Amióta csak létezik űrutazás, az asztronautákat kemény kiképzés alá vetik, valamint szigorú biztonsági protokoll vonatkozik rájuk. Ennek ellenére az első űrséta óta eltelt időben tizennyolc személy is meghalt az űrben valamilyen balesetben. Cikkünkben eláruljuk, ilyen esetben mi történik pontosan az emberi testtel.

Világtörténelmi esemény volt, amikor Neil Armstrong 1969-ben a Holdra lépett. A küldetés azonban balszerencsésen is elsülhetett volna, ezzel pedig az akkori amerikai elnök, Richard Nixon is tisztában volt, így készült egy, az űrhajósok előtt tisztelgő alternatív forgatókönyvvel arra az esetre, ha tragédiába torkollik a misszió. Hogy ezt hogyan kommunikálták volna a nemzet felé, azt William Safire, Nixon beszédírója részletezte az egykori elnök életrajzában.

„Abban biztosak voltunk, hogy egy katasztrófa esetén az nem egy hirtelen robbanás formájában fog bekövetkezni. Sokkal valószínűbb volt, hogy az űrhajósok a Holdon rekednek, és miközben kapcsolatban állnak a földi irányítással, lassan éhen halnak vagy egy idő után szándékosan lekapcsolódnak a kommunikációs csatornáról, ami maga lett volna az öngyilkosság eufemizmusa” – írta Safire.

Ez az elmélkedés felveti a kérdést, vajon mi történik egy ember testével, ha az az űrben veszíti életét? Mi történik például egy olyan esetben, ha egy mikrometeorit lyukat üt a Nemzetközi Űrállomás egy asztronautájának ruháján?

Egy ilyen eset természetesen életveszélyes az adott űrhajósra nézve, akinek nem több mint 15 másodperce van az eszméletvesztésig. Ezek után még mielőtt megfagyna, feltehetőleg keszonbetegségben (a légembólia egy nyomáskülönbségből adódó típusa – a szerk.) vagy fulladás miatt meghalna.

A pontos ok, hogy kitéve az űrben lévő vákuumnak, az ember vérében és bőrében lévő víz kipárologna, a teste pedig kifelé tágulna, mint egy levegővel telt lufi. Mindennek következtében a tüdő összeomlana és 30 másodpercen belül bekövetkezne a bénulás. Eddig azonban már senki sem jut el élve.

Természetesen ez a halálnem ideális körülmények között nem veszélyezteti az űrhajósokat, pláne nem a Nemzetközi Űrállomás fedélzetén, ahova megfelelően kiképzett, kiváló állóképességű asztronauták dolgoznak a legszigorúbb biztonsági protokoll mellett. Korábban azonban előfordult már űrhajós halál, a Challenger űrsikló 1986-os sikertelen indítása például különösen pusztító volt. Egy perccel a kilövés után a rakéta szétesett, és a fedélzeten tartózkodó mind a hét személyzeti tag meghalt.

A tudósok között vita tárgyát képezi, hogy az űrhajósoknak az űrben tartózkodva mit kellene tenniük a holttestekkel. Egyesek szerint a kannibalizmus bizonyos szükséghelyzetekben helyénvaló lehet, míg mások a hűtőben való tárolást szorgalmazzák.

(LADBible)

(Borítókép: Ember a világűrben. Illusztráció: Getty Images)