Elle: Milyen pózban szoktál elaludni?
Zsédenyi Adrienn: Azt figyeltem meg, hogy valamelyik kezemet mindig a hasamra teszem. Ez valahogy teljesen megnyugtat.
Elle: És azt tudod, hogy hol, mikor, kitől kaptad az első csókot?
ZSA: A legelső teljesen váratlan volt. Húsvétkor egy ismerős fiú meglocsolt, majd minden átmenet nélkül erősen átölelt és kaptam egy nyelvet a számba. Húúh! Rémes volt és ijesztő. Emiatt aztán az első igazi csók, ami középiskolás koromban, Szentesen egy fűzfa alatt esett meg, szintén nem tartozik életem falrengető élményei közé. Hál’ isten, később azért belejöttem.
Kevés olyan férfival találkoztam, akinek ne furdalta volna az oldalát a kíváncsiság, hogy a nők is beszélnek-e egymás között a szexről. Attól tartok, Zsédával nem vagyok olyan viszonyban, hogy ezt a témát kivesézhessük, de azt talán megkockáztathatom, hogy megkérdezzem tőle: ha társaságban ilyesmiről esik szó, felélénkül vagy inkább visszahúzódik?
ZSA: Nem feszengek. Azt sem mondhatnám, hogy szégyenlős lennék. Sőt… Inkább kíváncsi vagyok. De azért sok függ attól, hogy kikkel ülök együtt. Például, ha egy-két híres ember is jelen van, akkor nem hogy a szexről, de a barackos derelye elkészítéséről sem merek véleményt nyilvánítani, mert képtelen vagyok feloldódni közöttük. Hiába győzködöm magam, hogy ők is csak olyan emberek, mint én (aki – teszem hozzá félénken – szintén nem teljesen ismeretlen személy), mégsem tudom elengedni magam. Talán egyszer majd kinövök ebből a fura gátlásosságomból.
Elle: Zavarban vagy akkor is, ha felismernek valahol, vagy éppen ellenkezőleg, nagyon is élvezed?
ZSA: Ha észreveszem, hogy észrevesznek, azt bírom. De ha nincs jó napom, akkor igyekszem elkerülni az ilyen helyzeteket. És csöppet sem bánt, amikor fütyülnek rám, ha a körülöttem lévőknek láthatóan fogalmuk sincs róla , hogy ki is vagyok én. Ennek gyakran az az oka, hogy talán magasabbnak képzelnek el, mint amilyen valójában vagyok; meg a színpadon és a fotókon a sminktől, a világítástól persze másként nézek ki, mint mondjuk a vegyesboltban a pénztár előtt.
Elle: Egyébként sokat foglalkozol a külsőddel, gyakran állsz a tükör előtt?
ZSA: Igen. De nem azért, mert a „művésznőnek” mindig remekül kell kinéznie. Ha takarítónő lennék, akkor is mindent elkövetnék annak érdekében, hogy jól nézzek ki.
Elle: Egy pörsenést még egy filléres kencével is könnyű eltüntetni, de sokkal nehezebb megszabadulni a lelki nyavalyáktól. Te melyik tulajdonságodat utálod a legjobban?
ZSA: A kishitűségemet. Sok helyzet, feladat előtt megtorpanok, úgy érzem, képtelen vagyok úrrá lenni rajtuk. Ilyenkor valakinek, aki persze leggyakrabban saját magam vagyok, meg kell taszigálnia, rá kell vennie, hogy tudod te ezt, menni fog ez, képes leszel megcsinálni.
Elle: Hadd faggassalak akkor a szakmádról. Szeretnek veled együtt dolgozni vagy nemigen, mert túlságosan öntörvényűnek tartanak, akinek nehéz a kedvében járni?
ZSA: Én igyekszem mindig a lehető legjobban megfelelni a feladatnak, amire mások azt mondják, hogy maximalista vagyok, betegesen precíz, a legapróbb részleteket is mániákusan megtervező. De ez így nem igaz.
Elle: Hát hogy igaz?
ZSA: Nekem mindössze az a célom, hogy a dolgok rendben menjenek. Pokolian irigylem azokat az embereket, akik a génjeiknek vagy a neveltetésüknek, vagy mit tudom én minek köszönhetően magabiztosak. És ez süt róluk, mert határozott hangon beszélnek, tudatosan teszik a dolgukat és önérzetesek. Ezzel szemben, nekem mindent alaposan meg kell gondolnom, amit egy külső szemlélő tétovázásnak tarthat. De esetleg azt is mondhatja magában: ez a kis nő egy gyáva nyuszi.
Elle: Az előadásaidon vadul tapsolnak, a lemezeid jól mennek, a közönség tehát szeret és elismer. Ettől nem lettél egy picikét bátrabb nyuszi?
ZSA: Nekem minden lemez, minden koncert, bármiféle szereplés olyan, mintha az első lenne. És ez igaz is, mert ott és akkor és úgy az még nem történt meg velem, tehát mindent elölről kell kezdenem. Ilyenkor azzal nyugtatgatom magam, hogy ezzel mások is vannak így. Vagy szerinted becsapom magam?
Elle: Fontos, hogy erre válaszoljak?
ZSA: Kitérhetsz előle, mert bár azzal tisztában vagyok, hogy vannak nálam jobb hangú és szebb énekesnők, de mindannyiunkat lefőzöm abban, ahogy össze tudom hangolni a dolgaimat. Én már egy karácsonyi koncert előtt hónapokkal azon töröm a fejem, hogyan lehetne azt igazán meghitté tenni. Milyen legyen a világítás, ki tudja azt az általam elképzelt módon megcsinálni, milyen összekötőszöveget mondjak, hogy az elüssön a hétköznapitól, viszont mégse legyen olyan, mint egy túl édes szaloncukor. De ugyanennyit spekulálok a ruhák kiválasztásától a dalok sorrendjén át a finálé hosszáig minden apró részleten.
Elle: És a mindezért járó pénz mennyiségén nem töröd a fejed? Egyáltalán, hogyan alkudod ki egy koncert gázsiját?
ZSA: Rosszul. Ezért ezt ma már másra bízom, mert engem pár kedves szóval nagyon könnyű volt rávenni akár ingyenes fellépésekre is. Meg különben is… Én nem szeretem a pénzt.
Elle: Mit mondtál?
ZSA: Jól hallottad, amit mondtam, de valószínűleg félreértetted. Én ugyanis a pénzt, mint anyagot, mint egy gyűrött papírdarabot nem kedvelem. Utálok hozzányúlni, gyűlölök pénzt számolni. Ezért ha csak lehet, bankkártyával fizetek, vagy ha van velem valaki, őt kérem meg, hogy egyenlítse ki a számlát. Az „áldozat” persze leggyakrabban a férjem.
Elle: Nem zavar, ha ismerősök ülnek a nézőtéren?
ZSA: Be kell vallanom, nem szeretek ismerősöket meghívni a koncertjeimre, annak ellenére, hogy ebből rengeteg sértődés adódik. Ráadásul utána sajnálom, hogy a hozzám közel állók közül senki nem látja, mennyire jól sikerült az előadás. De talán okosabb, ha mindezt múlt időben mondom, mert manapság azért szólok néhány embernek, hogy jöjjenek el, és az szerencsére sosem nyugtalanít, hogy tudom: a nagynéném az ötödik sorban ül. Engem maga a meghívás procedúrája vesz igénybe. Ilyenkor úgy érzem, mintha dörgölőznék valakihez vagy felkínálnám magam.
Elle: A vendégeid az előadás kezdete előtt körülbelül negyedórával előbb érkeznek a helyszínre. És te mikor indulsz neki?
ZSA: Már hetekkel előtte csak azzal a nappal foglalkozom, és amikor elérkezik a koncert ideje, az számomra nem este hétkor van, hanem abban a pillanatban, ahogy reggel kinyitom a szemem. Attól kezdve minden – a könnyű ételek fogyasztásától a legkényelmesebb cipőmbe való bebújásig. – azt a célt szolgálja, hogy a kellő pillanatban a legjobb teljesítményt tudjam magamból kihozni.
Elle: Attól tartok, ilyen feszült készülődés után estére kész idegroncs vagy.
ZSA: Tévedsz Én akkor már ég és föld között lebegek.
Elle: Mintha valami bódítószert vettél volna be?
ZSA: nem, nem, nem. Prózaibban fogalmazva: szeretnék elrohanni valamerre, mert rettegek attól, hogy ami vár rám, miközben csak arra vágyom, hogy már ott álhassak a fényszórók sugaraiban. Aztán ezt a tudathasadásos lelkiállapot abban a másodpercben megszűnik, amikor megszólal a zene.
Elle: Majd másfél-két óra múlva, dörgő taps kíséretében távozol. Hová? A barátokkal, a kollegákkal, elmentek valahova kifújni magatokat, netán bulizni indultok?
ZSA: Ó,sajnos nem. Ehelyett magamra zárom az öltözőt és csak ülök összeroskadva, miközben azon töprengek, mennyire hatottam az emberekre, a dalaim vajon megszólították-e őket. Hiába volt tomboló siker, én akkor sem hiszem el, hogy történt valami, hogy ezer százalékig megtettem, amit meg kellett tennem.
Az interjú teljes változata az Elle magazin augusztusi számában olvasható.