Cserhalmi György: „Hülyék lettünk, de nem azért, mert eleve hülyének születtünk, hanem mert hülyítjük egymást”

2020.04.25. 15:19

Cserhalmi György a rendszerváltásra koncentráló mélyinterjúban mesélt a 24.hu-nak tulajdonképpen mindenről. Karrierről, rákbetegségéről, szeretettei elvesztéséről, politikáról, egyszóval tényleg mindenről. 

Az interjúból többek között kiderült, hogy félti a családját és magát is a koronavírus- járvány idején. Nehezen ül le filmet nézni, a sorozatokat, szappanoperákat pedig nem kedveli, sőt. Elmeséli, hogy őket tartották a "nagy" generációnak, ami szerinte óriási tévedés volt. A beszélgetés elején azt is elárulta, hogy nemrég több műtéten is átesett, megküzdött a rákkal.

Most jöttem ki a rákból, ha egyáltalán kijöttem. Nem beszéltem róla nyilvánosan, mert azt javasolta a doktornő, hogy maradjon ez kettőnk édes titka, de félelmemben csak kifecsegem.Lefejezték a hasnyálmirigyet, kipakolták az epehólyagot, az epevezetékeket, meg a patkóbelet. Létezik ennek a műveletnek szép összefoglaló neve: Vater-papilla. Azzal biztatnak, ha nem cseszem el, megmaradok

– mondta, majd kifejtette, hogy számos olyan rendező volt, aki követett el hibákat, ahogy természetesen ő is, a mai filmek pedig, valahogy nem az ő ízlésének valók. 

Kiváló rendezők is mellé mennek olykor, én magam is sok szarban vettem részt.  (...) Frenetikus, mit tudnak az operatőreink. A rendezőink viszont nem tudnak annyit. Zavarosak. Vagy tán azért mondanak olyan keveset, mert a keveset lehet eladni. (...) Én mindig a képből indulok ki. Ha a kép nézhető, nézem a filmet. Ha nem nézhető, mert nem komponálnak, akkor nem nézem. Pláne, mióta a képi igénytelenség a digitális technikával párosul, amiben nincs mélység, s olyan az egész, mint egy poszter kivágott alakokkal.Ráadásul sztori sincs, se eleje, se közepe, se vége, lehetetlen azonosulni a hősökkel, nincs ki mellé odaálljon a néző, csak kapod a képedbe a brutális, direkt látszatigazságokat, mintha törvénykönyvvel ütnék a fejedet

– mondta, majd a modern társadalomról is szólt pár szót.

Hülyék lettünk, de nem azért, mert eleve hülyének születtünk, hanem mert hülyítjük egymást.Már nem olvasnak az emberek. Felolvasni sem tudnak, még a színészek sem, hát még a politikusok. És a helyesírás! Néha azt sem sikerül eltalálni, mely szó írandó rövid „l” betűvel, s mi hosszúval.

Azbeszélgetés során szóba kerül egy korábbi  Nők lapjás interjú, melyben Szegő Andrásnak beszélt Cserhalmi arról, hogy a felesége a halálos ágyán azzal a mondattal bocsátotta az útjára, hogy neki még feladata van.

Szegő Andris évtizedek óta a barátom. Életem nagy drámája idején naponta beszélgettünk, olykor órákon át. Azokban a dialógusokban nem akadt egyetlen hangos szó, egyetlen széles gesztus, inkább csöndek, fájdalmas röhögések. Amikor láttam, hogy görbül a szája, elfordultam, mert tudtam, nem szeretne bőgni előttem, és ő is elfordult, amikor az én szám görbült. Férfiszemérem, vicces. Dermesztő volt rádöbbenni, hogy színészként viszont végighőbörögtem, végigordítottam, végigcsapkodtam, végiggesztikuláltam a magyar és a világirodalom legnagyobb drámáit, filmjeit, ha kellett, ha nem. Hát micsoda színész voltam én?! Megrémültem, úgy éreztem, soha többé nem fogok tudni színpadra állni. Tán annyi dolgom van még nekem az életben, azon túl, hogy szeressem a családomat, hogy kezdjek valamit ezzel az élménnyel, felismeréssel a színpadon. Csak egyelőre nincs pofám kiadni a történetet. Elárulnék vele valakit, valamit.Tán magamat. Nem tudom. Tényleg nem. Emésztem.