A hétéves amerikai gyerekek 65 százalékának van - vagy életük egy szakaszában volt - képzeletbeli társa - derítette ki a Washingtoni Egyetem és az Oregoni Egyetem pszichológusaiból álló kutatócsoport felmérése. Az erről készült tanulmány a Fejlődéspszichológia című szaklap ehavi számában jelent meg, szerzői Marjorie Taylor és Stephanie Carlson.
Az eredményekből az is kiderült, hogy ez a jelenség az iskoláskorúak közt közel olyan gyakorisággal fordul elő, mint az iskolába még nem járó gyerekek esetében. Az iskoláskorúak 31 százaléka sokszor játszik képzeletbeli társával, ez a szám az óvodások közt 28 százalék.
Több is van, és váltogatják őket
"Ez a felfedezés elképesztő: teljesen ellentmond a gyerekkor középső szakaszáról eddig élő elképzeléseknek, többek közt Freud és Piaget tételeinek is" - számolt be róla Stephanie Carlson, a Washingtoni Egyetem szakembere. "A képzeletbeli társ jelenléte az iskolásoknál is teljesen természetes jelenség."
A képzeletbeli játszótárs jelensége azonban egy folyamatosan alakuló, fejlődő dolog: a gyerekek nem okvetlenül ugyanazzal az egy társsal játszanak egész gyerekkorukban. Carlson szerint több gyerek is beszámolt arról, hogy akár egy egész sor képzeletbeli lény van körülötte, akik mind más személyiségjegyeket viselnek; volt olyan gyerek, aki egyenesen 13 különböző játszótársat sorolt fel. "Szinte olyan ez, mint egy szállodai forgóajtó: a gyerekek nagyon fürgén váltogatnak a játszótársak közt. A kutatás során néha még mi is nehezen tartottunk lépést, hogy adott pillanatban épp kiről is van szó."
Minielefánt és százéves dzsiájdzsó
A kutatók eredetileg 152 3-4 éves korú óvodást és szüleiket vontak be a megfigyelésbe. Mindegyik gyereket és szüleiket is külön-külön kikérdezték a képzeletbeli társról, melynek során egyúttal a gyerek verbális képességeit és feladatmegoldási képességeit is felmérték a pszichológusok. Három évvel később a gyerekekek közül százat (50-50 fiút és lányt) és szüleiket kérték fel az újabb kísérletben való részvételre. A gyerekeket ismét a képzeletbeli társukról kérdezték, és eközben a szociális értelmi képességeiket is feltérképezték. A szülők eközben személyiségtesztet töltöttek ki gyermekükről.
Az elképzelt játszótársak rendkívül változatos figurákat vonultattak fel: láthatatlan fiúkon és lányokon kívül hörcsögről, párducról, kutyáról, icipici elefántról és nagyon öreg GI Joe babáról egyaránt számoltak be a gyerekek. Míg az ovisoknál ezek 52 százaléka valamilyen létező dolgon (például játékfigurákon) alapult, az iskoláskorúak 67 százaléka már mások számára láthatatlan társakról számolt be.
A kutatás azt is kimutatta, hogy míg óvodáskorban a lányoknál gyakoribb az elképzelt játszótárs, 7 éves korukra ez az arány mindkét nemnél közel egyenlő. A gyerekek 27 százaléka még szüleinek sem árulja el láthatatlan társa létezését, aki az iskolásoknál 57 százalékban ember formájú, míg az ovisok 41 százaléka inkább állatot fantáziál. Azonban nem minden elképzelt társ jóindulatú: egy részük meglehetősen befolyásolhatatlan viselkedésű, és sok esetben terhes is a gyerek számára.
Nem káros, sőt
"A képzelt társakat a pszichológia sokáig káros jelenségként ítélte meg, és a szülők is átvették azt a hozzáállást, hogy nem egészséges, ha a gyerekük képzeletbeli lényekkel foglalja el magát" - mondta el a pszichológus. A gyerekek több mint kétharmadának azonban - személyiségtípusuktól függetlenül - azonban van ilyen társasága.
A fantázia fontos szerepet játszik a gyerekek személyiségfejlődésében mind a tanulató, mind az emocionális képességek terén. A játék lehetőséget ad a gyerekeknek arra, hogy akár bonyolult személyes és közösségi szituációkat biztonságos körülmények közt tanuljon meg feldolgozni.
A kutatók azt is vizsgálták, mennyire képesek azonosulni a gyerekek valaki más személyiségével, és az eredmények szerint a gyerekek közel 95 százaléka számolt be arról, hogy már játszott olyat, hogy állat vagy egy elképzelt személy szerepébe képzelte bele magát. Ebben az a fontos, hogy azok az iskoláskorú gyerekek, aki kiskorukban csak nagyon keveset, vagy soha nem játszottak ilyet, beleérzőképességüket tekintve később fejletlenebb készségeket mutattak.
A kutatók arra is kíváncsiak voltak, miért unnak rá akár egyik napról a másikra is a gyerekek az addig oly fontos társra. "Valahogy úgy működik ez, mint ahogy a játékszereikre is ráunnak. Sok esetben úgy oldják meg, hogy a társ eltávozik, vagy a gyerek lassan elfelejti őt. Más esetben újabbal helyettesíti a régi társaságot, vagy valódi gyerekek közösségébe kerülve valódi gyerekekkel alakít ki kapcsolatokat." - számolt be róla Carlson.