A néhai Balettintézet előtt javarészt hajléktalanok nézelődnek, az ő szaguk átitatva a zsíroskenyér-hagyma kombinációval elég émelyítő, így egy újabb cigit kényszerülünk elszívni a maximum százfős tömegtől távolabb. Közben lassan befejezi a Kaukázus zenekar a koncertet, így őket meg tudjuk kérdezni arról, hogy milyen érzés az Andrássy úton játszani, míg az Operaházban ünnepelnek a gazdagok. Az énekes, Kardos Horváth János például közli, hogy jövőre azért elmegy az Operabálra, merthogy az mekkora fricska lesz. „Aki látja a rendszert az tudja, hogy valahonnan valahova tart, csak sajnos kevés a jó káder” – mondja. - „Mi egy ilyen alulról építkező zenekar vagyunk, kelet és nyugat találkozása, de nem vagyunk szélsőjobbosok, nem a Hősök terén játszunk, hanem itt.”
Az Attac rendezvényén csak rendezvényszervezőt nehéz találni, ekkorra a hajléktalanok már a Szerelemvonatra rendeződnek vonatozó figurába, élőzene helyett tehát marad a lemezjátszó. Egy méltán részeg, Peace-zászlóba (is) öltözött fickótól próbálom megtudni, hogy éreznek-e bármiféle előrehaladást vagy figyelmet a gazdagoktól, de az látszólag épp olyan magasról tesz a bálra, mint a bentiek rá. „Nem kell mindent mindig megmagyarázni, érezni kell az életet. Én nem vagyok szóvivő!” - szajkózza - „A többség nélkülözik. Fogják satuba a megszorításokat és a felső réteg dugja fel a mikrofont a seggébe.”
Őt egy névvel szintén nem nyilatkozó, ám állítólag diplomás fickó váltja le. „A lényeg, hogy nem biztos, hogy igaz az az elmélet, hogy a neoliberális politika az egyetlen út. Simán lehetne működő gazdaságot csinálni úgy, ha kevesebb lenne a szegény. Nekünk nem a gazdagokkal van a bajunk, hanem azokkal, akik tisztességtelen úton jutottak a vagyonukhoz. Ők is ott bent mulatnak most. Erre akarjuk felhívni a figyelmet.” Ahogy elfogyott a kaja, elszivárogtak az emberek. A zene éjfélig még szól.