97531294 10217036537253346 9008352998920814592 n

Gyakran éreztem azt, hogy dühös vagyok, be vagyok zárva, nem kapok levegőt

2020.05.29. 08:12

Stana Alexandra Erika és szerelme - mindketten táncosok - egy turistahajón dolgoztak, amikor az egyik kikötéskor közölték velük: a világjárvány miatt nem fogadnak új utasokat. Aztán majdnem három hétig éltek a kabinjukba zárva, és a hazajutás sem volt egyszerű. De hogy lehet ezt ép ésszel kibírni?

„A párommal 16 éves koromban kezdtem el versenyezni táncosként, akkor öt évig dolgoztunk együtt, és a magánéletben is ő volt a partnerem. Egy kis időre különváltak az útjaink: már akkor külföldön szeretett volna dolgozni, én pedig öt és fél évig az Experidance-nél táncoltam, Két évvel ezelőtt úgy döntöttem, hogy bár nagyon szerettem az ott töltött időszakot, valami újat szeretnék csinálni. Akkor újra találkoztam az első szerelmemmel, ismét összehozott minket az élet, és megbeszéltük, hogy együtt is megpróbáljuk a hajós munkát, világot látunk, és új esélyt adunk a kapcsolatunknak” – mondta el a Velvetnek Stana Alexandra arról, hogyan került egy turistahajóra. Az üdvözlő-és a búcsúshow mellett hetente három fellépésük volt, néha a különleges vendégeknek további műsort adtak. 

Egyszer édesanyja is meglátogathatta őket.
Egyszer édesanyja is meglátogathatta őket.

„Az első időszak nagyon jó volt, boldogok voltunk, anyukám is meg tudott látogatni, igaz, a hírekből hallottuk, hogy mi történik a világban. De egy ilyen elzárt környezetben az ember nem érzékel sokat ebből, sejtettük, hogy valami történni fog, de nem tudtuk hogy mikor.”

Március 14-én, miután az utasok a tampai kikötőben leszálltak, a kapitány bemondta, hogy a vírus kitörése miatt egy hónapig nem is jönnek újak. Akkor még arra készültek, hogy azután újra kinyithatnak, ezért az alkalmazottakat is ott tartották - de már csak Tampa partjainak közelében, mert amikor kiderült, hogy egyelőre nem jönnek új utasok, a hajó nem maradhatott a kikötőben, így a parttól nem messze horgonyoztak le.. Az első két hétben még viszonylag szabad életük volt, programokat szerveztek a dolgozóknak, hogy ne érezzék rosszul magukat. Folyamatosan tartották a kapcsolatot az amerikai járványügyi hivatallal - az ilyen hajókon egyébként is gyakoriak a fertőzések.  

„Addigra már hallottuk a hírekben, hogy más hajóknál megjelent a vírus, utasok és dolgozók között is, ezért kellett két hétig, vagyis a lappangási idő végéig mindenképpen a fedélzeten maradni. Az utolsó napon bemondta a kapitány, hogy lett egy betegünk, bár csak azt mondta róla a kapitány, hogy belázasodott. Sorban elkezdték a közvetlen környezetében dolgozókat behívni a rendelőbe, megkérdezték őket, vannak-e tüneteik. Végeztek gyorsteszteket is, amik pár embernél pozitívak lettek, de tünete senkinek sem volt.”

Ennek ellenére mindenkit azonnal a kabinjukba küldtek (többön még ablak sem volt), és közölték velük, hogy két hétig nem jöhetnek ki, aztán erre később még öt napot ráhúztak. (Másnak nem lettek tünetei, és még az első lázas betegnél is valószínűbbnek tartották, hogy másfajta influenzája volt.) Eleinte Stanáék is a dolgozói kabinjukban voltak, de addig próbálkozott, amíg megengedték, hogy átköltözzenek egy erkélyesbe. És aztán vártak.

„Ez egy hosszú fogság volt, nem mindenki tudta könnyen kezelni, nekünk is nehezen ment. Nem mindenkit sikerült meggyőzni arról, hogy ennek hamarosan vége lesz. Voltak, akiket elvesztettünk - öngyilkosságot követtek el. A mi hajónkon nem történt ilyen, de a hírekben hallottam egy magyar fiúról is, aki magasabb beosztásban volt. Mielőtt ilyen munkát vállal az ember, általában tartanak traininget arról, hogyan kezeljük a nehéz helyzeteket, mi öten magyarok folyamatosan tartottunk egymásban a lelket, rászóltunk egymásra, hogy ne aludj napközben… de nem mindenkinek voltak barátai. Közben a konzulátus is próbált segíteni, de folyamatosan jöttek az újabbnál újabb utazási korlátozások.”

Amikor letelt a 18 nap, kiengedték őket a kabinból, de kötelező volt maszkot viselniük, és annyira komolyan vették a fizikai távolságtartást, hogy még Stanának és szerelmének is másfél méterre kellett ennie egymástól, pedig egy kabinban éltek. És bár kicsit kiszabadultak, az emberek egyre feszültebbek voltak, noha tagadhatatlanul jó körülmények között: szép hajón, jó ellátással várták, hogy enyhüljenek az utazási korlátozások. Légitársaságokkal és a konzulátussal egyeztettek. Kétszer váltottak hajót, az első Európába ment volna két hét alatt, de egy nap után megálltak, és bemondták, hogy innen nincs  tovább. Előtte volt szó repülőről is, de körülbelül százezer dolgozó maradt kint, hajónként körülbelül 68 különböző nemzetiségű ember.

Úgy érezték, nem maradtak magukra, de ehhez kellett a magyarok hálózata a hajón - és a diplomáciai segítség is.
Úgy érezték, nem maradtak magukra, de ehhez kellett a magyarok hálózata a hajón - és a diplomáciai segítség is.

Aztán az európaiaknak elkezdtek chartereket intézni. 22-én szóltak nekik, hogy másnap lesz egy találkozó, mert rajta vannak a 24-ei charter-listán. Elképesztő útitervek voltak, például egy Barbados-London, majd onnan öt átszállás, vagy hatnapi angliai várakozás után egy jó Isztambuli átszállás, majd onnan Budapest. Repülőjegye senkinek sem volt, nemigen hittek abban, hogy ebből tényleg lesz utazás. „Aztán aznap tényleg hívtak minket, hogy összepakoltunk-e, mert tényleg indulunk. Nagyon hálásak vagyunk a miami konzulátusnak, akik elérték, hogy a 17 fős magyar csoport haza tudjon menni ugyanazzal a közvetlen járattal Londonból – ott sem volt jegyünk, de becsekkolásnál mindenki szerepelt a listán. Még egy kis családi boldogság is jutott, mert a nagynéném meglátogatott a reptéren, és hozott nasit mindegyik magyarnak”

Stanáék története jól végződött, de még így is nyomasztó. „Egy ilyen helyzetben az ember nem érti, miért nincs a családja mellett. Mi van, ha nem látja többet az anyukáját, vagy a család nem tud minket meglátogatni, ha történne velünk valami? Az, hogy ketten voltunk a párommal, nagyon sokat segített, nagyon türelmes volt velem. Valamennyire anyukámmal is tudtuk tartani a kapcsolatot, bár rossz volt az internet. És próbáltuk tartani a napi rutint: reggeli, mosás, edzés, nyelvet tanultunk, elfoglaltuk magunkat. De az, hogy nem tudsz a szeretteiddel kapcsolatba lépni, vagy elutazni hozzájuk, felőröl. Egy kicsi helyre vagy bezárva, szorongást vált ki, gyakran éreztem azt, hogy dühös vagyok, be vagyok zárva, nem kapok levegőt.”

Ha pozitívumot ki lehet emelni ebből a helyzetből, mint mondja, ez egy jó alkalom volt a jövő tervezésére, mert egyébként ehhez túl nagy a napi hajtás. „Közben a karantén alatt ránk írt az Experidance egykori rendezője és a zeneszerzője, Pozsgai Zsolt és Gömöri Zsolt. Mint kiderült, megpályáztak egy madáchos musicalpályázatot, a mi hajós-karanténos történetünk alapján készítenek előadást. Úgyhogy a bezártságban igyekeztem naplót írni, tervezni, fejben koreografálni.”

Stana Alexandra Erika

Nagyváradon született, ahol édesanyja koreográfusként és a tornászok balettmestereként dolgozott. „Lényegében a színházban nőttem fel, táncosok, ritmikus gimnasztiokások között forogtam- nagyon sok videófelvétel van arról, ahogy átszaladok a tornatermen.” Szertornászokkal kezdett edzeni, majd családja Budapestre költözött. „Hét évesen besétáltam egy tánccsoport tanárnőjéhez, mert láttam őket fellépni, és elmondtam neki, hogy ide szeretnék járni. Így kezdtem el táncolni, akkor még modern táncokat, jazzbalettet, balettet, versenytáncolni pedig 13 évesen.”

A versenytánc után egy évet Markó Iván társulatánál töltött, aztán a Táncművészeti Egyetemen szerzett BA-diplomát. (Az MA-ig még egy éve van). Diploma után került az Experidance társulatába, szereplőként és asszisztensként.