A chilei mentés sikere így nem egyetlen nagy technológiai áttörésen múlt.
2010 augusztusában 33 bányász rekedt a chilei San José bánya mélyén, mintegy 700 méterrel a felszín alatt. Az első 17 napban még azt sem tudták biztosan, hogy a külvilág keresi-e őket, közben pedig úgy kellett beosztaniuk minden falatot, hogy fogalmuk sem volt, meddig tart még a bezártság. Amikor végül sikerült kapcsolatot teremteni velük, még korántsem oldódott meg minden. A mentéshez új rendszereket kellett kiépíteni, az élelmezéstől a kommunikáción át egészen addig, hogyan lehet majd biztonságosan egyesével felhozni őket a felszínre. A National Geographic Chilei bányakatasztrófa: Versenyfutás az idővel című dokumentumsorozata a 69 napos mentőakció történetét idézi fel. A közismert részletek mellett azonban akad néhány kevésbé ismert mozzanat is, amelyek jól mutatják, mennyi apró döntésen múlt a 33 ember élete.
Fotó: National Geographic
Két kiskanál tonhal két napra
A bányászoknak az első 17 napban szinte emberfeletti fegyelemmel kellett beosztaniuk a rendelkezésükre álló vésztartalékot. Fejenként nagyjából két kiskanál tonhal, kevés tej és egyetlen keksz jutott 48 óránként. Mindezt úgy kellett elosztaniuk, hogy nem tudhatták, mikor érkezik segítség. Amikor később kapcsolatba kerültek a felszínnel, akkor sem lehetett egyszerűen korlátlanul ételt küldeni nekik. A hosszabb ideig tartó alultápláltság után ugyanis a hirtelen megnövelt kalóriabevitel önmagában is veszélyessé válhat. A NASA szakemberei ezért többek között az úgynevezett refeeding szindróma kockázatára is figyelmeztettek, így az étrendjüket fokozatosan állították helyre.
Fotó: National Geographic
Mesterséges nappalokat és éjszakákat alakítottak ki
A föld alatt nem csupán az éhség vagy a bezártság jelentett gondot. Fény hiányában az időérzék és a napi biológiai ritmus is felborulhatott volna, éppen ezért a bányászok mesterséges módon próbálták meg elkülöníteni a nappalokat az éjszakáktól. Kezdetben a föld alatti járművek fényszóróit használták, később pedig Edison Peña villanyszerelő lámpákat kötött rendszerbe. A világítást reggel bekapcsolták, estére pedig leoltották, hogy a szervezetük számára is megmaradjon a nappal és az éjszaka váltakozásának érzete. Luis Urzúa műszakvezető mindeközben magát a föld alatti területet is felosztotta: külön helyet jelöltek ki az alvásra, a munkára és a higiénés teendőkre, továbbá feladatokat és műszakokat osztottak ki. Takarítottak, rendezték a hulladékot, és amennyire a körülmények engedték, egy működő közösség szabályai szerint próbáltak élni.
Fotó: National Geographic
„Galambokon” érkezett az ételtől a családi levelekig minden
Miután a mentőcsapatok végre elérték a bányászokat, a felszínnel kezdetben csak egy néhány centiméter széles furat kötötte össze őket. Ezen keresztül eresztették le azokat a keskeny, hosszúkás fémhengereket, amelyeket palomáknak, vagyis galamboknak neveztek. A hengerekben érkezett az étel, a víz, a gyógyszer és a ruházat, de ezen az útvonalon jutottak el hozzájuk a családtagok levelei is. Egy-egy ilyen küldeménynek akár több mint egy órára is szüksége lehetett ahhoz, hogy a felszíntől eljusson a bányászokhoz. A rendszer így nem kizárólag az életben maradásukhoz szükséges fizikai utánpótlást biztosította. A családokkal és a külvilággal fennmaradó kapcsolat pszichés szempontból is meghatározó lett. Közben már a kijutásra is készülniük kellett. A mentőjárat annyira szűk volt, hogy egyetlen ember fért el benne, ezért edzésprogramot kaptak, és az étrendjüket is úgy alakították, hogy megfelelő fizikai állapotban legyenek a felszínre vezető úthoz.
Fotó: National Geographic
A Fénix kapszulának saját menekülőnyílása volt
A mentés egyik legismertebb eszköze a Fénix kapszula lett, amelyben a bányászokat egyesével húzták fel. A szerkezet mindössze körülbelül 54 centiméter átmérőjű volt, vagyis a férfiaknak állva kellett végigutazniuk benne a felszínig. A kapszula azonban jóval több volt egyszerű fémhengernél. Külső görgőkkel látták el, hogy kisebb legyen a súrlódás az akna falával, emellett oxigénellátó és kommunikációs rendszer is került bele, valamint olyan eszközök, amelyekkel figyelni lehetett a bányászok életfunkcióit. A mérnökök még arra az esetre is készültek, ha a kapszula útközben elakadna. Az alján ezért egy menekülőnyílást alakítottak ki, amelyen keresztül szükség esetén vissza lehetett volna ereszkedni a bánya mélyére. Több Fénix kapszula is készült, részben azért, hogy az esetleges hibákat vagy problémákat a felszínen is vizsgálni lehessen. Ez ugyanazt a biztonsági gondolkodást követte, amely az űrprogramokban is alapvetőnek számít.
Fotó: National Geographic
A műszakvezető hagyta el utoljára a bányát
A mentés sorrendjét előre megtervezték, és többek között a bányászok fizikai állapotát is figyelembe vették. Az utolsó, 33. ember Luis Urzúa műszakvezető volt. Ő már a balesetet követő első óráktól kezdve kulcsszerepet játszott abban, hogy a csoport ne essen szét. Segített megszervezni a föld alatti életet, felosztotta a területet, feladatokat adott, és végig fontos szerepe volt a rend fenntartásában. Amikor végül ő is beszállt a kapszulába, 69 nappal a beomlás után először nem maradt lent senki a 33 fős műszakból.
Fotó: National Geographic
A Chilei bányakatasztrófa: Versenyfutás az idővel című háromrészes dokumentumsorozat korábban nem látott, a bányában mobiltelefonnal rögzített felvételekkel, valamint túlélőkkel, hozzátartozókkal és mentőkkel készült interjúkkal idézi fel a 69 nap történetét. A sorozat szeptember 26-án 21 órakor debütál a National Geographic csatornán, a teljes széria pedig ugyanezen a napon a Disney+-on is elérhetővé válik, az előzetes ITT nézhető meg.
