horoszkóp

Harmincöt éves kismamák

2004.08.10. 10:59
Néhány évtizede, ha valaki harmincéves kora után vállalt gyermeket, már idős anyukának számított. Manapság viszont egyre többen döntenek úgy, hogy kitolják a szülés idejét, és inkább érett nőként élvezik az anyaság örömeit.
Kislánykoromban gyakran láttam magam huszonéves anyukaként, három gyönyörű gyerekkel és egy fiatal apukával az oldalamon, egy szép kertes házban, ahol megállt az idő. Aztán az életem másként alakult, az elképzelt, idilli családi fotó pedig egyre haloványabbá vált. Először én meg az apuka lettünk rajta öregebbek, majd a harmadik, később a második gyerek tűnt el a képről. Maradtunk hárman: anyuka, apuka és egy kisbaba. A fotó az évek múltával tovább változott, és mire betöltöttem a harmincat, már csak ketten álltunk a képen: egy gyermekét egyedül nevelő, emancipált asszony és egy gyönyörű óvodás kisfiú. Jött néhány kalandos év, de a megálmodott gyerekek egyre jobban hiányoztak. Aztán megtörtént a nagy csoda: amikor legkevésbé vártam, megjelent életemben a nagy ő, akivel néhány év együttélés után elhatároztuk, hogy három kamaszodó gyermekünk mellé vállalunk egy közös kisbabát.

Az első hetek

Néhány hónap próbálkozás után egy nyári reggelen a terhességi teszt kék csíkja egyértelműen jelezte, hogy kitartásunk meghozta gyümölcsét. Embrióm (nyolchetes korig így nevezik) ekkor éppen háromhetes lehetett, és a mérete alig érhette el a három millimétert. Miközben a fellegekben jártam, a kismamakór minden tünete kitört rajtam: a mellem érzékennyé vált, émelyegtem, ugyanakkor folyamatos éhségérzet gyötört, egész nap legszívesebben aludtam volna és minden apróságon elsírtam magam. Tudtam, hogy mindez jót jelent, a baba él és fejlődik, mégis néha elöntött a szorongás. Az embrióból magzat lett, tízhetes élőlény, mire eljutottam az orvosi rendelőbe. Ekkor szembesültem először a koromból adódó lehetséges veszélyekkel, így a Down-kór, a magas vérnyomás, a terhességi cukorbetegség, valamint a vetélés megnövekedett kockázatával. Annyira feldühített ez az igazságtalanság, hogy azon nyomban elhatároztam: én leszek a világ legszebb, legegészségesebb kismamája, megmutatom, hogy a kor nem számít, sőt! Orvosom teljes mértékben partner volt tervem végrehajtásában. Ő is azt vallotta, hogy az életkor nem feltétlenül jelent kockázati tényezőt a gyermekvállalásnál, különösen akkor nem, ha a kismama egészségesen és kiegyensúlyozottan él.

A nehéz döntés

A várandósság ideje alatt az egyetlen komoly döntést a kromoszómavizsgálatról kellett meghoznom. Harmincöt év felett minden terhes nőnek felajánlják e vizsgálat lehetőségét, amely a magzat genetikai sérüléseinek kiszűrését szolgálja. A tudomány mai állása szerint így lehet a legtökéletesebben kiszűrni az édesanya kora miatt előfordulható esetleges rendellenességeket. A beavatkozást műtőben, steril körülmények között végzik. Egy hosszú tűt szúrnak a hasfalon át az anya méhébe, és a magzatvízből mintát vesznek. A beavatkozás néhány percig tart, viszont a vetélés lehetősége egy a kétszázhoz. Próbáltam úgy felfogni a rám váró megpróbáltatást, mint egy szükséges rosszat, annak zálogát, hogy egészséges gyermekem szülessen.

És milyen jól döntöttem! A szúrás tényleg nem fájt, az orvosok és a műtősök figyelmes viselkedése megnyugtatott. Bár rutinbeavatkozásról volt szó, kíváncsian és örömmel figyelték velem együtt az ultrahang képernyőjén a gyermekemet, aki a beavatkozás alatt szép csendesen aludt, jó 10 centi távolságra a tűszúrás helyétől. Két hét múlva megkaptam az eredményt: rendellenesség nincs, fütyi viszont van. A kromoszómákból egyértelműen meg tudták határozni a baba nemét, amire én borzasztóan kíváncsi voltam. Kisfiam a jó hír hatására még aznap érezhető életjeleket adott magáról: kapirgászott a hasfalamon, pici, finom rúgásokkal üdvözölte szüleit. Ettől kezdve végtelen nyugalom lett úrrá rajtam.

Tudatos terhesség

Ma már egy kismama, ha kellő ideje, pénze és energiája van, nagyon jól eltöltheti a gyermekvárás hosszúnak ígérkező időszakát. A kismama-irodalom - újságok, könyvek, videokazetták formájában - végtelen mennyiségű információval, ötlettel, tanáccsal szolgál. Kezdetben én is nagyon belelkesedtem, minden érdekelt, szerettem volna mindent kipróbálni, amivel magamat és a gyermekemet kényeztethettem. Eljártam kismamatornára, jógára, hastáncra, kipróbáltam a kényeztető Ma-Uri masszázst, esténként relaxált állapotban próbáltam beszélgetni kisfiammal. Együtt tornáztam Rubint Rékával a videokazettájára, és közben azon dühöngtem, hogy belőlem soha nem lesz "bombajó kismama", ahogy ezt a kazetta borítóján ígérik.

Ami bevált: a kismamajógaű

A jógával már korábban is többször kacérkodtam, de sohasem voltam elég kitartó. A kismamajóga első órája annyira jólesett, hogy rögtön tudtam, most nem adom fel idő előtt. Speciális gyakorlatokkal nyújtottuk, lazítottuk a medencét és a gátat, megerősítettük a szülésben közreműködő izmokat. Megtanultunk még helyesen lélegezni és pozitív vizualizációval készültünk fel a szülésre. Ez a gyakorlat abból állt, hogy relaxált állapotban háromszor elismételtünk magunkban egy előre megfogalmazott pozitív állítást, ami a szüléssel, kisbabánkkal kapcsolatos vágyunkat fejezte ki. Idővel azt vettem észre, hogy naponta többször, még a villamoson is ezt a mantrát mondogatom magamban. A jógaórát mindig mély relaxációval fejeztük be, ami alatt (már ha nem aludtam bele) tökéletesen kipihentem magam.

Meglesem a gyerekem: 4D ultrahang

A kisfiam a hasamban 36 hetes volt, amikor befizettünk egy négydimenziós ultrahangvizsgálatra. Már nem a betegségek kiszűrése, hanem az élvezkedés volt a cél. Kíváncsiak voltunk kisfiunk arcára, testére és arra, hogy mit is csinál azon a szűk helyen egész nap. "Tisztára te vagy" - kiáltottam oda férjemnek, mikor a képernyőn megjelent egy fitos orr és egy cakkos száj. "A homloka és a szeme a tiéd" - válaszolta meghatódottan a büszke apuka. Gergő (ekkorra már neve is lett a drágánknak) izgett-mozgott a hasamban, szopta az ujját, a vizsgálat végére pedig csuklani kezdett. Bébifotóalbumunk első képei ezek az ultrahangos felvételek lettek.

A nagy pillanat

Azon a bizonyos napon reggel hét órakor remegő lábakkal léptem be a szülőszobába és tudtam, innen már csak a babával távozhatok. Igazából nem féltem, csak izgultam, szerettem volna minél előbb túl lenni a vajúdás fájdalmas óráin. Első gyermekem születésének emlékét az idő megszépítette, és nagyon bíztam a kismamajógán tanultakban. A vajúdás elején még sokat mosolyogtam két fájás között, férjem és a szülésznő jól elszórakoztattak. Amikor már nagyon fájt, csak magamra és a babára koncentráltam, próbáltam helyesen lélegezni, a fájások között erőt gyűjteni. Ahogy a kitolás fázisa közeledett, egyre jobban belemerültem egy furcsa, semmihez nem hasonlítható, eksztatikus állapotba. Biztos nagyon fájt, de ma már csak arra a csodálatos pillanatra emlékszem, amikor felsírt egy rekedt kis hang, és egy négykilós, 60 cm hoszszú óriásbébi landolt a mellkasomon. Kisfiam meggyötört, lila fejjel, bevérzett szemmel, de boldogan pihegett a mellemen. Ismerkedett az anyukájával, akit eddig csak belülről ismert, és az apukájával, akinek a hangjára azonnal megnyugodott. A boldogsághormonok túltengtek bennem, úgy éreztem, a világ legnagyobb hőstettét vittem véghez.

A történet ezzel a boldog befejezéssel itt most véget ért. Ami ezután következik, az már egy másik történet, sok-sok örömmel és kevés alvással. Gergő szépen fejlődik, én pedig virulok a boldogságtól és úgy érzem, életem legjobb döntése volt, hogy túl a 35-ön még egy gyerekre vállalkoztam.