Mi magyarok 1986 óta a közelébe sem tudunk kerülni a legnagyobb labdarúgó tornáknak. Neked hogyan sikerült eljutnod Dél-Afrikába?
Ez így nem teljesen igaz. Elég ha csak Puhl Sándorra gondolunk aki 1994-ben még döntőt is vezethetett. Ami viszont a játékosokat illeti... Nos ők valóban nehéz helyzetben vannak. 1986 óta két teljes labdarúgó generáció számára jelentett elérhetetlen álomot kijutni a labdarúgás nagy ünnepére. Ez pont az a korosztály amelyikbe én is tartozom (36). Számos olyan tehetséget ismerek, akikkel gyerekként még én is együtt kergettem a labdát, majd valahol a fiatal kor és a felnőtté válás között zárult be előttük a focivilág kapuja. Nekem viszont, ha úgy tetszik szerencsém volt, mert a labda helyett a versenyutók és a fényképezőgép lett a legkedvesebb játékszerem.
Azért szerintem ez így egy kicsit egyszerűbb, mint ahogy a valóságban történt... Nem hiszem el, hogy elég csupán egyetlen fényképezőgép ahhoz, hogy valaki eljusson a foci VB döntőjébe...
Én nem azt mondtam, hogy mindenki, akinek van egy kamera a kezében és szereti a focit, alanyi jogon jár egy névre szóló meghívó a stadionba. Hosszú utat kellett megtennem, hogy azok közé a kevesek közé tartozzak, akiknek ez a kiváltság megadatott.
Mesélj valamit erről a hosszú útról, hátha valakinek kedve támad elindulni rajta.
Szerintem nem létezik két egyforma út és két egyforma sors. Számomra a fotózás csupán két napig volt hobby. Az első napon amikor gépet vettem a kezembe vidáman kattogtattam életem első raliversenyén. A második napon viszont – miután kezembe kerültek az életlen és elmosódott képek – véresen komolyra váltottam. Iszonyatosan felbosszantottam magam azon, hogy mennyire ügyetlen vagyok valamihez. Elkezdtem tanulni a fotózást, majd amikor 1997-ben eljutottam életem első Rally VB futamára, végleg el is dőlt a sorsom. A WRC lett az életem és az utóbbi években eljutottam odáig, hogy a versenyzőktől kezdve, a külföldi kollégákon át, mindenki ismeri a nevem. Önmagában az ismertség viszont nem jelent túl sokat a számomra, mert nekem sokkal fontosabb, hogy tisztelik a munkámat és szeretik a képeim.
Miben nyilvánul meg, hogy szertik a munkádat és a képeid?
A sikert nem a like-ok számában mérem, inkább mondok egy példát. A Rally Japan után hazafelé, a tokiói reptéren történt a következő sztori. Egy padon dolgoztam a notebookom fölé hajolva, amikor a Citroen csapat sztárja lehuppant mellém, majd megkérdezte, hogy áll az új könyvem. Először csak meg akartam mutatni neki néhány fotót, amiket kiválogattam a kiadványhoz, majd a dolog vége az lett, hogy fél órán keresztül az addig elkészült oldalakat mutogattam neki. Nagyon érdekes volt, ahogy egy főszereplő, egy igazi sztár a saját és a többiek momentumait elemzi, majd kommentálja a képeimen keresztül.
Ez még mindig a rali és az autók világa, hogy jött képbe a labda?
A raliban töltött évek során kapcsolatba kerültem egy görög ügynökséggel (Reporter Images), akiken keresztül a képeim eljutottak a világ legnagyobb fotóügynökségeihez (Getty Images, EPA stb.). A Reporter Images a Görög Labdarúgó Bajnokság (Super Leage) hivatalos ügynöksége és dolgoznak a görög szövetségnek is. Mivel a csapat kijutott a VB-re, a kör láthatóan kezd bezárulni. A foci VB kiemelt jelentőséggel bírt a cég számára, és annak ellenére, hogy én még életemben nem fotóztam labdarúgást megkérdezték, hogy lenne-e kedvem egy hónapra lecuppanni a raliról. A válaszon egy pillanatig sem kellett gondolkodnom.
Ezt nem egészen értem. Ott kinnt, minden egyes focimeccsen a saját fotósaik dolgoznak, de a Vb-re mégis Téged küldtek ki innen Magyarországról, nulla focis tapasztalattal a hátad mögött?
Pontosan ez történt. Óriás bizalom, és semmi felelősség. Az ügynökség vezetője nagyon jó barátom, és szerettem volna tanácsokat kérni tőle, leülni vele egy asztalhoz és képeket nézegetni mielőtt elindulok. Ehelyett ő csupán ennyit mondott: „Nincs miért izgulnod. Én már több mint ötven éves vagyok és mindent fotóztam az életem során (politika, F1, MotoGP, természet, stúdió stb.), hidd el nekem, hogy nincs mit mondanom Neked azok után, hogy több mint 150 futam WRC futam van a hátad mögött. Bízz magadban, mert ahol Te eddig tanultad a fotózást, annál nem létezik jobb iskola. Ha be van kapcsolva a géped amikor belépsz a stadionba, nem lehet baj.”
Ezek a szavak több mint fél éve hangzottak el, de a mai napig borsózik a hátam ha felidézem őket. Ez a feltétlen bizalom egy olyan elismerés volt a számomra, amit nehéz lenne szavakba önteni. Inkább meg sem próbálom.
Bálint Richárddal még napokig lehetne beszélgetni az élményeiről és a fotózásról, ám akkor ez a cikk soha nem érne véget. Ahogy itt ülök vele szemben, olyan érzésem van, mintha ez a srác egy nagy, hatalmas élő könyv lenne. Képek és sztorik végtelen sora. Amit eddig nekünk megmutatott, az csupán egy apró momentum a sok-sok csodából, ami eddig vele történt. Mindaz, amit a Mundial Face to Face 2010 című kiadványban elénk tár, nem több, mint egy apró fejezet az életének hatalmas könyvéből. Szeretném egy olyan idézettel zárni a beszélgetést, amelyet egy fantasztikus Diego Maradona fotó mellett találtam a könyvében.
„Abban a pillanatban, amikor sikerült elkapnom Maradona tekintetét, beteljesedett mindaz, amit eddig csupán hittem és reméltem az életem során. Minden olyan helyre vezet egy út, ahová igazán el akarsz jutni az életben.”