Minthogy külföldön is itthon is egyre több énekesnő látható a nyilvánosság előtt nagyjából pucéron, megkérdeztük Tóth Gabit, miért van ez. Kiderült, hogy nincs kényszer, és még csak nem is mindenki rohadék. Csak kell legalább egy pofáraesés, hogy ez ki is derüljön.

Mennyire érzed azt, hogy a zeneiparban érvényesüléshez rá kell gyúrnod a szexiségre?

Biztosan vannak olyan körök, amelyekben ez elvárásnak számít, de én igyekszem csak a saját magam szórakoztatására tenni. Az ember küzd azért, hogy magát elfogadja. Edz, próbálgatja a frizurákat, keresi, mi áll neki a legjobban, aztán ezt mindenféle pszichológus, pszichiáter kivesézi. Azt mondják, hogy biztos valami nagyon komoly lelki oka van. Közben meg csak arról van szó, hogy kipróbálom, mire tudom azt mondani, hogy „ez az”. Nyilván nagyon fontos, hogy dekoratív legyen az ember, aki már tévében szerepel, de hogyha mindenemet úgy kéne csinálnom, hogy olyan körökhez szóljak, hogy szexisen kelljen kinéznem ahhoz, hogy sikeres legyek, akkor lehet, inkább abbahagynám ezt a szakmát.

Akkor nem kötelező?

Egyáltalán nem. Az a lényeg, hogy jól érzem magam. Például rengeteget dolgozom azon, hogy sportos alkatom legyen, és aztán felvehessek egy „olyan ruhát”. Ez is egy cél, amit kiraksz magad elé, hogy „na, majd egyszer én is felveszek egy ilyen ruhát”. 

Hatvanhét kiló voltam a Megasztár után. Nagyon nem éreztem jól magam a bőrömben, és kitűztem azt, hogy le fogok fogyni. És lefogytam ötvenegy kilóra. Azóta is van persze három-négy kiló ingadozás, mert mindig van, de tudom, hogy mennyit dolgoztam ezért, milyen rendszert kellett beállítani az életemben ahhoz, hogy tartsam, és büszkeséggel tölt el. Ha erre képes voltam, akkor képes vagyok másra is, kicsiben kezdem, és egyre nagyobb dolgokat tudok megmozgatni. Ilyen apróságokon múlnak az igazán fontos, lényeges dolgok az életben, csak elmegyünk mellette, sajnos. Mert mindig a globális dolgokat keressük, miközben a pici eszközöket, amikből egy globális dolog lesz, nem fogjuk meg.

De mikre gondolsz?

Egy jó illat. Egy jó fény, ami be tud jönni a szobába. Egy finom étel. Annyira tudom értékelni, hogy átélhetek ilyen dolgokat. Az emberek ezeket olyan természetesnek veszik, például telefonálva eszünk. Ez már azt jelenti, hogy nem értékeljük, mit tettek elénk az asztalra. Úgyhogy ezt a szemléletet nagyon köszönöm a szüleimnek, szerintem ettől tud az ember fejlődni. Hogy egy kicsit meg tudsz állni a pillanatban. Szerintem ez döntés kérdése. Hogy meg tudjuk élni, vagy sietünk, és menekülünk magunk elől.

Ez a gondolkodásmód egy folyamat eredménye?

Két dolog lehet: vagy egy hosszú folyamat, vagy egy hirtelen pofáraesés, ami rádöbbent arra, hogy ezt nem így kell csinálni. Nekem az utóbbi volt. De nem egy konkrét szituáció, hanem nekem egy felismerés. Amikor nem sokkal egymás után négy ember odajött hozzám, mondtak valamit, és én mindenkit ellenségnek láttam. És aztán hazamentem, ültem a kocsiban, és ott jöttem rá, hogy ezek az emberek szeretnek engem, és jót akartak. És esélyt sem adtam nekik, hanem egyből azt láttam, hogy biztos bántani akartak engem. Ami nyilván nem véletlenül alakult ki bennem, rengeteget csalódtam. 

Kikben?

Nagyon naivan jöttem ebbe a városba, vidéki lányként. Nem gondoltam, hogy ilyen képmutatás, vagy számítás tud lenni a világban. Nagyon kemény volt. Ettől alakult ki bennem az a védekező mechanizmus, hogy minden mellett elmentem, a jó dolgok mellett is. És akkor ültem a kocsiban, gondolkodtam, és puff, leesett. Akkor elkezdtem nyitni, és éreztem, hogy ezt nem csinálhatom tovább - bárhova megyek, szarul fogom érezni magam.

És most hogy látod az embereket?

Az a fontos, hogy mindenkiben meg tudd látni a gyereket. Elmegyünk valahova, feszengünk jobbra-balra, hogy hogy nézünk ki, közben meg mindenki ezt csinálja. Csak felteszi rá a maszkot, amivel elhiteti veled, hogy ő kurva jól érzi magát a bőrében, közben meg ugyanannyira bizonytalan, mint te. És ezt nagyon jó nézni. Ahogy így körbenézek, mindenki vár valami visszaigazolást. „Jól mondtam? Jól raktam a zsebembe a kezem? Jól szívtam azt a cigit? Lefotóztak?” A legfontosabb, hogy ne veszítsük el a gyermeki önmagunkat, hogy meglássuk az ilyesmiket. Mindenki vár valami visszaigazolást.