horoszkóp

NE legyen természetes, hogy a bántalmazók vak komondorok mögé bújhassanak!

2013.12.09. 11:41
Nyáry Krisztián interjúja Geszti Péterrel
Geszti Péter
Geszti Péter

Magyarországon minden ötödik nő családon belüli erőszak áldozatává válik élete során. Az AVON és stratégiai partnere, a NANE Egyesület a Café PR-rel és a Carbon Group-pal együttműködve kampányt indított, melyben véleményformáló férfiak mondanak NEMet a családon belüli és a nők ellen irányuló erőszakra. Geszti Pétert arról kérdeztem, hogyan segíthetünk azokon, akik nem mernek segítséget kérni.

Nyáry Krisztián: Szakemberek szerint nincs olyan ember, aki erőszakosnak születik, az erőszak tanult viselkedési forma. Sokan hiszik azt, hogy az iskolázottabb, műveltebb nők nem kerülhetnek olyan helyzetbe, hogy családon belüli erőszak áldozataivá váljanak. Szerinted mitől függ az, hogy mikor tud sikeresen kilépni egy bántalmazó kapcsolatból az áldozat?

Geszti Péter: Alapvetően attól függ, hogy mennyire kiszolgáltatott érzelmileg, illetve gyakran attól is függhet, hogy mennyire kiszolgáltatott anyagi értelemben. Gyermekes anyák a végsőkig kitarthatnak egy bántalmazó férfi mellett, mert mindenhonnan azt hallják, hogy a családot a nő dolga összetartani, vagy hogy a „rossz apa is jobb, mint a semmilyen apa”, miközben már rég menekülőre kéne fogni a dolgot. Az erőszaktól való félelem önmagában is elég lehet ahhoz, hogy ne merjenek lépni, még az iskolázott nők sem.

Ny. K.: Kommunikációs szakemberként hogyan látod, megszólíthatóak-e egy országos kampánnyal azok, akiknek a környezetében családjukat bántalmazó férfiak élnek ?

G. P.: Igen, megszólíthatóak, különben nem vállalnék benne szerepet. Az az első lépés, hogy beszéljünk a jelenségről, ne legyen természetes, hogy a bántalmazók ”vak komondorok” mögé bújhassanak. A téma nyilvánosság elé tárása önmagában növelheti az elköteleződést az ügyért és fontos, hogy ez ne enyésszen el a kampány után, hanem újra és újra előkerüljön.

Ny. K.: Szerinted mennyire erősíthet meg egy kampányt az, hogy ismert férfiak adják arcukat hozzá? Számít ez még valamit ma Magyarországon?

G. P.: Szerintem számít a kiállás, bár a kampányban szereplő férfiakról sejthető, hogy a nők és férfiak viszonya kapcsán az egyenlő, demokratikus és erőszakmentes álláspontot képviselik. A párkapcsolati erőszak erősen összefügg azzal a gondolkodásmóddal, amely a nőket alacsonyabb rendűnek tekinti, és szerepüket a családra és az anyaságra korlátozná, elvárná tőlük, hogy alárendeljék magukat a párkapcsolatban. Nem lenne hiteles, ha olyan férfiak szólalnának meg, akik máshol a nők társadalmi szerepét korlátozó nyilatkozatokat tesznek.

Ny. K.: Tele vagyunk olyan közmondásokkal, amelyekben a fizikai erőszak a férfiasság egyik jele. Vagy olyanokkal, amelyekből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a nőverés támogatott, vagy legalábbis tűrt tevékenység. (Például: „Pénz olvasva, asszony verve jó.”) Le lehet küzdeni valahogy ezeket a berögzült sztereotípiákat?

G. P.: Ezekben a megnyilvánulásokban benne bujkál sok évszázad értékrendje a nők és férfiak viszonyával kapcsolatban. Ez nem fog megváltozni, amíg elfogadjuk azoknak a férfiaknak az értékrendjét, akik uralkodni akarnak a környezetükben élő nőkön és gyerekeken. Amíg nem vesszük tudomásul, hogy a jövő kihívásaival megküzdeni képes, humanista értékrendű társadalom csak a nemek egyenlőségén alapulhat. De hinni kell benne, hogy változik a sorsunk és tenni is lehet érte. Akár egy ilyen kampánnyal, akár egyszerűen az életmódunkkal, ami kisugározhat a körülöttünk élőkre. A jó példák hatnak akkor is, ha nem ismert emberekhez kapcsolódnak.

Ny. K.: A sokkoló statisztikai adatok vagy inkább a valódi, személyes történetek értetik meg jobban velünk azt, hogy mennyire kritikus Magyarországon a bántalmazott nők helyzete?

G. P.: Mindkettőre szükség van a maga helyén. Az adatok az észérveket erősítik, a rácsodálkozást generálják. Én például kaptam már anyázós levelet a kampány miatt egy magyar férfitól, aki magából kikelve kérte számon a megdöbbentő adatok valódiságát, azt állítva, hogy ez hazugság. Tipikus összeesküvés elmélet-hívő. A személyes történetek az érzékenyítésben fontosak. A “mással is ez történik” érzés segít megalapozni az “én is cselekedni akarok” érzést a bántalmazottakban, és a “tegyünk ellene” gondolatot a társadalmi témákra érzékeny emberekben.

Ny. K.: Tegyük fel, hogy a szomszédodba költözik egy házaspár, és éjszakánként azt hallod, hogy a férfi durván bántalmazza a nőt, aki hiába könyörög neki, hogy hagyja békén. Reggel azonban kéz a kézben indulnak munkába, mosolyogva rád köszönnek. Mit tennél ilyen helyzetben?

G. P.: Még éjszaka becsöngetnék, és udvariasan megkérdezném, mi a gond, segíthetek-e? Akkor ugyanis erőteljesebb lehet a hatás, nehezebb letagadni a balhét, meg lehet állítani vele egy folyamatban lévő konfliktust. Még akkor is, ha benne van a pakliban, hogy elküldenek a francba. Persze csak azért, mert mi rászóltunk a bántalmazóra, még nem fog egy csapásra megszűnni az áldozat anyagi, fizikai, érzelmi kiszolgáltatottsága. Nem várható el tőle, hogy ott helyben felpattanjon, és kilépjen. Ha ennyin múlna, már korábban is megtette volna. Így az sem várható el az áldozattól, hogy a bántalmazó előtt megköszönje amiért közbeléptünk. De hallani fogja, hogy van valaki, aki szerint nem elfogadható ami vele történik, és ezt be fogja építeni saját kétségei mellé. „Értő tanúként” nem tudjuk egy csapásra megváltoztatni valaki életét, de egy ilyen rászólás lehet egy esemény abban a folyamatban, ami egyre közelebb viszi az áldozatot ahhoz, hogy megfogalmazódjon benne a kilépés szándéka.

További információ itt.