egy pont után nem bírta tovább. Nekem viszont folyton a kitűzött cél lebegett a szemem előtt, bármilyen szívesen lettem volna a barátaimmal Pesten, vagy üldögéltem volna a nővéremmel a Liszt Ferenc téren. Egy idő után úgyis bűntudatom támad, ha nem teszem a dolgomat.

Elle: Rómában még nehezebb lehetett a nélkülözés, a magány...

OA: Igen, különösen az első fél évben, amikor folyamatosan meghallgatásokra jártam, mesterségórákra, és közben állandóan azon voltam, hogy tökéletesítsem a nyelvtudásomat. Senkit nem ismertem - hál' istennek a második héten találkoztam a szerelmemmel, Claudióval. Ő mindenben velem van. A barátaim is hisznek bennem és bátorítanak, örülnek a sikereimnek, tudják, mennyi áldozattal jár.

Elle: Modellként kezdted, ami nem kifejezetten verbális szakma. Itt viszont idegen nyelven kell bizonyítanod.

OA: Ne is mondd! Hét évig gyakorlatilag csendben voltam, csak a mosolyomra és a kisugárzásomra számíthattam - el is gyengült a hangom. Itt a hangképzés már két hét után rengeteget segített.

Elle: Hogy csináltad, hogy nem szálltál el?

OA: Hááát... még megtörténhet! Viccen kívül: egyelőre a sikereimről csak én tudok, a filmeknek át kell menniük a vizsgán a mozikban is.

Elle: Azt is kitűzted, a színészkedésben hová szeretnél eljutni?

OA: Még nem pontosan. Riaszt ennek a világnak az embertelen oldala. Már Rómában is fúrogatnak az ügynökségnél - mi mehet akkor Los Angelesben, ahol még a pincérek is ingyen dolgoznak, hogy valamelyik rendező felfedezze őket egy sarokban? Róma kisebb piac, és nagy szerencsémre az itteni rendezőknek nagyon tetszik, hogy iskolában tanultam a nyelvet. Még az is lehet, hogy itt lehúzok öt évet, csinálok egy jó kis showreel kazettát - ez ugyanaz, mint a modelleknél a portfólió -, és azt követően megpróbálom Amerikában. Majd ha valamit letettem az asztalra. Azért már most adódnak komoly dolgok. A múlt héten bejutottam egy meghallgatásra, négy színésznőre voltak kíváncsiak Olaszországból, én voltam az egyik, Brian de Palma új filmjéhez. Már arra is büszke vagyok, hogy egy ilyen neves amerikai rendező láthatja a képemet egy kazettán.

Elle: Mi kellene ahhoz, hogy hazagyere?

OA: Bár időnként majd belepusztulok a szeretteim hiányába, azért szakmailag nagyon sok. Otthon ugyanis álmodozhatok évi három főszerepről, nem fog menni. Itt az ügynökségem heti két meghallgatásra is el tud küldeni! Én nagyon sokáig szerettem volna Magyarországon érvényesülni színészként, de teljesen beskatulyáztak mint egy ismert rádiós exbarátnőjét. Megbélyegeztek, elzárkóznak előlem. Talán majd az újabb generáció más alapján ítél. Egy fiatal stábbal készítettem otthon is egy nagyjátékfilmet, de még nem került a mozikba. Mert akkor az álmom a saját nyelvemen is sikerülne.

Elle: Mit gondolsz, a külsőd mellett mi kelti fel a filmesek érdeklődését?

OA: Talán érzik, hogy van itt más is. Hogy szeretek olvasni és a bölcsészkarra járok. Hogy nem a csinos arcomból élek a kamera előtt. A küzdő édesanya szerepében karikákat festettek a szemem alá, nem divatosra vágták a hajam, én meg azt vettem észre, hogy végre a kameraman sem a combomat bámulja. A cikk teljes változata a júliusi Elle magazinban olvasható.