Az operának akkor van vége, amikor a kövér nő abbahagyja az éneklést - tartja a népi bölcsesség. Ez azonban Rost Andreára nem igaz, hiszen ő nemcsak a világ egyik legjobb, de legszebb operaénekesnője is. Napjaink egyik vezető lírai szopránja, akit a szíve mindig hazahúz.

Elle: A fotózáson csak lestem, hogy bírja erővel, türelemmel, önfegyelemmel. Tíztől ötig mindenki a legjobbat várta öntől. A sminkes, a stylist, a fotós, sőt még annak az asszisztense is. Mindenkinek a kedvében járt egyetlen kérdés, egyetlen arcrezzenés nélkül. Bájosan, szolgálatkészen, megértően. És most itt ül velem szemben. Zerlina, Rosina, Pamina, Gilda, Lucia, Susanna vagy Violetta helyett azonban engem Rost Andrea érdekel, aki a Scalában, a Covent Gardenben és a Metropolitanben ugyanazzal a természetességgel van jelen, mint itt, ezen az óbudai gyártelepen, ahol képekben és "prózában" kell megnyilvánulnia. Repült már tányér a kezéből, csapott már jókorát az asztalra, vagy a legfeszültebb helyzeteken is ezzel a határtalan nyugalommal teszi túl magát?
Rost Andrea: Most fog meglepődni: én a kottáimat is megtapostam már párszor.

De mi az például egy jól bevágott ajtóhoz képest?
Borzasztó! Rettenetes! A szeretett kottáim... gondoljon csak bele!

Már bele is gondoltam. Reggeli, ebéd, vacsora: kotta.
És akkor nem sikerül, amit szeretnék. Egyszerűen nem megy, pedig mindent megteszek érte. Ilyen is van. Hogyne! Ha látná, hogy ki tudok borulni! Egyszer lerúgtam a cipőt a lábamról...

Szorította?
Nem tetszett. Nem volt olyan szép, mint a kóristáké, miközben én énekeltem Traviátát. Az összes kóristának gyönyörű selyemtopogója volt, nekem pedig felhoztak valamit a raktárból. Koszos volt és széttaposott, a jelmeztervező meg csak azt bizonygatta, hogy pont az én méretem. Ne rajtam spóroljanak, mondtam, és már röpült is.

Szerintem még az a cipő sem ártott volna a szépségének... Ha már itt tartunk, ön miképpen ítéli meg: ha nem lenne ennyire csinos, de a hangja ugyanilyen szép és fényes, erőteljes, ugyanott tartana a pályán, ahol most?
Én úgy látom, a szépségre törekvés tendenciája ma már nagyon erős az operaszínpadokon. Nem feltétel, csak nem árt, ha az ember jól néz ki. Vannak persze továbbra is olyan kolléganők, akik olyan... nagytestűek.

Monstrumok.
Egy Wagner-operában elfogadják őket, hiszen azokat a szerepeket nagyon nehéz végigénekelni. A Wagner-szopránok még mindig nagydarabok, bár némi változás már köztük is megfigyelhető. Ami nem is baj, mivel az operaénekesnők többsége évtizedeken át valóban túlsúlyos volt. Sokszor rajtam is elcsodálkoznak, miután lejövök a színpadról, hogy "Jé, ilyen picike?!"

És milyen nagy hangja van!
Igen, és hogy honnan jön ez a nagy hang.

Sokan azt hiszik: a tüdőből.
A rezonáns üregekből. Az arc- és a homloküregből. Bármilyen furcsa is: a hang a fejben szólal meg. Még az orr nagysága is számít. Ezek mind testi adottságok. Természetesen fontos az is, milyen a mellkas mérete. Nekem szerencsém van, mert annak ellenére, hogy pici vagyok, olyan hátúszó alkatom van. Széles a hátam, és jól tudok levegőzni.

Ennyit az anatómiáról. Az mennyire fontos, hogy az énekesnek mekkora lelke van?
Bizony, ez sem mellékes kérdés! Lelketlenségből általában azok vizsgáznak jelesre, akik bizonytalanok magukban vagy nem foglalkoznak eleget a munkájukkal. Akik mindig a másikban keresik a hibát. Egyszer meghívtak a George Washington Egyetemre egy érdekes beszélgetésre. Többek között azt is megkérdezték tőlem, mitől vagyok én még mindig ilyen lelkes?

És mit válaszolt?
Hogy a zenétől. Hogy ez a mentsváram. Hogy mindig visszamenekülök hozzá.

De hiszen el sem menekült tőle!
Csakhogy, amikor úgy érzem, hogy valami baj van, akkor még jobban beleásom magam.

Ahhoz, hogy mélyre tudjon ásni, fizikai erőre is szüksége van. Azt pedig állandóan ki kell termelni.
És megint az önfegyelemnél kötünk ki. Én nagyon szeretem a finom ételeket, de már mindennek csak a felét eszem meg.

Tehát a töltött káposztától a fagyiig jöhet bármi?
Én a vércsoport szerinti diéta híve vagyok. Vagyis nem ehetek fehér húst sem, csak vadat. A konyhatündér szerepét azonban még csak eljátszani sem tudnám. A párom főz, méghozzá remekül. Süteményekben viszont jó vagyok. A piskóta a nagy kedvencünk, sok tojásból s amit a nagymamámtól tanultam: a párizsi csokikrém. Vagy egy skót sütemény, a short bread. Csak vaj és liszt kell hozzá, pici sóval, cukorral. A skótok ősrégi, titkos recept alapján készítik, de mi annyira megszerettük a fiammal, hogy képesek voltunk kikísérletezni.

A férfiakról kérdezhetem? Hiszen a partnerei, a dirigensei, a rendezői egytől egyig férfiak.
Szeretek és tudok is velük együttműködni. A nőkkel mindig nehezebb egy kicsit. Náluk a szakmai féltékenység is jobban megmutatkozik.

A tenoristák viszont elszánt nőfalók hírében állnak. Önnek milyenek a tapasztalatai?
Érdekes, hogy ez így elterjedt róluk, miközben tudjuk, amelyik kutya ugat, az nem harap. Ezeket a fiúkat tökéletesen lefoglalja a sztárságuk. Utaznak, tanulnak, sikerre vágynak, örülnek, ha marad energiájuk a szerepre. El kell, hogy keserítsem a tenorőrületben égő fiatal lányokat: biztosan vannak "nagy étvágyú" férfiak is az operaénekesek között, de nem jellemző.

Akkor jobb ma egy bariton, mint holnap egy tenor?
Nevetni fog. Nekem a baritonok mindig sokkal rokonszenvesebbek voltak, mint a tenorok. Pedig nem is tudnék most olyan tenoristát mondani, aki nemzetközileg ismert, és ne énekeltem volna vele. Marcelo Alvarez és Ramon Vargas is jól néz ki, a chilei Juan Diego Flórez is tündéri pofa, mindegyikükkel énekeltem. A baritonisták közül nagyon-nagyon szeretem az amerikai Rod Gilfryt. Most énekeltem vele Washingtonban. Na, ő olyan művész, akit szeretni lehet, mert jól énekel, jó muzsikus, fantasztikus színész és édes ember, gyönyörű családi háttérrel. Élmény vele beszélgetni.

De a vacsora szóba sem jöhet?
Nem is kell, mert annyira jó együtt dolgozni vele, hogy a közös vacsora talán elrontana köztünk valamit. Egyébként is, én nagyon boldog vagyok a párommal, sem igényem, sem pedig energiám nincs egy másik kapcsolatra. Augusztus 13-án a Magyar Állami Operaházban lesz az esküvőm.

Szebb helyet nem is választhatott volna.
Én budapesti vagyok. Itt születtem. Nekem fontos, hogy itt ismernek és szeretnek, díjazzák a művészetemet. Az Opera pedig gyönyörűséges ház. Történelmi helyszín. S mivel nekem ez lesz a második házasságom, már csak a zene temploma jöhetett számításba. Maga a szertartás a lépcsőknél lesz, a vacsora pedig a színpadon... Itt most én leszek a dirigens!

A cikk teljes változata a júliusi Elle magazinban olvasható.