Különleges dolgokat csináltunk, amit hétköznap nem lehet. Ez volt életem legszebb napja
- idéz a Mosoly Alapítvány tájékoztatófüzete egy onkológiai kezelés alatt álló kisfiút. Annak érdekében pedig, hogy mi laikusok is megérthessük, mit jelent ennek a súlyos betegséggel küzdő gyermeknek, hogy pszichodrámán vehetett részt, a szervezet lehetőséget biztosított arra, hogy kipróbáljuk, miként zajlik egy ilyen foglalkozás. Ebben az alapítványnál dolgozó két pszichológus, Majoros Andrea és Noszkó Niki voltak segítségünkre, akik évek óta visznek pszichodráma csoportokat gyerekek számára. Ám ahhoz, hogy megértsük a munkájukat és annak jelentőségét először fontos, hogy kitérjünk arra, kikkel is foglalkoznak.
A több mint 20 éves múlttal rendelkező Mosoly Alapítvány mese- és művészetterápiás szolgáltatással segíti azokat a gyerekeket és családjaikat, akiknek súlyos betegség vagy trauma következtében felborult a testi-lelki egyensúlyuk. Kórházi terápiás foglalkozásaik és a rehabilitációt segítő hosszú távú csoportjaik Budapesten, Pécsett és Debrecenben elérhetőek. Évente nagyjából 400-450 terápiás foglalkozást tartanak mintegy 800 gyerek részvételével.
Majoros és Noszkó elmondásából kiderült, a pszichodrámán résztvevő gyerekeknek két csoportot szoktak szervezni, az egyikben a pszichoszomatikus problémákkal küzdők (ilyenek például a tikkelők, alvászavarosak, fejfájósak) vannak, a másikban pedig a súlyos beteg, általában onkológiai betegségből gyógyuló gyerekek.
A csoportfoglalkozások nem kórházi keretek között történnek, egy-egy csoportban maximum nyolc gyerek van, akikkel egy iskolai tanévnyi időszakban, nagyjából októbertől májusig, hetente foglalkoznak. Ezeknek a kis közösségeknek az összeállításában pedig arra is figyelnek, hogy hasonló problémákkal küzdő gyerekeket tegyenek egy csoportba, bár a foglalkozások középpontjában egyáltalán nem az áll, hogy a problémákról explicit legyen szó. Mint azt a szakemberek elmondták, ők nem kérdeznek rá ilyesmikre a gyerekeknél, hanem hagyják, hogy a saját tempójukban, a saját módszereikkel juttassák kifejezésre ezeket, ha egyáltalán akarják.
Hiszen a gyermekpszichodráma lényege: a játék.
Ennek az egyik célja, hogy az olyan gyerekek, akik valamilyen betegségük miatt, legyen az pszichés vagy fizikai, kiszorulnak a saját közegükből, újra gyerekek lehessenek, a játék segítségével átéljék a csoportdimenziót és megéljék, hogy ható tagjai lehetnek egy közösségnek.
„A másik funkciója a családok bomlása, a partnerváltás, az egyszülős családmodell, az apahiány következtében hiányos, elbizonytalanodott családszerkezet vagy kapcsolatrendszer „behelyettesítése”, vagyis olyan csoport létrehozása, amely rehabilitálja a gyereket. Ebben a közegben átélheti saját elfogadását, összetartozását, megbecsültségét és magát elfogadott lénynek, értékes individuumnak tekintheti”
-írja a 92 éves pszichológus, Kende B. Hanna, aki itthon meghonosította a gyermekpszichodrámát és a mai napig aktívan játszik a képző csoportokban.
De mi is történik a gyerekekkel egy ilyen foglalkozáson?
Ahogy azt mi is kipróbáltuk, a terápia bemelegítéssel kezdőik, valamilyen mozgásgyakorlattal, ami által otthonosabban érezzük magunkat a teremben és magunkénak érezzük a teret, ez után egy kis rajzolás jöhet. Ezt a részt egyébként a szakemberek a „lehűtésnek” nevezik. Majd jön a mese, mármint a történet, amit a csoport el fog játszani. Általában a gyerekek saját történeteket hoznak - de ahogy a mi esetünkben történt, a bemelegítés során elkészült rajzok alapján is ki lehet találni sztorit egyénileg és csoportosan is. Ezt követi a szereposztás, ami szintén nagyon fontos része a terápiának, hiszen ez által a gyerekek nemcsak vágyott szerepeket oszthatnak magukra, de akár negatív karakter bőrébe is bújhatnak és így megélhetik azt, hogy ebben a térben ki lehet mondani, el lehet játszani, át lehet élni a rossz, negatív dolgokat is. Ez pedig nagyon fontos a gyógyuláshoz.
Ha megélem, beépítem magamba, hogy van egy árnyékoldalam, onnantól kezdve tudok vele bánni, van hatalmam felette
- magyarázza Majoros Andrea. Arra mindkét szakember felhívta a figyelmet, hogy nagyon fontos fordulópont, mikor a gyerekek képesek szembenézni a negatív dolgokkal és készek arra, hogy gonosz/rossz szereplő bőrébe is belebújjanak. Ennek ellenére azért az esetek többségében ezeket a szerepeket inkább a terapeutákra osztják, aminek szintén elég szimbolikus jelentése van a gyerek-felnőtt univerzumban.
Ezt követi a beöltözés és a történet eljátszása. A játék egyébként három tapssal indul és ezzel is ér véget, így különül el a játékvilága az ezen kívül esőtől. Ez többek között azért is fontos, mert az adott helyzetben a drámajáték a valós világ, a foglalkozásokon minden alkalommal, minden résztvevő megérezheti, hogy most egy másik világba lép be, oda, ahol minden megtörténhet.
Szimbolikus formában, a gyerekek olyan érzéseket is kijátszhatnak, melyek akadályozzák saját életvitelükben. Bátorságot kapnak ahhoz, hogy új szerepekben is elképzelhessék magukat és ezáltal új viselkedési mintákat próbáljanak ki.
A szereprepertoár bővítése hozzásegíti őket ahhoz, hogy egy kóros viselkedésminta, mely gyakran szociális elszigetelődéshez vezet, megváltozhasson. Így segíti a krónikus betegek, a „szervi kisebbrendűségi érzésben szenvedők”, a szorongó, visszahúzódó, alulteljesítő gyermekeket problémáik feldolgozásában.
A rögtönzött előadás után pedig a résztvevők elmondhatják, hogyan érezték magukat a foglalkozás során.
Ezek egyébként nem hosszú drámajátékok, ám hihetetlenül nagy szerepet játszanak a gyerekek gyógyulásában. Ezek során tudják oldani a bennük felgyülemlett feszültséget, szorongást és az agressziójukat is levezethetik. Ez szintén egy olyan dolog, amit a szakemberek kiemelnek: nem szabad megijedni a gyerekek agressziójától, hiszen ez természetes, pláne azok esetében, akik valami oknál fogva a periféria szorultak. Ám annak ellenére, hogy kiadhatják az indulatokat, egy nagyon fontos szabályt be kell tartaniuk (ami később sokat segíthet majd nekik az agressziókezelésben). Ez a „mintha” szabálya, vagyis úgy lehet tenni, mintha bántanák a másikat, de ténylegesen ezt nem tehetik meg.
Ez biztosítja, hogy az agresszivitás érzése kifejeződhet, de következmények nélkül. A játék irrealitása pedig meg is nyugtatja a gyerekeket, akik így sokkal autentikusabban mernek megnyilvánulni, mint mindennapi valóságában.
Egy csoport egyébként nagyjából 20-25 alkalommal találkozik félév srorán és ennyi idő alatt is számottevő változást hozhat az életükbe. Noszkó Nikitőlt megtudtuk, hogy többek között azért is van szükség arra, hogy külön foglalkozzanak az onkológiai betegekkel és pszichoszomatikus problémákkal küzdőkkel, mert nagy különbségek vannak abban, hogyan viselkednek terápiás helyzetben. Míg az onkológiai betegek erős szorongása sokszor abban nyilvánul meg, hogy visszahúzódóak és csendesek, addig a másik csoportnál ez pont ellenkezőleg jelenik meg.
De, hogy a kézzelfogható eredményekről is szót ejtsünk: a pszichoszomatikus tüneteket produkáló gyerekeknél sok esetben a terápia végére elmúlnak a tünetek, az onkológiai betegekénél a szorongásuk csökkent jelentősen. Az ő esetükben például hatalmas áttörés, ha sikerül kilépniük a burokból, amiben addig éltek (akár szó szerint). Ők sokszor a teljesen átlagos gyerekélményekből (óvódásba járás vagy játszóterezés) is kimaradnak, így nem ritka, hogy a velük való fogalalkozás során már az mérföldkő, ha nem szoronganak attól, hogy koszos lesz a kezük a festéktől, nem ijednek meg, ha más gyerek megérinti őket, esetleg egymás előtt le merik venni a fejkendőt, ami alatt még nem nőtt ki a hajuk. Ezek mind-mind hatalmas lépések a lelki egészség felé.
Ha pedig egy mondatban kéne visszaadni a gyermekpszichodráma lényegét és fontosságát, akkor erre a legjobb talán az, ahogy Majoros Andrea fogalmaz:
a gyógyulásra való késztetés minden gyerekben megvan és ha egy gyermek játékteret kap, képes a gyógyulásra.