Egy erkélyparaszt naplója: a barátnőm agyára mentem, pedig csak paradicsomot akartam

Hogyan hat 300 liter balti tőzegkeverék az ember párkapcsolatára, és egyáltalán mi a búbánat az a balti tőzegkeverék? Meddig tűri az ember, hogy egy tomatillo nevű fura mexikói burgonyaféle kiszorítsa a saját erkélyéről, és milyen büdösbogár-neveldét üzemeltetni a főváros közepén? Egy éve még nem tudtam volna ezekre a kérdésekre válaszolni, de azóta egészen sok minden megváltozott.

A történet valamikor 2016 áprilisában kezdődött, egy esős vasárnapon. Pontosabban még 2015 decemberében, amikor végre sikerült átköltöznünk egy értékelhető méretű erkéllyel rendelkező, külső-erzsébetvárosi lakásba, de a budapesti albérlet-keresésről elég horrorsztori kering a neten, azzal most nem fárasztanék senkit.

Szóval tavaly áprilisban szólt egy díványos kolléganő, hogy írna a Kiskertpiacról, és kéne egy fotós. Elmentünk, megnéztük, lefotóztuk, megírtuk, majd hazatértem, immáron négy paradicsom-, két paprika-, és egy tomatillo-palánta büszke tulajdonosaként. Innen pedig már nem volt megállás.

300 liter!!!

Ha valaki szeretné az őrületbe kergetni barátnőjét/lakótársát, és egy belvárosi futárt egyszerre, rendeljen 300 liter balti tőzegkeveréket! Nem vicc, tényleg működik, kipróbáltam. Persze ahhoz, hogy megértsük, hogy miért akarna egyáltalán az emberfia ilyesmit rendelni a főváros közepén, vissza kell térnünk az elejére. 

Szóval vissza, esős vasárnap, kiskertpiac, satöbbi. Újdonsült palántatulajdonosként, immár bennfentesként elegyedtem beszédbe Bihari Balázzsal, aki a Valeyrac Exotics nevű, mindenféle (nem viccelek, abszolút mindenféle) magokkal és palántákkal foglalkozó cég szakértője. Kedves tekintetű mackószerű figura, olyan, akinek szakmaiságában akkor sem kételkedünk, ha azt mondja, hogy éjfélkor, a telihold fényénél kell szüzek vérével öntözni a paradicsomot, a bő termés reményében. Ilyet mondjuk szerencsére nem mondott, csak azt, hogy ha rá hallgatok, használjak balti tőzeget, abból is egy bizonyos fajtát.

Semmi probléma. Ha csináljuk, hát csináljuk rendesen. Neten megnéz, legkisebb kiszerelés, 300 liter, hurrá! Arra a lélektani folyamatra, amely során eljutottam a „húbazmeg, ez rohadtnagy”-tól a „talán kicsit nagyobb, mint egy ikeás szatyor, simán elfér az erkélyen, majd legfeljebb terítünk rá valamit”-állapotig, már nem igazán emlékszem. Mindenesetre, egyszer még afféle formalitásként rákérdeztem barátnőmnél, hogy szerinte amúgy hülyeség lenne-e 300 liter balti tőzegkeveréket rendelnem. A választ mindenki kitalálhatja. Hát akkor kosárba rak, a biztonság kedvéért még egy flakon paradicsom tápoldatot és 3 db 2 méteres bambuszrudat mellédob, hogy a kiszállítás mindenképpen logisztikai rémálom legyen, megrendel, elégedetten hátradől, függöny le, kis szünet.

Néhány nappal később csörgött a telefonom. A futár volt az. Közölte, hogy bármi is legyen abban a rohadt nagy narancssárga zsákban, ha át szeretném venni, legyek otthon 9-kor, mert nem hajlandó azt a szart (nem biztos, hogy ezt a szót használta, de ezt akarta, abban egészen biztos vagyok) egész nap pakolászni, úgyhogy engem ejtene útba elsőként. Persze épp munkám volt akkor, szóval itt jött pár napnyi ideges egyezkedés, de végül csak eljött a pillanat, amikor megérkezett a futár, elmeháborodottságom zsákba csomagolt bizonyítékával. A futár nagy nehezen lerángatta a zsákot, és a mellékelt 2 méteres bambuszrudakat. 

Ha van még rajtam kívül olyan őrült, aki próbált 300 liter zsákos kiszerelésű balti tőzegkeveréket feljuttatni egy 6. emeleti lakásba, az tudja, hogy ez még egy lifttel rendelkező házban sem egy könnyű művelet, mivel egy ilyen zsákon körülbelül annyi fogás van, mint Fekete Laci hatalmas kőgolyóin. (Ezúton kérek elnézést Fekete Lacitól.) Mindenesetre sokkal könnyebb, mint megmagyarázni életed szerelmének, hogy erre szükség van, és szokjon hozzá a gondolathoz, hogy mostantól ez a zsák velünk fog élni.

Tehát vonjunk mérleget. Volt egy erkélyem, egy 300 liter balti tőzegkeverékem, 4 paradicsom-, két paprika-, és egy tomatillo-palántám, és a barátnőm, aki nem biztos, hogy abban a szent minutumban akár egy érvet is elő tudott volna rántani, hogy miért is olyan jó móka velem élni. Innen szép nyerni!

Vidéken újrakezdők, külső-erzsébetvárosi tagozat

Egyébként nem az a típus vagyok, akinek 12 évesen kellett elmagyarázni, hogy bármit is mondjanak a reklámok, lila tehén márpedig nem létezik. Legalábbis egy jó ideig ezt gondoltam magamról. Igazából csak 2008-ban költöztem Budapestre, gyerekkoromban pedig még egy családi kiskertünk is volt, és nem telt el úgy tél, hogy legalább egy disznóvágás be ne figyelt volna – a családban egyébként disznóölés szó volt használatos, ami egy fokkal őszintébb kifejezés.

Ha ki kéne választanom a szomorú feleszmélés legszimbolikusabb pillanatát, akkor talán az lenne, amikor a barátnőm családjánál töltött egyik hétvége pont a burgonya (lófaszt burgonya, krumpli) kiszedésének idejére esett. Lényeg a lényeg, kezembe nyomtak egy kapát, megkérdezték, hogy csináltam-e már ilyet. Na mit válaszoltam?

Persze, hát hogyne csináltam volna, ne sértsetek már meg!

Valószínűleg magam is elhittem. Talán elég annyit mondani, hogy pálinkázós családi összejöveteleken a mai napig előjön néha a sztori, amikor „Peti krumplit kapált”. Mentségemre szóljon, hogy állítólag a tapasztalat totális hiányát gyermeki lelkesedéssel igyekeztem pótolni. Állítólag. Szóval ilyen előélettél álltam neki művelésbe fogni külső-erzsébetvárosi, nyolc négyzetméteres, dél-keleti fekvésű erkélyünket. 

Egyelőre ennyi legyen is elég, viszont ha valamiért úgy érzik, hogy nem tudnának nyugodtan aludni, amíg a cikk elején feltett kérdésekre választ nem kapnak, megnyugtathatom önöket. Ez egy olyan, hellyel-közzel rendszeresen jelentkező, balkonkertészi szerencsétlenkedéseimet dokumentáló sorozat első darabja, ami nyomokban talán még tanácsokat is tartalmazhat!

(2. rész itt)

A címlapkép egyébként A gyilkos paradicsomok támadása című filmklasszikusból való.