„Egy idegen a lebénult lábujjaim között szívta a cigit” - így járta be hátizsákkal Ázsiát egy kerekesszékes lány

Csak egy hátizsákkal, és jobb esetben egy útitárssal felszerelkezve nekiindulni a világnak alapesetben is nagy kihívás, és komoly bátorságot igényel. Pláne akkor, ha az ember mindezt kerekesszékkel csinálja. 

Amy Oulton éppen így járta be Ázsiát. A lány ízületi problémák miatt kénytelen kerekesszékben közlekedni, néhány lépést ugyan meg tud tenni a saját lábán, de a szék nélkül főleg az otthona bezártságában tud csak létezni.

Ennek egyik bizonyítéka, hogy 2015-ben egy hátizsákkal, és egy igazán jó barátnővel nekivágott egy három hónapos utazásnak Ázsiában, aminek során bejárták Laoszt, Vietnamot, Kambodzsát, Thaiföldet és Japánt. A tapasztalatait pedig most, pontokba gyűjtve, a BuzzFeeden osztotta meg.

A szép ruhák elég hamar feleslegesség válnak

Oulton először arra tér ki a beszámolójában, hogy bizony az ember tényleg bárhova magával viheti kerekesszékét, csak nem biztos, hogy használni is tudja. „Mindenhova magammal vittem a székem, olyan helyekre is, ahova soha nem gondoltam volna, hogy lehetséges. Például begurultam egy folyóba az elefántokhoz. De nem ez volt a jellemző, gyakran ki kell szállnom a székemből és lehetőségeimhez képest kúszva-mászva kell közlekednem. Bár mindenhol, minden járművön (hajó, tuk-tuk, motor) velem volt a kerekesszékem, az utazásom egy részét mégis a fenekemen csúszkálva tettem meg. Így elég hamar kiderült, hogy a szép ruhák, amiket magammal vittem eléggé feleslegesek” – írja. 

Az ember zavarbaejtő közelségbe kerül a barátaival

Ha valaki nem tudja használni a lábát, akkor természetesen a guggolva pisilés sem egy egyszerű feladat. Ezt pedig Oulton és a barátnője egy életre megtanulták. Bár a cikk szerzőjének volt egy olyan eszköze, amivel el tudta intézni a dolgát, egy alkalommal, amikor ez nem volt nála, az útitársa segítségére szorult. „Stephnek kellett tartania a guggolós vécé felett, ráadásul úgy, hogy közben vigyázzon arra, hogy ne forduljon ki a vállam. Csak az egész után jegyezte meg, hogy lepisiltem a cipőjét. Ami egy tangapapucs volt.”

Az ember zavarba ejtő közelségbe kerül idegenekkel is

Mivel a lány teljesen kilépett a komfortzónájából, és csak egy barátja volt vele, hamar szembesült azzal, hogy sokkal több segítséget kell kérnie idegenektől, mint otthon. Ez pedig néha nagyon meglepő, de mégis felszabadító élményekhez vezetett.

Az emberek, akikkel utaztunk, nem jöttek tőlem annyira zavarba, mint otthon. Annyira nem, hogy egyszer egy csávó, akivel együtt hajókáztunk, pár óra ismertség után a lebénult lábujjaim között szívta a cigijét. De többen maguktól segítettek a meredek folyópartokon fel és le a csónakokba, egy erős argentin pedig a hátán vitt fel egy hosszú lépcsőn.

Ám azzal együtt, hogy ilyen pozitív tapasztalatai voltak, Oulton arra is kitér, hogy lelkileg mégis megterhelő volt számára elfogadni, hogy ennyi segítségre van szüksége. Elmondása szerint sokszor erős szorongás és depresszió tört rá az út során, amit csak felerősített, hogy az otthon maradt barátai csak a posztjaiból látták, mit csinál és merre jár, ezert úgy tekintettek rá, mint valami hősre.

Csak állítólag lehet mindent megközelíteni kerekesszékkel

A fiatal nő számára evidens volt, hogy bármilyen látványosságot keresett fel, előtte érdeklődött, hogy kerekesszékkel megközelíthető-e. A válasz pedig minden esetben az volt, hogy igen. Ennek ellenére szinte mindig ott találták magukat egy lépcső előtt, természetesen a közelébe épített rámpa nélkül. Ez alól egyébként Japán kivételt képez, a lány beszámolója szerint ott még az összes tömegközlekedési eszköz is akadálymentesített volt.

Nem okos dolog lecserélni a kerekesszéket egy gumiabroncsra

Alapesetben sem túl bölcs dolog nekiindulni egy folyónak egy felfújt gumibelsővel, hát még akkor, ha az ember a parton hagyja a kerekesszékét. Ám egy részeg este végén Oulton és a barátnője mégis ezt tették, majd ahogy elsodorta őket a víz, elég gyorsan kijózanodtak, és pánikba estek. A beszámoló szerint több mint fél órán keresztül kiabáltak segítségért és próbáltak kievezni a partra, mire sikerült nekik. Majd szembetalálták magukat a problémával: hogyan fognak visszajutni a székhez?

De az ember mégis olyan dolgokat él át, amikről álmodni se mert

„A három hónap alatt búvárkodtam, utaztam motoron oldalkocsiban, leestem egy mopedről, mert nem volt rajta oldalkocsi, együtt aludtam a barátnőmmel egy nagyon pici ágyon, kajakoztam ritka delfinekkel, úsztam egy vízesés alatt, áztattam magam a vízben egy hegyen, és több templomot láttam, mint amire vissza tudok emlékezni.”

Néha még most se tudom elhinni, hogy mi mindent értem el egy csodálatos barát segítségével, és az elszánt hozzáállásommal

– zárja a beszámolóját Oulton.