Hat szaturációs búvár közül öt az életét vesztette egy emberi mulasztás miatti balesetben 41 évvel ezelőtt, amikor munkát végzett az oslói Aker Engineering által 1974-ben épített Byford Dolphin tengeri olajfúrótoronynál. A szaturációs búvárok speciális kereskedelmi búvárok, akik akár több száz méter mélységben végzik a tengeri kutak, fúrótornyok és csővezetékek összeállítását, karbantartását és szétszerelését. A munka nagyon veszélyes, ezért az egyik legjobban fizetett szakma a Földön. Átszámítva legalább félmillió forintot is keresnek vele naponta a szakemberek.
A szakma legfőbb nehézsége a nyomáskülönbség, ugyanis időbe telik, amíg az emberi szervezet alkalmazkodik a mélységben uralkodó nyomáshoz, az pedig annál is több időbe, hogy visszaszokjon a felszíni körülményekhez. Ezt nevezik dekompressziós folyamatnak, amely nyolc napot vesz igénybe. Hogy ezt az időt a cégek megspórolják, a dolgozó búvárok a munka ideje alatt egy olyan felszíni lakókamrában élnek, amelyen belül a munkaterületükhöz hasonló, mesterséges nyomás uralkodik. A munkaterület és a lakókamra között a búvárok egy úgynevezett búvárharangban közlekednek, amelynek használatára szigorú szabályok vonatkoznak, hiszen beszálláskor és kiszálláskor is hasonló szintű nyomást kell fenntartani a búvárharangban, a kamrákban, illetve a dokkolóban, vagyis a harangot a kamrákhoz rögzítő területen, amely légzsilipként funkcionál. Ha a búvárok visszatérnek a felszínre egy munkából és le akarják választani a harangot, a menetrend szerint a kiszállást követően be kell zárni a harang ajtaját, növelni benne a nyomást, majd bezárni a kamrák ajtaját és a zsilipen belül a felszíni szintre hozni a nyomást, hogy az a harang leválasztásakor megegyezzen a külső atmoszférával.
A fentebb említett, öt halálesettel járó esetben 90 méteres mélységben dolgoztak a búvárok, akik egymást követő műszakokban kettesével váltották egymást. Amikor már legalább 12 órája dolgoztak, feltételezhetően a fáradtság miatt az egyik búvár még azelőtt leválasztotta a harangot a zsilipről, hogy a kamrák ajtaját lezárták volna és a zsilipen belül a felszíni szintre hozták volna a nyomást. Ennek következtében a kinti, valamint a kamrákban uralkodó hatalmas nyomáskülönbség robbanásszerű nyomáscsökkenéshez vezetett, a kamrákból kiáramló levegő pedig a levegőbe repítette a harangot, halálosan megsebesítve a bilincset feloldó búvárt. Aki vele volt, ugyan túlélte a balesetet, de félig a négytonnás harang alatt ragadt. A tüdeje összeomlott, három helyen eltörött a háta és eltört a nyaka.
Sokkal rosszabbul járt azonban a kamrákban tartózkodó négy másik búvár, akik egytől egyig szörnyethaltak. A legszörnyűbb halált a kamrák ajtajához legközelebb álló búvár szenvedte el, az ajtó ugyanis résnyire beragadt, a hatalmas nyomáskülönbség miatt pedig a férfi testéből 25 tonnányi erő szakította ki a szerveit a félhold alakú nyíláson keresztül. Később az ügyön dolgozó egyik nyomozó azt írta, hogy a férfi máját „olyan ép állapotban találta meg, mintha azt kiműtötték volna a testből”, míg a gerincének egy részére 10 méterrel a kamrák felett bukkantak rá a szerelvénytartón.
A többi bent tartózkodó búvár testében a boncolás során az artériákat és vénákat eltömítő fehér zsírcsomókat fedeztek fel, amelyekről kiderült, hogy valójában a nyomáskülönbség hatására a vérben felforrt, kicsapódott fehérjék voltak. Valószínűleg ők azonnal és fájdalommentesen vesztették életüket.
A történtek bár eddig is ismertek voltak, a közelmúltban egy rémisztő szimulációban élethűen bemutatták a katasztrófát, lesokkolva a nézőket. A tragédia időről időre azért kerül újra nyilvánosságra, mert folyamatosan emlékeztetni akarják az iparágat a biztonsági előírások fontosságára, nem véletlenül. Az akkori rendszer ugyanis, mint kiderült, a norvég olaj- és gázszabályozó DNV ajánlása ellenére nem volt felszerelve semmilyen reteszeléssel, nyomásmérővel vagy egyéb biztonsági berendezéssel, amely megakadályozta volna a harang leválasztását nyomás alatt.
(LADBible)
(Borítókép: Két kéz nyúl egymás felé a vízfelszín közelében. Illusztráció: Getty Images)