Számomra a Grand Seiko esetében az egyik legizgalmasabb és legélvezetesebb dolog ez a fajta tiszta és konzekvens cél. Persze ez egy nehéz és sokszor nem egyenes út. A márka, a benne rejlő lehetőségektől függetlenül, a mai napig megosztónak számít az órakedvelők körében. Hogy miért is van ez, azt igyekszem körbejárni egy 2016-os kiadású, a 135. évfordulóra készült modellel, amelyet hónapokon keresztül viselhettem.
A megosztottság egyik oka, hogy a Grand Seiko óramárka, mint teljesen külön brand, csak 2018-ban jött létre. Korábban a Seiko márkán belül képviselt egy termékcsaládot. Egészen pontosan a Seiko top kategóriás, prémium darabjaira került rá (a számlap aljára) a „Grand Seiko” felirat, míg a számlap tetején a fő márkanév, a Seiko szerepelt. A különválás a gyakorlatban úgy valósult meg, hogy a „Seiko” felirat végleg lekerült a számlap tetejéről és csak a „Grand Seiko” márkajelzést hagyták meg a prémium modellek számlapjának alján.
Ez elsőre nem tűnhet fontosnak, sőt inkább marketing huncutságnak, de valójában sarkalatos szerepe volt, van és lesz is abban, hogy meddig juthat el a márka a jövőben az amerikai és európai piacokon. Hogy miért, annak megértésében volt segítségemre a fentebb már említett, 2016-os modell, amelynek viselése eleinte vegyes érzéseket keltett bennem. Egyrészt felvillanyozott, mert az óra az úgynevezett 44GS család tagja. Ez nemcsak az egyik legrégebbi (az 1967-es első ilyen modellről kapta a nevét), hanem a legmarkánsabb olyan Grand Seiko tok-dizájn, amely örök klasszikus tudott maradni a szememben. Másrészt ott motoszkált a fejemben a tudat, hogy ezt az órát még a különválás előtt gyártották, így a számlap tetején csak a Seiko márkanév olvasható, míg a „Grand Seiko” felirat csak alul helyezkedik el.
Ez most egy drága Seiko?
– fogalmazódott meg bennem a kérdés, továbbá azok, amelyeket másoktól kaphatok majd. „Ez melyik Seiko?” „Ez most Grand Seiko vagy sem?” „Ennyiért?” És végül a legnehezebb kérdés, amely a merengésem közepette belém hasított: Én most sznob vagyok, hogy ezeken agyalok? Mindennel együtt nagyon vártam, hogy végre a csuklómon legyen a modell, mert a 44GS tokforma mindig is lenyűgözött, amióta csak járok-kelek az órák világában.
Robosztus karakter, határozott és látványos élváltások, valamint a zaratsu (torzítás mentes tükörpolírozási technika) polírozott felületek olyan kombinációja ez a tokozás, amelyre még egy marcona szamuráj is csettintene a nyelvével.
Bármennyire is szögletes a tok szemből, oldalról tekintve gyönyörű ívet láthatunk fültől fülig, ami kifejezetten komfortos viseletté teszi az órát. A tükör felületeket finoman váltja a szálcsiszolás a tokfülek belső felében, illetve a tok oldalán, ami zavartalan átmenetet és így tökéletes illeszkedést biztosít az acél csat számára. Ennek megmunkálásában a szálcsiszolás játszotta a főszerepet és csupán a belső szemek szélénél, mint egy elegáns díszítés vannak jelen polírozott felületek. Az óra a csuklón forgatva elképesztő összhang érzését kelti.
A legelmerengősebb része a karóra számlapja. A japán mesteremberek az Ivate-hegy redőzött felszínét megvilágító reggeli nap vöröses színeit varázsolták csuklóra. A látványt nehéz objektíven leírni: a barázdált számlap mélysége és a vörös szín napfényben életre kelő pompája ritka vizuális csemege a szemnek. Az óra hátoldalán további színkavalkádban lehet részünk a rotorra pillantva, amelyen a nap hasadtakor az Ivate-hegyen látható kékes, lila, narancs és sárga színeket jelenítik meg. Festés helyett egy úgynevezett anódos oxidációs kezeléssel érik el a kívánt hatást. Mindehhez képest a Grand Seiko órákon megszokott makulátlan tökéletességgel kivitelezett indexek és mutatókészlet már csak úri huncutságok.
A napfényben tündöklő számlap alacsonyabb fényben kifejezetten mély, barnába hajló sötétvörös színt ad. Ez a tulajdonság kiválóan szolgálja az általános leolvashatóságot, hiszen a sötét számlap extra kontrasztként dolgozik alá az indexek és mutatók kiemelkedő fénytörési képességének, így szinte minden fényviszonyban leolvasható marad az óra.
„Az Ivate-hegy hajnala” (polgári nevén SBGJ021) elkísért átlagos napokon, több száz kilométernyi tömegközlekedésen, esküvőre, kiemelt ügyféltalálkozóra és MI-konferenciára is. Nem volt olyan alkalom, hogy ne kalandoztam volna el valamelyik részletére pillantva. Sosem vált unalmassá vagy terhessé, ugyanakkor a csuklóm része lett. Beszélgetéseket indított el, a korábban említett kérdések is felmerültek, de én ötödjére is ugyanazzal a lendülettel meséltem róla.
Harmónia. A harmónia ott van az óra minden szegletében; a tokozás marcona eleganciája, a szögletes formavilág mellett mégis ívelt, kényelmes viselése, a csat és a tok összhangja és persze a számlap, amelyben a látvány és a funkcionalitás kéz a kézben jár. A szerkezet összetéveszthetetlen a Seiko más modell családjaival, ha semmit nem írnának rá, akkor is egyértelmű, hogy ez egy Grand Seiko. Továbbmegyek, gyakorlatilag van olyan 2018 utáni modell, amely minden területen megegyezik ezzel, a márkajelzést kivéve.
Mégis kell, hogy csak a „Grand Seiko” felirat legyen rajta, hogy más legyen a nevében is. Kell a saját identitás, különben ez a számos remek részlet valahogy disszonáns lesz, vagy csak nem tud teljesen kiteljesedni.
Hiszem, hogy ez nem puszta sznobéria. Tudatosan vagy tudat alatt, őszintén vagy magunknak sem bevallva, de egy ilyen óra kiválasztása önmagunk kifejezése, megfogalmazása valami szavakkal nehezen megfoghatónak. Ahogy mi magunk is akkor tudunk egyenesen haladni a célunk felé, ha azt, amiben hiszünk, tisztán látjuk, úgy a Grand Seiko számára is az önállóvá válás adhatta meg a lehetőséget a teljes potenciálja eléréséhez.
(Borítókép: Grand Seiko órák. Fotó: Getty Images)