"Soha többet nem dobunk ki egyetlen ruhát sem, ha méretben jó és nincs rajta kimoshatatlan vörösborfolt" - morfondíroztunk, miközben kifelé sétáltunk az Iparművészeti Múzeumból. A Divatot a dolgozó nőnek! - Válogatás az 1950-es, 1960-as évek divatrajzaiból című kiállításon látottak ugyanis simán beillenének a H&M legújabb tavaszi-nyári kollekciójába. Csupán a poliésztert kéne szaténra, a nejlont meg szilikonra cserélni, és a skandináv überdizájnereket lenyomnák a hatvanas évek magyar tervezői.

Tapasztalataink alapján a szabások és fazonok ugyanazok, mint negyven évvel ezelőtt, csak a nevek koptak ki a köztudatból: tudja ön például, milyen az a düftinkabát, a gloknis szoknya, a kosárfej, a pied-de-poul mintás ruha vagy a nyári komplé? Nem? Nos ez esetben két út áll ön előtt: rákeres a Google-ben vagy ellátogat az Iparművészeti Múzeumba és megtekinti a jórészt divatrajzokból készült Divatot a dolgozó nőnek! kiállítást. Itt ugyanis az 50-es és 60-as évek híres divattervezőinek, úgy mint Hajdú Katalinnak, Kruppa Gabriellának, Soltész Nagy Annának, Szilvitzky Margitnak, és Záhonyi Lujzának a munkái láthatók, akik mind az akkori Komplex Divatstúdió munkatársai voltak.

"Ízlésalakítás!"

Beszélgetés és divatbemutató
A kiállításhoz kísérőprogramként filmvetítések és beszélgetések is kapcsolódnak. A legközelebbi alkalom február 25-én 15 órakor lesz, amikor a kor hangulatát felidéző könyvek szerzőit hívták meg. Április 1-jén az eseményt a Magyar Iparművészeti Egyetem hallgatóinak divatbemutatója zárja.

A kiállított rajzok az 1958-ban alapított Divatstúdióból származnak. Az egyesülés zászlajára ezt a kultúrpolitikai célkitűzést írták: "Ízlésalakítás!". Eleinte tíz iparművész tömörült az egyesülésbe, aztán az évek során ötre csökkent a létszám. A tervezőknek havonta fejenként tíz ruhatervet kellett leadniuk az Iparművészeti Vállalatnak, amiket zsűri minősített. A ruhák egy része meg is valósult és minden évben divatbemutatón tették közszemlére őket.

Mivel a kiállításon is ezek a tervek láthatók, a rajzok többsége nem a szocialista átlagnők öltözködését tükrözi. A Divatstúdió Kecskeméti utcai boltjában ugyanis kizárólag kisszériás ruhákat árultak tévébemondóknak, színésznőknek és igazgatófeleségeknek, akik az akkori divatot diktálták. Mivel azonban belőlük nem volt túl sok, a stúdió ráfizetéses volt, majd meg is szűnt. Így a kiállítás rendezőinek igazuk van abban, hogy az anyag talán kissé hamiskás, hiszen ahogyan Kádár János is fogalmazott annak idején, "a dolgozó nőnek természetesen más ruhadarabokra van szüksége a mindennapi életben, mint a dísznőnek".

Idealizált nők és embernagyságú mákgubó

Az akvarell- és montázstechnikával készült képeken a kor idealizált nőalakjai jelennek meg idealizált környezetben, a háttérben sehol egy TSZ vagy egy Lenin-torzó, sokkal gyakoribb a francia és német divatlapokból kivágott szöveg-és kép applikáció. Ez a tény - és az, hogy a papírok nem barnultak meg - egy pillanatra el is bizonytalanít minket, de aztán a képek aljába rótt évszámokat látva meggyőződünk, tényleg a hatvanas években készültek. Egyik kedvencünk a "Tavaszi kabát" című kép 1964-ből, ahol a modell mellett egy - ki tudja milyen megfontolásból odarajzolt - embernagyságú mákgubó is feltűnik. Számolhatunk az alsószoknya nagy visszatérésével is, az egyik 1960-ban készült kép alatt ugyanis ez a felirat áll: "Az alsószoknya 1960-ban kötelező" A rajzokat egyébként korabeli fényképek és divattörténeti babák egészítik ki.

Zoób Kati vs. idősebb hölgyek

Zoób Kati szerint, aki a kiállítást megnyitotta, ezek a képek egy sajátosan izgalmas és dinamikus Budapestet idéznek, a kiállításra ellátogató idősebb hölgyek azonban csak somolyogtak. Koránt sincsenek annyira szép emlékeik a kor ruházatáról, beszámolóik szerint borzasztóan szűk volt a választék, volt egy-két kollekció, amit mindenki kívülről ismert, ezért azt is pontosan lehetett tudni, ha valaki az előző évben, vagy esetleg még azelőtt vásárolta a ruháját. Egyik hölgy szerint mindig minden szembe jött az utcán, és még a színésznők sem lehettek biztonságban: hiába vásároltak a Luxus áruházban, nem egyszer fél Budapest ugyanazt hordta.

Tekintse meg képeinket!

Egy másik hölgy szerint azonban csodás ruhák voltak azok, hiszen volt szabásuk. Voltak formák, a nő igazán nőnek nézett ki, míg ma csak "ráhúznak egy zsákot aztán kétoldalt összevarrják." Különben sem járnak már a nők igazi ruhában, hanem nadrágban, vagy szoknyában egy felsőrésszel, de az egyberuha nem igen divat. Valóban, a képeket végignézve legelőször az tűnik fel, hogy mennyire nem hordtak nadrágot a nők, még a 60-as években sem, ellenben majdnem mindenki fején volt valami fejfedő. Másodiknak pedig a kellemes ruhanevek tűnnek fel, mint lóden, spencer kabát, zsákruha, alkalmi komplé és kedvencünk, a délutáni ruha, ami olyan, mintha egy 19. századi lányregényből maradt volna ott véletlenül, és vágyakozva gondolunk arra, milyen jó is lenne minden ebéd után átöltözni, hiszen délután az ember már nem ugyanaz, mint délelőtt volt.

A retró nem létezik

Egy óra szemlélődés után a retró fogalmát is újraértelmezzük: retró azért nincs, mert a divat spirális alakban tekereg és mint ahogy a régi közhely is megállapította, a divatba előbb vagy utóbb minden visszatér - csak ki kell várni azt a röpke 30-40 évet. Valószínűleg ugyanerre a következtetésre jutott az egyik látogató is, aki ezt írta a vendégkönyvbe: "Jövünk 40 év múlva is!"

Kár lenne egyébként, ha a tárlat képeit április 1-jén, a kiállítás utolsó napján leszednék és visszatennék a múzeum egy sötét raktárába. Inkább szabászasztalra, aztán divatbemutatóra mindet!