horoszkóp

A báj nagykövete

2005.11.06. 19:24
A franciák már huszonöt éve szeretik, és a szocialista kultúrpolitika ellenére mi sem vagyunk nagyon lemaradva. A Házibulit elég sokan elég sokszor megnéztük, itt bámultuk meg őt először a vásznon, Matthieu karjaiban 1985-ben. Viszont vessünk egy pillantást Sophie Marceau-ra mostanában: farmer, lófarok, semmi smink. Akár egy kis gimnazista fruska.

Sophie Marceau azt állítja, sosem tanult nőnek lenni, használni és kihasználni az adottságait, kikészíteni az arcát. Ha azt kérdezik tőle, tetszik-e saját magának, azt feleli, hasonlít. Vagyis a belső megfelel a külsőnek. Amikor a soványság volt divatban, kifejezetten dundinak számított. Most fordult a kocka a divatban, ő viszont nagyon vékony. - De hát - mondja könnyedén - olyan vagyok, amilyen vagyok. Kedvenc viselete a tornacipő, és mindig ügyel rá, hogy a megjelenése elég cool legyen. Közben meg a tízéves Vincent és a hároméves Juliette figyelmes anyukája. De a magánéletét nem illik firtatni. Átrendeződött - ez a hivatalos verzió.

Ami az öregedést illeti, nem fél tőle, még azt is mondja, örömmel tölti el. "A képernyőn és a vásznon kemény lesz, tudom, de az életben kicsit sem zavar." A ráncok és a felkarháj úgyis megérkeznek. Őszintén sajnálja azokat a nőket, akik negyvenévesen még a buszon teszik közszemlére a hasukat. A testet nem lehet becsapni, itt nincs értelme a csalásnak. Az ember úgyis annyi idős, amennyi a kisugárzása. A plasztikai műtétekkel a nők egymásra kezdenek hasonlítani, a kés uniformizál - milyen kár a kis egyéni különbségekért!

Sophie Marceu azt állítja, nem járt még terápián. Nem volt rá szüksége, a mestersége ugyanis újra meg újra arra készteti, hogy magába nézzen. Stabillá azonban nem ez tette, hanem érdekes módon, a hírnév. De azzal is tisztában van, hogy amióta felismerik - vagyis a hazájában huszonöt éve -, tartozik annyival a közönségnek, az önbecsülésének, hogy diszkrét és lehetőség szerint méltóságteljes legyen. Nem teszi közszemlére sem a politikai nézeteit, sem a fenekét. Igyekszik becsületesen és egyenesen élni, és erre nevelni a gyermekeit is. És mivel Vincent-on máris látszik, hogy könnyedén mozog az életben, Sophie feltehetően korrektnek mondható anyuka. Pedig töri a fejét eleget, szinte állandóan ez foglalkoztatja: hogyan csinálja még jobban, hogyan ne bántsa őket, ne tegyen kárt bennük.

A mama kevés szabadidejét közös játékkal töltik. Utánoznak embereket, kitalálnak személyiségeket. Még akkor is, ha így saját magára még kevesebb ideje jut. Egyébként sincs szabály. "Ismerek nőket, akik nem dolgoznak, de nem is foglalkoznak a gyerekeikkel, és olyan anyukákat is, akik hajtanak, mint az őrült, mégis nagyon sok időt tudnak tölteni a kicsikkel. Ami engem illet, alhatnék reggel, amíg szeretnék, de inkább elkísérem a fiam az iskolába. Este kiszámolom, mennyi időt töltöttünk együtt, átgondolom, mi mindent magyaráztam el nekik. Ha három órát együtt tudtunk lenni, már úgy érzem, hasznosan telt a nap." Mert a beszélgetés létfontosságú. "Egészen különleges beszélgetéseink vannak a fiammal." Ez egyébként a párkapcsolatokra, a munkára is vonatkozik.

Franciaországban törvény mondja ki, hogy a gyermek viselheti az anya vezetéknevét. "Nekem erre nincs szükségem, annyi előnyt élvezek az apukáikkal szemben amúgy is. Örülök, hogy az enyémeket úgy hívják, mint az apjukat." Sophie szerint szükség van határokra. "Amíg velem laknak, lesznek szabályok, még akkor is, ha nekik ez nem tetszik. Amikor túl szigorú vagyok, a kisfiam Miss Poivre-nak hív. (Bors kisasszony - a szerk.) Nekem ezzel semmi bajom!"