Nemrég közöltük Berta olvasói levelét arról, milyen tapasztalatokat szerzett emigrálás után a már többé-kevésbé régóta Németországban élő magyarok kölcsönös segítőkészségéről. Sok levelet kapunk olvasóinktól arról, milyen tapasztalatokat szereztek akkor, amikor más magyarokkal hozta össze őket az élet új, külföldi lakhelyükön. Kezdjük Zita üzenetével, amelyből cikkünk címét kölcsönöztük! Legtöbb külföldről olvasónkhoz hasonlóan ő is Németországban telepedett le.
Elmondásra szerint szisztematikusan elkerülte a magyarok társaságát, amikor kiköltözött. Már ekkor is beszélte a nyelvet, és magának szerzett munkát – de mást is meg kellett oldania.
„Azt hozzá kell tennem, a kezdeti, legnehezebb akadály (lakhatás) leküzdését magyarok segítségével vészeltem át, de ők barátok voltak, nem ott ismertem meg őket. Mivel többen laktak egy házban, kb. 2 hónap után kijött belőlük a „magyar”. Takarítottam, főztem, sütöttem, míg munkát kerestem, és szállást adtak. Mondjuk nem kérték, magamtól tettem - mivel pénzem nem volt, gondoltam viszonzom a szívességet! De a végén már ott tartottunk, hogy mégiscsak fizethetnék az ott lakásért... Meg nem is takarítok én olyan jól... szóval a szokásos, amikor tudtam, menni KELL.
Szerencsére nyelvtudás, és elegendő tapasztalat birtokában jó állást szereztem egy leasingcégnél, így koptam NAGYON GYORSAN. Aztán jött, a „könnyű neked, mert tudsz németül, és szerencséd volt”. Any@d!! :) Lehet, lehet, hogy szerencsém volt, de nagyon sokat tanultam én ezert a „szerencséért”. Jelzem, 39 évesen költöztem ki, és nem mosogatni jöttem...
Megismertem a páromat, mi együtt élünk, de ahogy csak lehet, kerüljük a magyarokkal való kapcsolatot. Ha vásárolni vagyunk, és meghallom, hogy magyarul beszélnek, elhallgatunk, nehogy odaszóljon, hogy „Helló, te is magyar vagy?" Nem b@meg... :) Szóval, ha boldog életet akarsz, ahogyan a blog írója is teszi, kerülni a magyarokat, vagy nagyon megválogatni, kivel, milyen mélységben barátkozol. Sajnálom, de ez igaz. Szeretem a hazám, a magyar az egyik legszuperebb, legtehetségesebb nép, de a természetünk az valami cudar. Semmi pozitív ami pedig a legrosszabb, az irigység. Nagy nagy TISZTELET a kivételnek. De az én tapasztalatom az, hogy kivétel csak akkor van, ha nem függsz az egyéntől, vagy nincs vele munkakapcsolatod. Bulizni, pálinkazni, sztorizni remekül lehet a magyarokkal. ENNYI.”
Imola Nagy-Britanniába vándorolt ki a családjával, tudatos, hosszú tervezés után. Persze így is történt velük olyan, amire nem volt felkészülve.
„Férjemmel 3 gyermekünk van, 2011-ben döntöttük el, hogy az Egyesült Királyságba költözünk. Ezt tudatosan elkezdtük előkészíteni. Akkor egy családon belüli betegség hátráltatta ezt, de addig is folyamatosan dolgoztunk a projektünkön, gyűjtöttük az információt, iskolát, sportegyesületet kerestünk, stb-stb. Tavaly nyáron elérkezett a nagy pillanat. Én ugyan regisztrálva voltam a közösségi médiában, de nem használtam, viszont többek javaslatára a helyi magyar közösséggel való kapcsolattartás miatt aktív taggá váltam.
Már az első alkalommal lefagytam a sok rosszindulatú, gúnyos megjegyzéstől. Itt, ahol mi vagyunk, az FB-csoport szinte csak arról szól, hogy egyik magyar a másikat hogyan tudja lehúzni, átverni, hogyan tud a többi magyarból hasznot húzni. Ha a hétköznapi dolgokkal kapcsolatban van kérdésed, kérsz tanácsot, a hozzászólások 99%-a kioktatás, leoltás, gúnyolás.
Mi úgy jöttünk, hogy igyekeztünk a lehető legtöbb információt beszerezni, ennek ellenére is sikerült néhányszor „lyukra” futni, de ez így még rendben is lenne. Természetesen vannak kedves, rendes, segítőkész magyarok is, de a közösségi médiában sajnos nem ez a kép tárul eléd.
Az általános iskolában kifogtunk egy magyar családot. A második héten anyuka már kioktatott, hogy ők már 4 éve itt vannak, tudják mi a szokás, mi meg tanuljuk meg, hol a helyünk, és ő egyébként is ismer mindenkit, és mindenkivel jóban van. Ez már csak azért is vicces, mert a drága asszony egy kukkot sem beszél angolul, de kioktat, mert korábban itt volt.
Teltek a hónapok, a „drága asszony” felhívott, és megfenyegetett, hogy feljelent bennünket „rasszistáskodásért” – bocs az ugrásokért, próbálom időrendben leírni a történéseket. Én nem vagyok elfogult anyuka, látom a gyerekeim hibáit, de egy biztos, nem rasszisták. A történet azért vicces, mert a kedves magyar fiú folyamatosan lebuzizza, lecigányozza és lekislányozza az enyémet. Egyszer egy véletlen üzenet a fiúnál kötött ki, amiben az én fiam továbbította a roma fiú által írt üzenetet, csak botor módon rossz helyre továbbította, így a csoportban kötött ki. Na, anyuka azonnal vette a bátorságot, és elkezdett fenyegetőzni. Hívott engem is, de amikor kijavítottam, hogy valamit hogyan mondunk helyesen, akkor elkezdett visítva fenyegetőzni. Nem tudom, hogy bement-e az igazgatóhoz, vagy a rendőrségre, de szerintem itt nagyon nagy bajba kerül, ha valakit ártatlanul vádol meg. Mert azt ugye bizonyítani kell, hogy a másik család rasszista! A gyerekek feketékkel, fülöp-szigetekivel, indiaival, és mindenféle európai gyerekekkel sportolnak együtt, a színesség az egyik legjobban tetsző dolog nekem, erre neveljük a gyerekeket is.
A beiratkozáskor ki kellett tölteni minden papírt, azt is, hogy kérünk-e ingyenes iskolai ellátást. Nem kértünk! Néhány nap múlva felhívtak az iskolából, hogy az azonosítószámom nem engedi az ingyenes étkezést. Mondtam az ügyintézőnek, hogy olvassa el a papírt, nem kértünk ingyenes iskolai étkezést, teljes állásban dolgozunk, ki tudjuk, és ki is akarjuk fizetni a menzát – ezen teljesen meglepődött.
Volt egy iskolák közötti sportesemény, amelyre kikérőt írtak a gyerekeknek, és a testnevelő tanár megkérdezte a fiamat, hogy „anyukád tud angolul olvasni?”. Ezen kiakadtam, mert sajnos a tudatlan helyiek egy kalap alá vesznek a valóban tudatlan másik magyar családdal. Ugyan megkérdezhette volna a kollégákat, nem tette. Én visszaírtam neki, hogy 3 nyelven tud velem kommunikálni szóban és írásban, úgyhogy bátran, akár angolul is. Azóta jóban vagyunk :)
Edzésen, munkahelyen vannak magyarok. Ahol kialakul a személyes kötődés, szimpátia, ott azért van összetartás, igyekszünk segíteni egymást, de sajnos nekünk még nincsenek igazán jó tapasztalataink a helyi magyar közösségről. Nem vagyunk tökéletesek mi sem, és ez csak egy család tapasztalata. Sajnos azt látom, hogy ha magyarral találkozol egy boltban, vagy a városban, buszon, elfordítják a fejüket.”
Egy levél erejéig még visszatérünk Németországba, Norberthez. „Én is ismerek magyarokat, akik azt hiszik, ők xarták a spanyolviaszt és csak segélyen élnek, közben kioktatnak mindenkit.
2014-ben jöttem ki, azóta dolgozom, a gyermekem iskolába jár (már harmadikos), a nejem is szerencsére talált munkát. Kezdetben mindent magam intéztem, aztán, amióta a családom utánam jött, a nejemmel közösen igyekszünk a problémákat megoldani, segítség nélkül. Nem vettünk fel sem Wohngeldet, semmiféle segélyt, egyszerűen csak dolgozunk és éljük az életünket. Amit kapunk, az egyedül a Kindergeld (családi pótlék).
De az tény, hogy a legtöbben nyelvtudás nélkül jönnek ki, vagy ha angolul beszélnek is, fel vannak háborodva, hogy miért nem beszélnek a hivatalokban, vagy akárhol angolul, hisz tanulnak az iskolában. Valóban tanulnak, és valóban sokan is tudnak. De nem akarnak. Németországban a német a nyelvük. Szerintem inkább hálát kéne nekik adni, amiért befogadtak, hiszen mi is valóban migránsok vagyunk náluk. Én is rengeteg magyart hallok, mind boltban, az utcán, vagy akar építkezéseken, bárhol. Egyetlenegyszer köszöntek rám, amikor hallották, hogy magyarul beszélek a fiammal (Kauflandban), bar ő kedves fiatalember volt, vele jót beszélgettem. Szóval sajnos csak megerősíteni tudom, hogy a magyar nem összetartó, ha segítségről van szó.”
Cikkünkhöz nemcsak emailben, hanem a Facebook-oldalunkon is hozzászólhat!
Kellemetlen tapasztalatok következnek.
Posted by Velvet on Monday, 3 April 2017