horoszkóp

Goráni bárány szentjánoskenyérrel

2005.11.18. 14:58
A Lucullus Baráti Társaság horvát vacsoráján jártunk, ahol kevés halat, viszont sok bárányt, meg borjút ettünk, és bár bort kellett volna, sört ittunk.

"Éhesek voltunk és pont a Nagymező utcában jártunk" - kezdi Sipos Tamás, a Lucullus Baráti Társaság elnöke riporterünknek, aki nem érti pontosan, miért éppen a Horvát étteremre esett a társaság választása. - Betértünk ide enni, és csak horvátok voltak, akik természetesen meccset néztek. Ez a hely csak jó lehet, ettünk egyet, majd úgy határoztunk, hogy itt rendezzük soron következő vacsoránkat."

Ennek mi a Velvetben először nagyon örültünk, el is mentünk a megszokottnál nagyobb létszámban, részben, mert a horvátok jópofák, lehet náluk nagy hajókkal vitorlázni, másrészről pedig, mert úgy képzeljük, sok halat esznek.

Tekintse meg képeinket!

A nagy pincehelyiségbe lépve láthatjuk, hogy az étteremben jó sokan vannak. Minket egy hátsó terembe vezetnek, itt gyülekezik a gasztromániás társaság, akik éhesen telepednek tányérjaik elé. Dohányozni nem lehet, de ez nem olyan nagy baj, mivel van egy kis klubhelység - várakozásainkat felülmúlóan kényelmes kanapékkal - ahol kedvére füstölhet bárki. Az emésztés lelki békéjét egy akvárium teremti meg, feltéve persze, hogy előzőleg nem halat ettünk.

Sipos, csak úgy mint Turóczi Gábor alelnök, már izgatottan várja, hogy mindenki megérkezzen. Mi bort rendelünk és dohányzunk, közben megtudjuk, hogy a ma elfogyasztásra kerülő ételek egy része tegnap még vígan lubickolt a tengerben, ami csak azért meglepő, mert az ételsor később jórészt borjúból és bárányból áll. No de mindegy, az ételek nagy része különlegesség és egyelőre sajnos nem található az étlapon, de hát ez egy kivételes este.

Mielőtt elkezdődne a lakoma, Turóczi kiáll barátai elé, és elmondja, hogy mindenki tudja: Horvátország olyannyira népszerű már ősidők óta, hogy minden nép, amely megfordult az országban, otthagyta lenyomatát konyhaművészetükben. Magyarul: esznek ők mindent, ezért aztán nem is igen értem, miért számít a horvát konyha különlegesnek.

Felsorolja a menüt, amiben én esküszöm, egy csomó tengeri herkentyű nevét hallani vélem, de lehet hogy csak az emlékeim tréfáltak meg Dalmácia valódi kincseit, a homárokat, óriás rákokat, tintahalakat illetően.

A Horvát Idegenforgalmi Közösség képviseletében Skenderovic Marin is nekilát elmesélni, mit is fogunk enni, egész jó magyarsággal, és ő is elmondja, hogy sokan járunk hozzájuk. Kicsit hiányolom is kedvenc polgármesterünket a vacsoráról, de biztosan épp kátyúz.

Szó esik a borról, a Plavec Maliról, ami természetes velejárója a horvát konyhának, mi azért főleg sört iszunk. "Én viszont adok nektek pálinkát" - mondja Turóczi, és ez az ötlet hallhatóan mindenki tetszését elnyeri.

Mert enni jó

Fekete olivás dalmát sonka

A pálinka sunyinak tűnik, de azért nem olyan vészes, és végre meghozzák a mediterrán napfényben érlelődött fekete olívás dalmát sonkát, amihez kapunk olívakrémet. Igazán pezsdítő étel, hozzá két szem dió, egy sült olívás bukta és szőlő jár, bár az utóbbit tőlem kihagyhatták volna.

Kóstolóba kapunk egy falatka sajtot is, ami Pag szigetről érkezett és Dalmatinac a névre hallgat, kicsit olyan, mint az ementáli. Végül a tengerparti horvátok kedvence jön, (és azt hiszem, én például tengerparti horvát vagyok), a marinált polipcsáp.

A polip tényleg friss, olyan omlós, hogy szinte elolvad a számban, csak borzasztóan kevés, még szerencse, hogy a körülöttem ülök nem mind lelkesednek érte. Az övéket is én zabálom fel. Boldogan.

Kiszolgálás egy kétárbocosról

Az első főfogás előtt Antun Vidic, az étterem tulajdonosa körbevezet éttermében, amiről kiderül, hogy valójában óriási. "Lesz egy nagyobb medence, amiben élő halak fognak úszkálni, már kész volt, de valahol ereszt, azt meg rendesen meg kell javítani" - mondja és megmutatja a kisebb piacot is, ami egyelőre még nem üzemel.

Örömmel észleljük, hogy a bárpult valójában egy hajótest. Találunk is közös ismerőst a vitorlázás világából, hiszen mint kiderül Vidic úr vitorláztat is, magyar csoportokat, természetesen csak lazán, magyar olimpikon kapitánnyal.

A vacsora nem áll meg, és a bőrfotelen kipihent előételt tengeri halfilébe göngyölt garnélafarok követi galambsalátával, egy szelet 'Fritaja' nevű borjúszűzzel, valamint báránykaraj goráni lepénnyel.

A hal még nekem is túlságosan halízű, de fotósunk az ételtől kategorikusan kijelenti, hogy a horvátok ízetlenül főznek. "Szimplán halízű és kész."

A borjúszűz jól át van sütve, azaz finom, de a garnéla nem tűnik túl frissnek, egy kicsit sushi-s beütése van, pedig nem is tudtam, hogy a japánok is végigmentek Horvátországon.

Desszertnek fügét mutatunk

Klikk a képre!

Közben a háttérben feláll a Tambura horvát zenekar, akik kellemes muzsikát nyújtanak, megint visszakerülök hát a tengerpartra, csak úgy tűnik, elrontottam a rendelést. A többi hús nem hat meg, de még mindig jobb, mintha csak zöldség lenne. Az ételekhez jár házi sütésű kukoricakenyér, ami még szinte meleg és tényleg különösen jó.

Az indokoltnál kicsit hosszabb szünet után kihozzák a desszertet, amiről azt hittem, csak egy rossz vicc. Ez a szmokvenyák, azaz ostyába töltött füge több mint rémes. Olyan, mintha száraz leveleket rágcsálnánk és a füge magos, ehetetlen gyümölcs. Kapunk hozzá naspolyát, az se jobb, de legalább savanykás ízével elfelejteti a torokszorító, köhögtető leveleket. A szentjánoskenyér elnevezésű sütemény kicsit jobb, de ez se győz meg arról, hogy a horvátok a világ legjobb édességkészítői. A lakoma is elég kimerítő volt, így lassan érzékeny búcsút véve hagyjuk a díszes társaságot tovább emészteni.