Két évig volt szexrabszolga az Egyesült Államokban Roland: „Gyűlöltem magam, azt mondogattam magamnak, undorító vagyok”

Átlagos fiatalember lépett be egy budapesti kávézó ajtaján szombat délután. Senki nem tudta, ki ő, senki sem ismerte fel, hiszen tíz éven át inkognitóban élt, eközben sokaknak a múltjáról is hazudott. Némán tűrte, ahogy a sajtóban hírek és interjúk jelentek meg három magyar bűnözőről, akik az Egyesült Államokban börtönben ülnek, mert három fiatal férfit éveken át fogvatartottak szexrabszolgaként. Némán tűrte, ahogy az egyikőjük nyilvánosan sajnáltatta önmagát a börtönkörülmények miatt és a hazai áthelyezésén munkálkodott. Bár mindeddig néma volt, legbelül ordított, ugyanis ő volt az egyik áldozat. 

Egy pohár gőzölgő tea felett kezdtünk beszélgetni. Velem szemben egy 32 éves férfi ült, de az arcán látszott, hogy sok mindenen ment keresztül. Rolandot kilenc éve ismertem meg, három évvel azután, hogy 2012-ben, mindössze 20 éves korában fogságba ejtették New Yorkban, ahova azért utazott, hogy az ott keresett pénzzel az édesanyját támogathassa. Akkor még hitt az amerikai álomban, helyette azonban két éven át tartó lidércnyomás lett a jussa. A „munkaadói” a repülőtérről egy lakásba vitték, az ajtajára azonban lakat került. Innentől fogva napi szinten megerőszakolták, bántalmazták és folyamatos szexmunkákra kényszerítették. Miután sikerült kiszabadulnia, teljesen egyedül maradt, a szerettei őt hibáztatták a történtekért. Egy időre az alkohol és a drog rabja lett, ám végül erősebb volt benne az élni akarás. Rengeteget küzdött, terápiákra járt és próbálta megtalálni a helyét a világban, míg végül a spiritualitásban lelt vigaszt és önelfogadást. Mára a gyógyulás útjára lépett, de a teljes elengedéshez úgy érezte, még egyszer szembe kell néznie a démonjaival. Tíz évvel a szabadulása után ezért úgy döntött, felvállalja az arcát és elmondja a történetét.

Tavaly szeptemberben beszéltünk utoljára, de akkor még nem álltál készen egy interjúra. Hogy-hogy most úgy döntöttél, hogy mégis vállalod, mindezt arccal és névvel?

Szeptemberben pont a második idegösszeroppanáson voltam túl és nem bírtam volna elviselni, hogy bármit is felidézzek abból az időszakból. Az elmúlt pár hónapban sokat javult az állapotom, megismerkedtem a reikivel és a manifesztációval, hogy hogyan tudom az életemből a legtöbbet és a legjobbat kihozni. Mindez sokat segített abban, hogy mentálisan fel tudjam magam építeni arra a szintre, ahol most vagyok, és normálisan tudjak beszélni a történtekről. Úgy gondolom, hogy ahhoz, hogy végre minden múltbéli dolgot el tudjak engedni és teljesen fel tudjak épülni, szembe kell néznem a démonjaimmal és be kell építenem azokat az életembe úgy, hogy az előnyömre tudjam fordítani. Ehhez az első lépés, hogy felvállaljam önmagam, azt a részemet, akit eddig mindenki előtt titkoltam.

Azt a részedet, aki?

Aki egy szexrabszolga volt New Yorkban.

Nagy bátorságra vall, hogy ezt ki mered mondani és ennyi idő után fel tudod vállalni. Tizenkét éve, hogy fogságba kerültél. Hogy történt?

Könnyű pénzszerzési lehetőséggel kerestek meg fiatalokat. Engem egy társkereső oldalon találtak meg. Brooklynba, a Borough Parkba hívtak 3-4 ezer dolláros havi bevétel ígéretével, aminek a felét megtarthatom. Nyelvtudásra sem volt szükség és csak pár hónapról lett volna szó, de becsaptak. Amint odaértem, már nem volt kiút.

Miért mentél bele a munkába?

Akkoriban nagyon rossz körülmények között éltünk, az anyám pedig tipikusan olyan ember, aki fél attól, hogy egyedül marad, így inkább benneragadt egy bántalmazó kapcsolatban. Gyorsan volt szükségem nagyobb mennyiségű pénzre, hogy segíthessek neki a saját lábára állni. Azt hittem, így talán sikerül jobb életkörülményeket biztosítanom neki, magamnak, a családomnak a hazaérkezésem után.

Rövid időn belül meg is érkezett a repülőjegy...

Igen. Előre megvették és elküldték, majd a repülőtéren vártak rám. 

Milyenek voltak elsőre? 

Amikor beszálltam az autójukba, tök normálisnak tűnt minden, semmi gyanúsat nem észleltem. Út közben beszélgettünk, jó fejnek, közvetlennek tűntek. Ahogy azonban a szállásra értünk, elkérték az útlevelemet. 

Akkor hirtelen nem fogtál gyanút?

Nem tudtam mire vélni az egészet, majd amikor lepakoltam a cuccaimat, akkor mondta az egyik srác, hogy »azt ugye tudod, hogy innen már nem fogsz kikerülni?«. Aztán elmondták, hogy mire számíthatok. Akkor heten voltunk ott, köztünk olyan is, akit már egy éve fogvatartottak. Ők hárman voltak, Viktor, Gábor és András.

Engem rögtön az első este Gábor megerőszakolt. Még 24 órája sem voltam kint.

Milyen dolgokra kényszerítettek titeket?

A legpitibb macskalom-takarítástól kezdve az összes házimunkát velünk végeztették, ha pedig befutott egy rendelés, akkor kocsival elvittek az adott címre, majd megvártak minket, hogy véletlenül se szökhessünk el, ha kijövünk. Utána rögtön elvették a pénzt, abból semmit sem kaptunk. Voltak napok, amikor csak 1-2 órát aludtunk, mert címről címre vittek, ha pedig éppen nem volt kuncsaft, akkor webkamera előtt kellett egymással plusz pénzt csinálnunk. A történéseket végig Viktor vagy Gábor irányította, folyamatos felügyelet alatt. Nem volt megállás, csak ha egyikőnket elvitték címre. Ha akkor házimunka sem volt, aludhattunk egy kicsit.

Milyen körülményeket biztosítottak nektek? Mit ettetek?

Borzasztóak voltak a körülmények. Egy szobában aludtunk mind és folyamatos költözésben voltunk. Enni vagy instant levest, ... 'vagy' instant levest kaptunk. Amikor 'jól dolgoztunk', elég pénzt kerestünk nekik és megcsináltunk mindent, amit kértek, akkor kenyeret is kaptunk hozzá.

Mi számított jó pénznek?

Nekik soha semmi nem volt elég. Az összeg attól függően változott, hogy a kuncsaftok mit kértek és mennyi időre béreltek ki minket. Az én esetemben 1200 dollár volt a legnagyobb összeg, amit kifizettek több óráért cserébe.

Milyen emberek választottak téged?

Inkább fiatal, jól szituált emberek. Csak 1-2 idősebb kuncsaft volt, ami számomra egy idő után nem is volt meglepő. Mindenki a munkát hajszolta, nem volt idejük vagy kedvük kapcsolatokat építeni, ezért inkább fizettek valakiért, mert az sokkal gyorsabb volt. És persze ott voltak azok, akiknek speciális igényeik voltak. Szerencsére nekem abból nem sok jutott... Az egyik srácot egy alkalommal keményen bedrogozták, egy másikat pedig baseball ütővel vártak és amint belépett a lakásba, rátámadtak. Velem is többször erőszakoskodtak, de nem így. Minden alkalommal úgy voltam vele, hogy csak legyünk túl rajta, addig sem kell Gáborékkal lenni. 

Annál még az is jobb volt?

Igen. Ők folyamatosan erőszakoltak minket, ha valamit nem akartunk megcsinálni, megvertek, nem egy alkalommal különböző tárgyakkal ütlegeltek. Ha bármit visszaszóltunk, arra erőszak volt a válasz. Pszichopata állatok voltak.

Az egyik srác fejéhez egyszer fegyvert is tartottak, amikor egy alkalommal megpróbáltunk összefogni ellenük.

Megfélemlítettek minket minden lehetséges eszközzel, így elég hamar eljutottunk arra a szintre, hogy jobb, ha csendben vagyunk és megcsináljuk, amit mondanak.

Nem kerestek titeket? Az édesanyád tudta, hogy Amerikába mész. Nem tűnt fel neki, hogy eltűntél?

Nem, mert havi-kéthavi rendszerességgel be kellett jelentkeznünk, hogy a rokonok ne fogjanak gyanút. Eközben végig ott ültek mellettünk. Nem mertünk semmit sem mondani, mert folyamatosan fenyegettek és bántalmaztak, megfélemlítettek minket.

Ti egymás között hogyan próbáltátok feldolgozni mindezt?

Úgy, hogy nem beszéltünk róla. Próbáltuk teljesen kizárni az egészet. Teljes tagadásban voltunk folyamatosan. Voltak persze kiváltságok, hogy valakivel éppen jobban bántak. Az egyikőnk például egy időre bele is szeretett Viktorba, de aztán hamar kiábrándult belőle...

Te hogy maradtál a felszínen?

Én teljesen bezártam, csináltam, amit mondtak, és így békén hagytak. Nem ellenkeztem, különben megvertek volna.

Többször is mélypontra kerültem, olyankor öngyilkosság járt a fejemben.

Akár egy darab tükkörel, bárhogy, csak legyen vége. Annyi fizikális és mentális bántalmazás ért, amennyit egy idő után az ember már képtelen feldolgozni. Ezen a ponton mindig erősnek kellett lennem. Valami mindig visszatartott, és inkább kizártam a körülöttem lévő világot.

A kuncsaftoknak nem tűnt fel, hogy hegek, sebhelyek, esetleg friss ütésnyomok vannak rajtatok? Nem próbáltatok tőlük segítséget kérni?

Biztos feltűnt nekik, de nem foglalkoztak vele. Nagyon sokan csak egy darab húsnak néztek minket, hogy meglegyen a saját 'feltöltődésük'. Abban is biztos vagyok, hogy többen sejtették, hogy valami nincs rendben, hiszen írásban tudtak 'velünk' kommunikálni, ugyanis a nevünkben Gáborék válaszoltak. Személyesen azonban nem tudtak beszélgetni velünk, mert nem tudtunk angolul. Többek között ezért sem tudtuk senkinek elmondani, hogy mi is történik velünk. 

Egyetlen olyan eset sem akadt, amikor rizikót vállaltatok?

Én kétszer bevállaltam, két olyan embernél, akikhez már többedjére mentem. Az első egy fiatalember volt, aki nagyon megkedvelt és idővel beszélgetni is szeretett volna, így előkerült az online fordító. Egy idő után bátorságot vettem magamon és megpróbáltam elmagyarázni neki a dolgot, de utána nem keresett többet, ki akart maradni ebből az egészből. Később volt egy ügyvéd, aki szintén többször hívott, heti szinten találkoztam vele. Nagyjából az 5-6. alkalommal mertem őt hasonló módon beavatni. Onnantól fogva már csak azért hívott, hogy segítsen, hogy kiszedjen onnan. Mint kiderült, egy bevándorlási ügyekkel foglalkozó ügyvéd volt. Egy alkalommal segített írni egy levelet a magyar konzulátusnak, ahonnan azt a választ kaptuk, hogy ez nem az ő hatáskörük. Ha erre gondolok, görcsbe rándul a gyomrom. Ha tesznek valamit, talán egy évvel korábban szabadulunk.

Más vonalon nem indultatok el? Miért nem hívott rendőrt?

Úgy sejtem, az ő közreműködésének is köszönhetjük, hogy egy évvel később kiszabadultunk. Rendőrt valószínűleg azért nem hívott, mert személyesen nem akart belekeveredni az ügybe. Mi egy idő után nem is találkoztunk többet, szerintem azért, mert Gáboréknak gyanús lett, hogy egyre gyakrabban keres és azt szeretné, hogy minél többet nála aludjak, ezért leépíthették. Azt nem tudom, hogy mi alapján kezdtek gyanakodni, mert egy másik srácnak szintén volt visszajáró vendége, aki végül kivásárolta őt Gáboréktól.

Több ezer dollárt fizetett érte.

Hihetetlenül hangzik, hogy mindezek után még mindig nem érkezett segítség...

Mint később kiderült, nem véletlenül. Pár hónappal azután, hogy levelet írtunk az ügyvéddel a konzulátusnak, lekapcsoltak közülünk két srácot az egyik kiközvetítésük során. Végül elengedték őket, de visszajöttek hozzánk. Velük együtt hárman maradtunk a végére, amikor kiderült, hogy beépítettként tértek vissza. Volt egy kis eldobható telefonjuk, amin keresztül folyamatosan jelentettek a bevándorlásiaknak. Mint kiderült, ők már régóta megfigyelték Gáborékat és bizonyítékokat gyűjtöttek ellenük. Viktort ugyanis korábban lekapcsolták nagyjából három hónapra, mert az itthonról rendelt Coccolino miatt azt hitték, hogy kokaint csempész. Követték őket, fotókat készítettek róluk, tudták, hogy ki, hol és mennyi ideig van. Emlékszem, amikor ránk törték az ajtót és mindannyiunkat megpróbáltak kihallgatni, mi nekik is próbáltuk elmagyarázni a helyzetünket, de azt mondták, nem ezért vannak itt. Viktor később nyomkövetővel a lábán tért vissza, ami még nagyjából két hónapig rajta volt, amíg nem tisztázódott az ügy. A fiúk ekkor már rendszeresen jelentettek a bevándorlásiaknak titokban. Nem tudom, hogy csinálták, hogyan rakták fel töltőre a telefont, azt hova rejtették, pedig egy szobában laktunk. Gáborék a cuccainkat is rendszeresen átkutatták, de senki sem jött rá. Azóta sem tudom kiverni a gondolatot a fejemből, hogyha engem kapcsolnak le, akkor talán előbb kiszabadulok, mert én biztos nem mentem volna vissza. Nem bírtam volna az azzal járó stresszt, hiszen ha kiderül, akár még meg is ölnek...

Említetted korábban, hogy az egyik srác fejéhez fegyvert is fogtak egyszer. Életveszélyesen megsérült bármelyikőtök?

Komolyabb baja szerencsére nem nagyon lett senkinek, de őt, akinek a fejéhez egyszer fegyvert fogtak, nagyon sokszor megverték. Lázadó típus volt, folyamatosan próbálta védeni magát. Ő volt az egyetlen, akinek valahogy sikerült megszöknie. Még Gábor fekete kis könyvét is megszerezte, amelyben mindent feljegyzett. Neveket, telefonszámokat, összegeket, tartozásokat... Viktorék nagyon féltek tőle, többször próbálták feltörni a közösségi médiáját, hogy megtudják, hol van, de nem tudták elkapni, pedig nagyon keresték. Ezután költöztünk át Miamiba.

Milyen tartozásokat vezetett Gábor a kis könyvben?

Nekünk folyamatos tartozásunk volt. A repülőjegy ára, amivel kijutottunk, az 'ellátás', a szállás, az üzemanyag- és taxiköltség, amikor kuncsafthoz vittek minket... Azt mondták, ha ezeket a tartozásokat rendezni tudjuk és összegyűjtünk még mellé pár ezer dollárt, akkor elengednek minket. Persze ha valaki közel járt ehhez a szinthez, mindig lett hirtelen plusz pár száz dollár tartozása. Két srácot aztán mégis elengedtek, akik elég pénzt harácsoltak össze.

Várj egy pillanatot... ha önszántukból elengedtek két embert, nem féltek a következményektől?

Nem, mert a családjainkat is fenyegették. Viktor például rendőrnek adta ki magát, az övé volt a fegyver és jelvénye is volt, így mi hittünk neki. Azt állította, hogy itthon is szolgált és olyan kapcsolatai vannak, hogy könnyen eljutnak a szeretteinkhez. A vízumadatokból mindenkiről tudták, hogy Magyarországon hol lakik a családja.

Mi történt azután, hogy Miamiba mentetek?

Ekkor már csak hárman voltunk, a két beépített srác és én. Miami kertvárosi részébe költöztünk, ahol a garázsba zártak minket. Pár hónapot laktunk csak ott, mert aztán Gábort letartóztatták, miután elegendő bizonyíték gyűlt össze ellene. Azzal csengettek, hogy csomagja jött, majd amikor ajtót nyitott, elkapták. Egy napra rá Viktor és András visszament New Yorkba, minket pedig magunkra hagytak a garázsban.

Őket hogy-hogy nem vitték el akkor?

Nagyjából majdnem minden Gábor nevén volt, a bankszámláktól kezdve az autóbérléseken és a vásárolt autón keresztül a lakásbérlésekig. Első körben őt tudták felelősségre vonni.

Hogy szabadultatok ki végül?

Nyitva hagyták a konyha felőli ajtót, így ki tudtunk menni, át egyenesen az első szomszédba. A szomszédasszony tudta kik vagyunk, ugyanis kiderült, hogy az FBI embere és végig megfigyeltek minket. Kihívta a rendőröket, vagy nyolc-tíz kocsi érkezett helyszínelőktől kezdve a nyomozókon át különleges ügynökökig. Ott voltak a bevándorlásiak is, szóval folyamatosan kihallgattak minket, majd a Florida Nemzetközi Egyetem kórházi részlegébe vittek, ahol különböző vizsgálatokat végeztek rajtunk. Utána egy magyar nő fogadott be minket, aki az utolsó 4-5 hónapban kapcsolatban állt Viktorékkal. Mint kiderült, több mint 60 ezer dollárt csaltak el tőle, ezért követte őket New Yorkból és a barátjuknak adta ki magát, de azt nem tudta, mi folyik nálunk a négy fal között. 

Mi történt ezek után?

Én teljesen összetörtem. Semmit sem kellett csinálnunk, és nem ehhez szoktunk. Mentálisan hirtelen túl sok volt, hogy szabadok vagyunk. Nem tudtam az egésszel mit kezdeni. Nem tudtam, mit lehet, és mit nem.

A reggeli kávémat jó ideig vodka váltotta fel.

Eközben folyamatosan kihallgatásokra és vizsgálatokra jártunk és elkezdték intézni nekünk a T-vízumot, amit hivatalosan az emberkereskedelem áldozatainak állítanak ki. Míg a többiek visszamentek New Yorkba, én Floridában maradtam. A hölgy egy kinti ismerősénél, egy magyar srácnál lakhattam és munkát kaptam az étteremben, ahol dolgozott. Tudtam, hogy már nem akarok sokáig kint maradni, mentálisan nem voltam a legstabilabb akkoriban, és nem tudtam helyes döntéseket hozni az életemben.

2014-ben tértél haza. Hova vezetett az első utad?

A nagymamámhoz Kecskemétre, mert tudtam, hogy az anyámékkal nem akarok élni. A nagyimnak semmit sem mondtam, az anyukámmal és a két húgommal beszéltem először. Az a baj, hogy nem a legtanultabb rétegből származnak, így nem igazán értették. Az anyám a mai napig nem tudja felfogni az egészet. A kisebbik húgomon kívül mind engem hibáztattak, azt mondták, én tehetek róla, hogy ez történt velem.

Az idősebbik húgom utolsó mondata az volt, hogy »bárcsak ott haltál volna meg«.

Vele azóta nem beszéltem. A másik húgommal évi egy-kétszer beszélünk, de a történtek sosem jönnek szóba. Az anyám próbálkozik, de vele szeretném megszakítani a kapcsolatot. Mostanra elég negatívum ért az életemben, nincs szükségem olyanokra, akik ezt tovább tetőzik.

Nagyjából egy évet töltöttél itthon a tárgyalásokig. Időközben Viktort és Andrást is elkapták. Hogy telt az első itthon töltött éved?

Aránylag jó volt minden, próbáltam magam kordában tartani. Kecskeméten lett egy haverom, aki segített lakást és munkát keresni. Végül a munkába temetkeztem, azzal vontam el a figyelmemet. Persze végig tudtam, hogy valamikor vissza kell mennem, így lelkiekben már készítettem fel magam a tárgyalásokra. Amikor 2015-ben visszamentem, úgy döntöttem, megpróbálom a kinti életet, akkor kezdtem el először terápiára járni.

Jól haladtál?

Nagyon döcögősen indult. Különböző szervezeteken keresztül próbáltak segíteni, terapeutákkal, mentorokkal. Volt egy ügynököm, aki az első hónapban segített intézni mindent, nyelvsuliba is beíratott, ahol három hónap alatt B2-es szintre jutottam. Egy hónap után azonban eltűnt és teljesen magamra hagyott. Szerencsére aztán rendeződtek a dolgaim, lett munkám, heti egyszer terápiára jártam, közben zajlottak a tárgyalások. Nehéz volt, de mindegyiken ott akartam lenni személyesen. Nagyon sokszor sírógörcsöt kaptam, nem egyszer megkérdezték, hogy ki szeretnék-e menni, de muszáj volt látnom, hogy ott vannak, hogy utána elvezetik őket.

Végül mindhármójukat elítélték, Viktort és Gábort 25 évre úgy, hogy legkorábban 2036-ban szabadulhatnak, Andrást pedig 11 és fél évre ítélték és két év múlva szabadul. Ő hogy-hogy ennyivel megúszta?

Úgy tudom, neki egyedül volt magán ügyvédje, akit a szülei fizettek. Ha jól emlékszem, az volt a taktikájuk lényege, hogy őt is áldozat szerepben tüntették fel, mivel régebben őt is hasonlóképp tartották fogva, ugyanúgy egy társkeresőn csalták tőrbe, csak aztán időközben Viktor beleszeretett, András kihasználta a helyzetet és csatlakozott hozzájuk. Hárman aludtak egy ágyban.

Hogy érint, hogy ő 2026-ban hazatér?

Nagyon frusztrál, minden téren. Ő volt a legsunyibb. Ha valami nem tetszett neki, akkor úgy megvert, hogy összesz*rtad magad. Több mint egy éve bennem van az, hogy valamit szeretnék csinálni, hogy ne találjon meg.

Gondolod, hogy megkeresne?

Te nem keresnél meg valakit, aki 11 és fél évre leültetett? Aki elveszi a fiatalságodat? Persze ő is elvette az enyémet... Egy biztos, hogy hazajön, hiszen nincs más választása. Felrakják az első gépre és többet be sem teheti a lábát az államokba. Gábortól és Viktortól kevésbé tartok, mert ha '36-ban szabadulnak is, úgy tudom, az európai átszállásnál már várni fogják őket, mert más ügyben is folyik körözés ellenük. Tudomásom szerint elsőként Ausztriában futtattak fiúkat, de sokakat több helyen meg is loptak úgy, hogy Viktor folyamatosan rendőrnek adta ki magát. Mindenesetre nagyon gondolkodom a névváltoztatáson.

Az ügyről az évek során több cikk is megjelent. Gábor és Viktor ügyvédje azt állította, hogy ti valójában pontosan tudtátok, hogy mire vállalkoztatok és csak azért mondtátok, hogy kényszerítettek titeket, hogy ne toloncoljanak ki. Ehhez az állításhoz később egy hazai lapnak adott interjúban Viktor továbbra is tartotta magát, valamint a kinti börtönkörülményekről panaszkodott és elmesélte, hogy megtámadták és megerőszakolták a börtönben, mindemiatt pedig kérvényezte, hogy hamarabb szabadulhasson és Magyarországon tölthesse le a büntetése fennmaradó részét. Mit szólsz mindehhez?

Csórikám, mindjárt megsajnálom... Az esküdtek elítélték, bírósági határozat és a kiszabott büntetésük bizonyítja a bűnösségüket és a mi igazunkat. Én nagyon hiszek a karmában, hogy mindenki visszakapja valamilyen szinten azt, amit csinál. Azt kapta, amit velünk tett, és nem tetszett neki. Erre mondják, hogy Isten nem ver bottal, vagy ahogy az amerikaiak: karma is a bitch. Vagy így, vagy úgy, de az élet nem marad adósa senkinek. Tudom, csúnya ilyet mondani, de amikor ezt a cikket megláttam, én visítva röhögtem. Az az igazság, hogy nem tudom sajnálni. Ott azért változatosabb ételt kap, mint mi kaptunk, napi háromszor is ehet, több szabadideje van, többet tud pihenni, mint mi pihentünk, könyvet olvashat, tanulhat, van lehetősége hozzáférni az internethez... Egyszerűen szánalmas. Az a baj, hogy nagyon sokan hisznek az ilyeneknek, és ők minket hibáztatnak...

Ez is az oka annak, hogy végül arccal vállaltad az interjút? Hogy hitelt adva az igazadnak kiállj és elmondhasd, hogy ő az, aki hazudik?

Nem, engem ilyen szinten már nem érdekel ez a sztori. Ennek az egésznek az a lényege, hogy végre le tudjam zárni magamban a történtekte. Ezzel együtt kell élnem és nem akarok többet hazudni arról, hogy ki vagyok én és hogy mi történt velem abban az időszakban, mert nem jó érzés. Nekem ez az utolsó lépés, hogy meg tudjak szabadulni ettől a béklyótól és szabadnak érezhessem magam.

Nem tettem semmit, ami miatt szégyenkeznem kellene.

Nem csináltam semmi olyat, ami miatt gyűlölnöm kellene magamat, de mégis nagyon sokáig azt kaptam meg, hogy szégyelljem és gyűlöljem magam, mert én vagyok a hibás, nem pedig az áldozat. Nem is vagyok az, soha nem is mondtam. Én gyűlölöm ezt a szót. De mostani fejjel végre ki tudok állni magamért, mert tudom azt, hogy mit akarok az életben, és tudom, hogy meg is fogom csinálni. Csak magamra akarok összpontosítani. Azt mondják, hogy az életed filmjének te kell, hogy legyél a főszereplője. Én az elmúlt 32 évben csak mellékszereplő voltam a saját filmemben. Most már én akarok lenni benne a főszereplő, én kell, hogy legyek magamnak az első.

Sokáig mégis önmagadat hibáztattad, miközben a valódi bűnösöket lecsukták. Még néhány hónappal ezelőtt is...

Ez így van. Nagyon hosszú volt az utam idáig. Gyengének éreztem magamat, hogy nem tudtam ellene mit tenni. Világ életemben nem tudtam kiállni önmagamért és megvédeni magamat. Már gyerekkoromban megtapasztaltam a családon belüli erőszakot, majd ez folytatódott a sorozatos bántalmazó párkapcsolataimban és kicsúcsosodott az államokban. Pánikbeteg lettem, a szabadulásom után fél évig ittam és drogproblémáim voltak, pedig a fogságom ideje alatt próbáltam magam távol tartani mindettől. Mindig az eszemnél akartam lenni, még ha borzalmas is volt. Mint amikor a házból kihúznak egy téglát, de mielőtt összedőlne, egy darabig még áll, és csak utána omlik össze.

Ez tipikusan úgy hangzik, mint a poszttraumás stressz szindróma...

Nekem az a mai napig megvan. Az a baj, hogy eddig nem tudtam rajta normálisan dolgozni. Mindent a saját erőmből sikerült letennem. Dolgoznom kellett, hiszen senkire sem számíthattam. Aztán Amerikában egészen 2017-ig, két éven keresztül jártam terápiára. Akkor úgy tűnt, rendeződnek a dolgok, de az élet olyan, hogyha kezdesz jobban lenni, akkor azt mondja: »na, fogd meg a söröm«, és alád rúg még egyet. Amikor Trumpot megválasztották és kitoloncoltatta a legtöbb bevándorlót, féltem, hogy rám is sor kerül és elveszítek mindent. Bár már nem sok hiányzott, hogy megszerezzem a zöld kártyát, inkább léptem és hazajöttem. 

Milyen volt újra itthon?

Egy hotelben kezdtem dolgozni Kecskeméten, majd Szegedre kerültem. Ott tudtam a legjobban feltöltődni mentálisan, de túlhajszoltam magam, a munkába menekültem. Aztán 2018-ban idegösszeroppanást kaptam. Folyamatosan sírtam, remegtem, nem tudtak velem mit csinálni. Végül a pszichiátrián kötöttem ki, ahol gyógyszert kaptam és ismét megkezdtem a terápiát. Aztán fél év után egyik napról a másikra Pestre jöttem, majd tovább Hamburgba, ahol kínálkozott egy álláslehetőség. Egy lovardát kellett átalakítani étteremmé és szállóvá. A koronavírus-járvány első 2-3 hullámát ott töltöttem, elszeparáltan mindentől. Bár voltak mélypontok, nagyon jól éreztem magam. Szerettem egyedül lenni, mert magamat nem bántottam, vagyis nem mindig.

Mert arra is volt példa?

Folyamatosan. Haraptam magamat, vágtam magamat, bántottam magamat. Az elmúlt 10 évben ez mindig vissza-visszaköszönt. Folyamatosan dühös voltam magamra, hogy hogy lehettem ennyire gyenge és szerencsétlen.

Gyűlöltem magam, azt mondogattam magamnak, hogy undorító vagyok, gusztustalan vagyok.

A terápiák persze ideig-óráig segítettek, de se Hamburgban, sem azután nem folytattam a kezeléseket. Időközben egy cisztát is találtak a májamban és ADHD-gyanú is felmerült. Folyamatosan zsibongott az agyam, elaludni is alig tudtam, éjszaka pedig rémálmaim voltak. Minden alkalommal zihálva riadtam fel. Előfordult, hogy a volt párom azzal keltett az éjszaka közepén, hogy ordítok, vagy épp viaskodtam valakivel és megpüföltem szerencsétlent. 

Vele mikor ismerkedtél össze?

2021-ben, nem sokkal azután, hogy hazajöttem Hamburgból. Ő volt a második párom, akinek elmondtam, hogy mi történt velem. Amíg együtt voltunk, rengeteget próbált nekem segíteni, de ez csak utólag tudatosult bennem. Nagyon spirituális volt, de én akkor ezt még humbuknak gondoltam. Azt sem tudtam elfogadni, ha kedveskedni próbált nekem. Rosszul éreztem magam tőle, nem voltam hozzászokva.

Hogy is fogadhattam volna el a kedvességet úgy, hogy önmagammal sem voltam az?

Mikor próbálkoztál először párkapcsolattal a történtek után?

2016-ban Andy-vel, aki törzsvendég volt az étteremben, ahol az államokban dolgoztam. Egészen addig képtelen voltam bárki felé is nyitni.

Mikor regisztráltál vissza a társkereső oldalakra? Nem volt benned félsz az ottani emberektől a történtek után?

2017-ben léptem fel ilyen platformra először, négy évvel a szabadulásom után. Ha valakivel találkozót beszéltünk meg, mindig leadtam valakinek a pontos címet és hogy kivel találkozom. Enélkül senkivel sem mernék találkozni a mai napig.

Az ismerkedésekkor hogyan tudtad elviselni a testi közeledést?

Ez minden ismerkedésnél probléma volt. Nagyon fontos volt a másik részéről a türelem és a megértés, de akikkel odakint randiztam, nekik semmit sem árultam el a múltamról, így ez nagyon nehéz volt. A legtöbb esetben, ha azt éreztem, hogy valakivel túl közel kezdünk kerülni egymáshoz, eltűntem az illető életéből. Ha mégsem, 

sokszor kötelességérzetből engedtem magamhoz a másikat.

Tavaly, a volt párommal fél év után sikerült először eljutnom arra a szintre, hogy élvezni is tudjam az együttlétet. Ő már mindent tudott a múltamról, végig megértő és türelmes volt, így bíztam benne. Az egyetlen, ami hiányzott, hogy önmagamat is újra tudjam szeretni. A szakításunkat követően mély depresszióba is estem, volt egy második idegösszeroppanásom és ismét a pszichiátrián kötöttem ki. Aztán időközben magam is ráleltem a spiritualitásra, miután visszaköltöztem Szegedre. Elkezdtem reikizni, ami az elmúlt fél évben sokkal többet segített, mint bármilyen gyógyszer vagy terápia. Végre ráléptem a gyógyulás útjára. Pár hónapja rémálmaim sincsenek.

Mi változtatta meg a hozzáállásodat a spirituális dolgokhoz?

A volt párommal elindítottunk egy növényekkel foglalkozó céget, így ismertem meg egy nagyon jó barátnőmet, aki aztán végig mellettem volt a szakítást követően. Az idegösszeroppanásom után ő vitt kórházba, majd ő ismertette meg velem a Reikit. Ha ő nem lett volna, most nem tudom, hol lennék.

Sose tudhatod, hogy ki jön veled szembe, és hogy hogyan menti meg az életedet.

Hol tartasz most ezen az úton?

Ősszel megvolt a beavatásom, az első szint. Ehhez nagyjából 5-6 könyvet kellett elolvasnom és napi szinten foglalkoznom önmagammal, a meditációval. Időközben a manifesztációval is megismerkedtem és azt is gyakorolni kezdtem. Most napi kétszer meditálok, olvasom a manifesztációs könyveket és próbálok változtatni a gondolkodásomon. Rájöttem, hogy korábban folyamatosan negatív dolgokat vonzottam be az életembe a különböző félelmeimmel. Ha boldogtalan és szomorú vagy, az egész világ olyanná válik körülötted. Szomorkássá, sötétté, esőssé. Ilyenkor emberekből is hasonlót vonzasz magadhoz. Ezen dolgozom most, hogy el tudjam engedni a félelmeimet, megtanuljam szeretni önmagam, pozitív dolgokat vonzzak be és ne gondolkodjak azon, hogy mi lett volna, ha, mi lenne, ha... 

Nehéz munkának hangzik...

Nem is gondolnád, mennyire... Egyelőre nem telik el hét, hogy ne keressek rá Viktorékra, hogy bent vannak-e még a börtönben. Az interneten könnyen le lehet csekkolni őket, hogy hol vannak, mikor szabadulnak, mennyit nyomnak, milyen tetoválásuk van... Utóbbiak szépen szaporodnak, szóval jól érzik magukat, van rá pénzük, jól elvannak. Bár rengeteget dolgozom magamon, addig a pillanatig nem fogom tudni őket teljesen elengedni, amíg ilyen szinten nyomon tudom őket követni. Onnantól, hogy kiszabadulnak és megszűnik ez a lehetőségem, külön nem fogom keresni őket. Akkor tudom majd végleg lezárni. Addig is a ma történéseit kell megélnem, valamint elfogadnom magamat annak, aki vagyok, a múltammal együtt.  Eddig ha bármi rossz történt az életemben, bezártam. Ha valaki hangosabban beszélt vagy agresszívan lépett fel, bezártam. Az exem például a viták során azt várta, hogy beleálljak a konfliktusokba és ki tudjuk adni magunkból a feszültséget, de bennem ilyenkor rögtön feljöttek a kint történtek és falakat húztam magam köré, hogy védjem magam. Ezen is sokat dolgoztam, hogy végre ki tudjak állni önmagamért és meg tudjak nyílni másoknak. Eddig inkább kitaláltam egy múltat, ami barátságosabb és elfogadhatóbb mindenkinek. Most viszont tiszta lappal szeretném újrakezdeni az életemet, ezért is ez az interjú. Azt az egyet sajnálom, hogy nem jutottam el előbb idáig, de hiszem, hogy mindennek megvan a maga ideje, és az univerzum most üzent, hogy még dolga van velem, mert most állok rá készen. Át kellett mennem ezeken a próbatételeken, hogy fejlődhessek és végül másokon tudjak segíteni.

Úgy hangzol, mint aki hiszi, hogy küldetése van...

A történteket soha nem fogom tudni feldolgozni, de megtanultam együtt élni a múltammal és beszélni róla. Ehhez segített hozzá a reiki és a manifesztáció. Jelenleg még az öngyógyítás szintjén alkalmazom ezeket, de nemsokára továbblépek és mások gyógyítása lesz a cél. Ezért is akarok Budapestre költözni, mert minél több embernek szeretnék segíteni. Csoportterápiákra is járni akarok, hogy hasonló traumán átesetteket támogassak, hiszen ha valaki, én tudom, milyen keresztülmenni rajta. Azzal pedig, ha másokon segítek, egyúttal saját magamon is segítek.

Mi az, ami még segít?

Imádok növényekkel foglalkozni, leginkább az ránt ki a hétköznapokból. A tárgyalások után napi szinten rajzoltam is. A művészetek mindig közel álltak hozzám, egy időben művészeti suliba jártam, rajzot, szobrászatot, táncot tanultam. Szeretek még sütni-főzni, illetve rengeteget sétálok. Nem telik el nap, hogy ne gyalogoljak legalább 8-10 kilométert. Mindig csinálnom kell valamit, különben bűntudatom van, hogy nem csinálok semmit. Szerencsére a munkám is mozgalmas. Egy üvegházak építésével és karbantartásával foglalkozó cégnél dolgozom, külföldre is sokat járunk. A kollégákkal is jó a kapcsolatom, az ünnepekkor például elutaztunk Belgrádba bulizni. Erre is figyelek, hogy minél több mindenre mondjak igent, hogy minél többet éljek.

Ez a párkapcsolatra is vonatkozik?

Párkapcsolatot egyelőre nem szeretnék, most önmagamra próbálok koncentrálni. Nagyon jó úton járok a gyógyulásban, de kell még idő. Egy biztos, már fel fogom ismerni a red flageket, hogy ki jó nekem, és ki nem.

Mi a helyzet a családdal? Megpróbálsz még egyszer leülni velük?

Nem látom értelmét. Hiszem, hogy nekem nélkülük lesz a legjobb. 

Mit tudsz a társaidról, akikkel együtt raboskodtál az államokban?

Akinek sikerült megszöknie, neki úgy tudom, hogy Londonban lett családja, gyerekei. Akikkel a végén együtt szabadultunk, velük szoktam néha beszélni. Mindketten boldog házasságban élnek külföldön. Sokat beszéltünk róla, hogy írnánk egy könyvet a velünk történtekről, de ez egyelőre csak tervben van.

Mi mást tervezel még a jövőben?

Szeretnék elindítani egy webshopot. Ugyanúgy növényekkel szeretnénk foglalkozni, mint azt a volt párommal tettem.

Rolanddal ezen a ponton kortyoltunk egy utolsót a teánkból, és kikértük a számlát...

Hogy érzed magad most, hogy beszéltünk?

Sokkal jobban. Nem mondanám azt, hogy nem izgulok, de sokkal jobban. Rengeteg hálát érzek. Hálás vagyok az exemnek, hogy szakítottunk, máskülönben nem kerültem volna közeli kapcsolatba a barátnőmmel, akinek köszönhetően megismertem a Reikit, és aminek köszönhetően a jövőben már fejlettebben tudok belépni egy új kapcsolatba. Viktoréknak is hálás vagyok, ami tudom, hogy furcsán hangzik, hiszen rengeteg mindent elvettek tőlem. Születésnapokat, nyarakat, amikor a barátokkal lehettem volna és hülyeségeket csinálhattam volna. Fejjel ugorhattam volna a Balatonba, vagy raktárhelyiségben bulizhattam volna. Elvették a szabad akaratomat. Nem tudtam azt csinálni, amit szeretnék. Elvették a lehetőséget, hogy még a húszas éveim elején el tudjak kezdeni egy főiskolát vagy egyetemet. Egy normális párkapcsolat kialakításától is megfosztottak, mert rettegtem a csalódástól és a bántalmazástól. Az egészségemet elvették mind mentálisan, mind fizikálisan. Ha csak a fogazatomra gondolok, az úgy tönkrement, hogy jelenleg 4 és félmillió forintból tudnák megcsinálni. Én teljesen egyedül vagyok. Nem tudok szólni anyának vagy apának, hogy kellene egy középkategóriás kocsinak az ára, hogy megcsináltathassam a fogaimat. Olyan munkát sem tudok vállalni, amiből ezt könnyen finanszírozhatnám. Ez mind miattuk van. Senki más miatt. Mindettől csak még jobban szorongok, ami akadályoz a továbblépésben. Szerencsére már elkezdtem dolgozni magamon, jól is haladok, így idővel minden meglesz, ennek ellenére az elvett 12 évet már nem kapom vissza.

Mégis azt mondom, hogy hálás vagyok nekik. Köszönöm azt a közel két évet.

Nagyon tanulságos volt, ahogy az azóta eltelt plusz 10 év is. Én ezekből mind tanultam és így lettem az, aki most vagyok. Hogyha ezek nem történnek meg, akkor ki tudja, most milyen ember lennék.

Ha visszamehetnél az időben és lehetőséged lenne változtatni, megtennéd?

Nagyon sokszor megkaptam már ezt a kérdést és lehet, hogy sokakat megdöbbentek, de hagynám, hogy minden újra megtörténjen. Ha bármin is változtatnék, nem biztos, hogy ugyanoda lyukadnék ki, mint ahol most vagyok.

Nem változtatnék semmin.

Mit üzensz azoknak, akik most értetlenül állnak ez előtt a válasz előtt, mert esetleg ők maguk is traumát szenvedtek el és minden vágyuk, hogy meg nem történtté tegyék?

Át kell élniük. Mást nem tudsz. Mikor ténylegesen átesel egy olyan traumán, ami meghatározó az életedben és életed végéig veled fog maradni, de megtanulod beépíteni azt a személyiségedbe, akkor egy magasabb szintre lépsz. Nem véletlen az a jó magyar mondás, hogy »ami nem öl meg, az megerősít«. Az univerzum olyasvalamivel 'ajándékoz' meg téged, ami hosszú távon erősíteni fog. Ezzel együtt empatikusabb leszel, tudni fogod, hogy milyen érzés átmenni az adott megpróbáltatáson és hogy neked mi segített, ezáltal segíteni tudsz azoknak, akik hasonló cipőben járnak.

(Borítókép: Roland. Fotó: Vági Bence/Velvet)