Pokorny Lia: „Nem jó csak úgy lenni, mint a gomba”

2020.11.10. 08:00 Módosítva: 2020.11.10. 08:03

Nemrég jelent meg Pokorny Lia receptgyűjteménye, a Holnapra is marad, emiatt beszélgettünk a színésznővel – részben egészen más dolgokról. A klímaszorongástól a kapcsolódások fontosságán át a politikai vitákig öleltük fel a Pokorny-univerzumot. Interjú. 

Miért jutott eszedbe, hogy receptgyűjteményt adj ki?

Tavaly végtelenül rám tört az úgynevezett klímaszorongás. Azt éreztem, Jézusom, valami nagyobb léptékűt kellene tenni, változtatnunk kell azon, hogyan éljük a mindennapjainkat itt a Földön, úgy, hogy az kitartson még újabb tízezer évekig. Ezért is csatlakoztam a Tízmillió fa mozgalomhoz. Keresgéltem a lehetőséget, közben azon gondolkodva, hogyan lehetne motiválni az embereket. Az nem jó üzenet, ha folyamatosan nagy piros felkiáltójelekkel sokkolunk mindenkit, hogy nagy baj van – pedig nagy baj van. Azt gondoltam, inkább adjunk valami kézzelfogható megoldást, ami megmutatja, hogy a változás nem feltétlenül negatív, hanem kínál egy másfajta lehetőséget, ami nem biztos, hogy rosszabb, mint ami eddig volt.

Hogyan lett a szándékból könyv?

Hajós Szandra segített megírni, összeszerkeszteni, és összeboronált a kiadóval. Már egy éve elkezdtünk gondolkodni azon, hogy a fenntarthatóságról hogyan lehet úgy beszélni, hogy az ínycsiklandó legyen, megfogja az embereket, és ne arról szóljon, hogy mit nem, hanem hogy mit igen.

A karanténban elkezdtem a főzni tudó embereket figyelni a közösségi oldalakon, és éreztem, hogy ők tudnak, és nap mint nap művelik azt, amit még a nagymamáink tudtak – ahogy múlnak az évek, egyre jobban értékelem az étel és az alapanyagok tiszteletét. Ebből szeretnék átadni valamit azoknak az embereknek, akik fenntartható módon szeretnék vezetni a konyhájukat.

Nemcsak az előszóban, a fejezetek előtt, de még az egyes recepteknél is mindenhez hozzáfűzöl valami személyeset, vagy csak egy kis szubjektív kiegészítést. Jellemző rád, hogy amit csinálsz, abban ennyire benne vagy?

Igen. Nem azt jelenti, hogy nem tudok konfrontálódni vagy harcolni, de a harcos énem körülbelül tíz százalék belőlem. Van bennem egy iszonyú motor és érzem, hogy szeretem feltölteni az embereket, a környezetemet, szeretek kapcsolódni.

Nem jó csak úgy lenni, mint a gomba.

Mindenkinek fontos lenne megtalálnia, hogyan vagy mit tud belerakni a nagy közösbe. Elég sok energiám van, de figyelnem kell, hogy ne csapoljam le magam teljesen, közben, mint egy generátor, az erőt és boldogságot is ebből nyerem.

Van ideológia is a hozzáállás mögött?

Meggyőződésem, hogy ha az emberek a szurkálódásra, felesleges csatákra fordított energiájukat valami nemesebb ügybe fektetnék, és nemcsak fotelharcosok lennének a tévé meg a számítógép előtt, minden jobb lenne. Például elgondolkodnának azon, hogy „nahát, valójában azért vagyok ennyire feszült, mert nem kapcsolódom senkihez igazán. De miről szól az életem? Teszek bármit is azért, hogy azt érezzem, hogy meg tudom veregetni a saját vállamat?”. Kicsit helyezzük már magunkat a virtuális térből és kapcsolatokból a valóságos térbe, és egy valós tenni akarásba, cselekvésbe!

Tegyünk már valamit, amitől nem esik jól bántani azt a másik embert a virtuális tér távolságtartásában! És nem feltétlenül kéne politikuson és eszméken összeveszni, hanem meghallgatni egymást. „Te miért úgy gondolkozol? Szeretnélek megérteni.” És a végére kiderül, hogy nem is olyan távoli egymástól az, ahogy élni szeretnénk. Te azt gondolod, hogy erre kell menni hozzá, én azt gondolom, hogy arra, de várj, nézzük meg, hátha van egy közös út. Nem kéne egymás torkát minden esetben átharapni. Keressünk megoldást! Tudod, milyen napokat szeretek a legjobban? Amikor olyan dolgok történtek napközben, amikkel valóban adtam embereknek. Elképesztő körforgást indít el, amikor az ember valóban elkezd adni, igazán, tiszta szívvel, nyitottan és lelkesen odaállva ügyek mellé. Olyan jó lenne, ha a boldogság lenne a mértékegység, ami meghatároz bennünket, és nem az, hogy mennyi pénz van a pénztárcánkban,  vagy hogy éppen kinek szidtuk a felmenőit kommentben.

Ez gyönyörű elv, de önuralom, tudatos gondolkodás, és egy nagyon lelkes, már-már idealista szemlélet is kell hozzá, hogy a gyakorlatban is érvényesüljön, nem?

Én sem vagyok egy megállás nélkül megüdvözült mosollyal élő ember, én is konfrontálódom, kétségbeesem, lelombozódom, és tudok itthon attól is sírni, ami nincs. Csakhogy amikor kilátástalannak és kétségbeejtőnek látom a helyzetet, alapvetően az visz mindig tovább, hogy menni kell, tölteni magunkat, és ezáltal a környezetünket. Létrehozni, gyönyörű dolgokat csinálni, és kész.

Kanyarodjunk vissza a receptekhez! Az egyes fejezetek mind máshonnan, mástól kölcsönöznek. Milyen szempontok szerint válogattál, mi volt a vezérelv?

Izgalmas folyamat volt, hogy hogyan tudja mindenki beletenni a saját tudását. Azt szeretem a könyvben, hogy ezek a receptek olyanok, hogy mindegyikről eszembe jut valami más is, hogy azzal még lehetne kombinálni, vagy elmenni egy másik irányba. Azért fantasztikusak ezek az emberek, akiket szerettem volna, hogy benne legyenek, mert végtelenül kreatívak, a fenntarthatóság pedig a kreativitásról is szól.

Van egy tudásunk egy ételről és megszokjuk, „rászűkülünk”, nem merjük elengedni magunkat, elképzelni, hogyan lehetne azt máshogy megközelíteni, további hozzávalókkal kiegészíteni, és finom fűszerekkel különlegessé, ízletessé tenni. Az a lényeg, hogy mi van otthon a hűtőben, abból mit lehet összehozni. Ez a saját pénztárcánknak, időbeosztásunknak is kedvez, mert spórolunk, de spórolunk a Föld energiáival is, és amióta ezzel elkezdtem foglalkozni, a barátaim is sokszor jönnek ilyen történetekkel, hogy miből mit készítettek végül. Imádom, hogy a körülöttem lévők is kezdenek így gondolkozni, mert fontos, hogy örömmel, játszva készítsük az ételeinket. Jó játék, hogy miből mi lett…

Saját szakácskönyvön nem gondolkodtál?

Azért ennyire nem tudok főzni, bármennyire is rendszeresen teszem. Akiket régóta figyelek, a Főzelékes Feri, a Mautner Zsófi, elképesztően nagy tudásúak, tájékozottak, ebben élnek folyamatosan. Vannak ismereteim, gyakorlatom is, érdekel, szeretek is főzni, recepteket és gasztrotörténeteket olvasni, de még nem tudok eleget, és nem vagyok hozzá elég bátor. Viszont maximalista igen: nekem ehhez rengeteget kellene vele foglalkoznom. És annyi minden más is van az életemben, ami mellett ott akarok állni…  Nyilván, ha erre tudnék fókuszálni, és huzamosabb ideig csak ezzel foglalkozni, más lenne. De egyedül akkor sem merném megpróbálni - tényleg maximalista vagyok, és ha valaki sokkal jobban tudja nálam, vagy csak jobban, akkor inkább vele szeretnék együttműködni, közösen létrehozni valamit. Ebben a könyvben is van egy közösség, és ez fontos: hogy nem kell mindenáron szólójátékosnak lenni, néha jobb együtt lenni, csapatban, egyenrangúan létezni.

Nem az enyém a világ. Ez fontos. Olyan szempontból az enyém, hogy tehetek érte, de nem tehetek meg vele bármit.

Hiszek a közösségekben. Együtt kell gondolkodnunk, egyedül nem megy. Egymásnak kellene segíteni, közöset létrehozni, kapcsolódni. Példát mutatni, és ha megkérdezi valaki, hogyan csinálod, válaszolni.

Hozzászólna? Írjon nekünk Facebookon!
Pokorny Lia: „Nem jó csak úgy lenni, mint a gomba”

Interjú a színésznővel, aki kapcsolódó ember, és aki szerint itt az idő áthelyezni magunkat a valóságos térbe.

23 · Nov 10, 2020 08:00am Tovább a kommentekhez
Facebook Comments