Amikor megvakultam, azt mondták, kössem fel magam. Helyette inkább szakács lettem

Adja magát a kérdés, hogy vajon a Bocuse d'Or és a tévécsatornákat egyre elárasztó főzőműsorok, a tucatnyi szakácsverseny és gasztromagazin után tud-e bármi is igazán meglepő újdonsággal szolgálni a konyhaművészet terén. Sőt, van-e egyáltalán olyan ága, amelyet a főzést csak hobbiszinten művelő laikus még nem ismer, de nem is kell a szuvidolás és konfitálás jól csengő módszereit tanulmányozni hozzá, hogy megértse, és átérezze? Nos, miután találkoztam Kurucsai Szabolccsal, kijelenthetem, hogy a gasztronómiának létezik olyan műfaja is, amelyet nem sokan művelnek, legalábbis ilyen lelkesen biztos nem:

gallery 1

A 44 éves, kisteleki férfi életútja nem saját elhatározásból alakult úgy, ahogy: egy szörnyű élethelyzet és elképesztő élni akarás kellett hozzá, hogy most (második hivatásként) egy manapság sokak számára misztikusnak tartott szakmát tanuljon ki, és szakács legyen.

Nyolc éves volt, amikor az orvosok szürkehályogot találtak az egyik szemén, az operációt azonban 20 éves koráig nem végezték el. A műtét akkor sikertelennek bizonyult, így már csak a másik szemével látott. 2009 júliusától azonban már azzal sem.

Ültem az ágyon, és egyszer csak nem láttam semmit. A látó szememben elpattant egy ér, és levált a retinám: megvakultam. Megműtöttek, és részlegesen újra láttam. Aztán, fél évvel később ugyanez megismétlődött, de akkor már minden elsötétült, végleg.

Hiába a műtét és a számos orvosi konzílium, Szabolcs látását már nem tudták megmenteni, így azóta, ahogy ő fogalmaz, maximum tejfölhöz hasonló foltokat vagy vakuszerű fényt lát olykor, de a legjellemzőbb mégis a teljes sötétség.

Bizonyára nem könnyű egy ilyen helyzetből felállni, az akkor 35 éves, sikeres vállalkozóként dolgozó apának, állítja, mégis sikerült.

Minden veszteség után gyászidőszak következik, én azonban semmi ilyet nem vettem észre, csakis azt, hogy élni akarok. Volt olyan ismerős, aki azt mondta nekem akkor, hogy kössem fel magam, hiszen így semmi értelme az életnek. De én ezt egy pillanatig sem éreztem. És nem is akartam a saját börtönömben élni.

Azt mondja, egy ilyen eset után szinte mindent elveszíthet az ember: családot, barátokat, szerelmet, egzisztenciát. Ő az igazi veszteséget mégis abban látta leginkább, hogy meg kellett válnia az önállóságától. Ezért, hogy ne legyen rászorulva az állandó külső segítségre, hat hónap rehabilitáció után mindent megtanult, ami a vak emberek boldogulásához szükséges. Ez az idő pedig bőven elég volt ahhoz is, hogy megtapasztalja, mennyire nem tudnak az emberek segíteni a hozzá hasonlóknak.

Próbálnak, csak nem jól

- mondja, miközben az étteremben, ahol ülünk, a pincér kanál nélkül hozza ki a kávéját, mondván, így könnyebb dolga lesz. Csakhogy, mint kiderül, Szabolcs szereti maga kevergetni a kávéját, és nem igényli az ilyesfajta segítséget. Nem véletlen, hiszen már az autóját és a biciklije kerekét is meg tudja szerelni egyedül, sőt, arra is volt példa, hogy vakon vezetett - persze nem a forgalomban, nem is egyedül, de vezetett.

Létrehoztam egy alapítványt, az Árboc Egyesületet, amelyen keresztül a legfogékonyabbakhoz, a gyerekekhez próbálok eljutni, és a történetemet elmesélve megértetni velük, hogyan élnek a vak emberek, és ők, látóként, miként tudnak nekik segíteni.

Van, hogy valaki az ellenkező irányba terel, vagy szólás nélkül megérint, és átkísér az út túloldalára. Ezek nem a legjobb módszerek, és egy ember minél hamarabb megérti ezt, annál ügyesebben tud bánni a fogyatékkal élőkkel.

Hat és fél év alatt óvodákban, iskolákban és egyetemen is tartott előadásokat legtöbbször ingyen, így már több mint 50 ezer gyereket ért el. Persze úgy érzi, ez még mindig nem elég, és ha tehetné, az ország összes intézményébe ellátogatna.

Az érzékenyítő előadások mellett masszőrként dolgozik, motivációs tréningeket tart, minden évben megrendezi a vakvezető kutyák világnapját, és nemrég beiratkozott egy szakképző iskolába, ahol egy év alatt szakácsvégzettséget is szerzett. Főzni mindig is szeretett, de volt egy pillanat az életében, amely arra sarkallta, hogy ezzel bizonyítson magának és a társadalomnak.

Tavaly a szegedi Hansági Ferenc Szakképző Iskolában tartottam előadást, aztán a vezetőség felkért rá, hogy a tankonyhájukban főzzek valamit harminc, égetni valóan rossz diákjukkal együtt. Sok darabolást igénylő ételt választottam, a francia lecsót, a ratatouille-t. Miközben vagdostam a zöldségeket, a gyerekeknek jó sokáig fel sem tűnt, hogy nem látok. Elámultak, amikor megtudták, hogy vak vagyok. Aztán, amikor bekötöttük a szemüket, hogy próbálják ki, milyen így a munka, egészen megváltoztak: segítettek egymásnak, kiléptek a komfortzónájukból, és akár az angyalok, úgy viselkedtek.

Szabolcs az élmény hatására beiratkozott az iskolába, majd két év alatt el is végezte.

Kikötöttem, hogy ne kivételezzenek velem, hiszen ugyanolyan ember vagyok, mint bárki más.

Ehhez a tanárok és a diákok mindvégig tartották magukat, a végső vizsgán is, ahol csupán annyi előnyt kapott, hogy kicsit több ideje volt a főzésre, mint a többieknek. Gyakorlati helyet viszont már nehezen talált, a papírt simán aláírták volna neki bárhol, de ő csak a tudásra szomjazott. Egyedül a szegedi Art Hotel és séfje, Goda Gábor érezte át a helyzetét, így több mint 400 órányi szakmai gyakorlatot biztosított neki, hogy Szabolcsból végül hivatalosan is profi szakács válhasson.

Persze elég nehéz elképzelni egy vak embert főzés közben, Szabolcs szerint azonban ebben semmi ördöngösség nincs. A legfontosabb, hogy megjegyezze a felhasznált hozzávalók sorrendjét és a szükséges technológiákat, így szinte bármire képes. Mivel a szeme világának elvesztésével minden érzéke felerősödött, így, ahogy ő fogalmaz, a memóriája penge lett, és az ízekkel is kiválóan bánik. Ugyanakkor meggyőződése, hogy a ma oly divatos fine dining műfajához nehezen alkalmazkodna, hiszen a tanulási folyamat rengeteg időt venne igénybe, és alighanem a szemére is szüksége lenne.

Ha az ember hosszabb ideje nem lát, megtanul a többi érzékszervével boldogulni. Ezt nem éli át senki, aki hirtelen elhatározásból, puszta kíváncsiságból próbálja ki, milyen csukott szemmel főzni. Nehéz elképzelni, mert ennek a világnak a nagy része a látványra épül. Egy látó nem az étel illatát figyeli, hanem a színét, mert a recept is azt írja: „amíg aranybarna nem lesz”. Meg amúgy is, így gyorsabb és egyszerűbb.

De támpont az illat, a tapintás vagy az étel állaga is, amit akár egy villával is lehet érezni. Az alapanyagok főzéskor sisteregnek, zubognak, rotyognak, gőzzé válik a bennük lévő víz, az edény falához tapadnak, vagy éppen elválnak attól. De az eltelt időhöz is viszonyítok. Nem is ért még baleset, de talán óvatosabb és figyelmesebb is vagyok az átlagnál. Alaposnak kell lennem, ha biztosra akarok menni, ez néha plusz időt kíván. Nem árt végig koncentrálnom, hiszen ami egy látónak egy pillantás, azt nekem meg kell jegyeznem, fel kell tudnom idézni. Kicsit olyan, mintha „fejben főznék”. De sok minden csak gyakorlás kérdése, ami idővel meghozza a rutint is. És, ami talán a legfontosabb: élvezni és tudni értékelni, amit csinálunk.

Szabolcs nem bánja, hogy valószínűleg nem mostanában fog Michelin-csillagot szerezni, ugyanakkor elégedett, és boldog, hiszen bebizonyította: amit akar, azt így, vakon is képes megvalósítani. Jelenleg keresi az útját, és ha úgy még több emberhez juthatna el, akár egy rendhagyó szakácsműsort is szívesen vezetne. De persze addig sem felejt el élni: szeptembertől baristának tanul, szerelmes, és hisz az emberek jóságában. Még azéban is, aki évekkel ezelőtt kilopta a telefonját az inge zsebéből.