Ha valaki lemaradt volna: a bécsi Natascha Kampuscht 12 éves korában elrabolták. Összesen 3096 napot töltött egy föld alatt kialakított kis szobában egészen 2006 augusztus 23-án bekövetkezett szökéséig. Az őt fogva tartó Wolfgang Priklopil még aznap este öngyilkos lett.
Törekvés a teljességre
Allan Hall és Michael Leidig, a könyv két angol szerzője munkája során megpróbált szinte minden fellelhető adatot és tényt felhalmozni, és az egészet valamiféle rendszerbe foglalni. Hosszú interjúkat készítettek a családtagokkal, a lány és rablójának környezetével, átvizsgálták a rendőrség nyilvános adatait, a 2006 novemberéig megjelent sajtót, összegyűjtötték az irodalmi párhuzamokat (Lolita, Lepkegyűjtő), de valahogy az egész mégsem lett több egyszerű leltározásnál.
A Natascha-vándorcirkusz (ahogy több újság is nevezte a lány szabadulása után kialakult egész Ausztriát fenekestül felforgató médiaboomot) iránt érdeklődők viszont így most még több részletbe pillanthatnak be, még többet tudhatnak meg az olykor szánalmas, beteg figurának, máskor kegyetlen démonnak ábrázolt Priklopilról, a pincében tartott lány életéről illetve kettejük bonyolult kapcsolatáról.
Aggályos gyerekkor
A könyv Natascha gyerekkorával indul: kiderül, anyjával mennyire ingatag volt a kapcsolata, apjával ellenben kölcsönösen szerették egymást. Utóbbival életének legszebb napjait töltötte egy Sárvár melletti kis faluban. Szülei nem éltek együtt, és egyébként is erősen megkérdőjelezhető erkölcsi mércével alakították mindennapjaikat: apja például a 12 éves kislányt többször magával vitte a kilencvenes évek magyar (!) diszkóiba, anyja pedig többször hagyta otthon egyedül, míg szeretőivel találkozott. Az igazi aggályok akkor merültek fel a pszichiáterekben, amikor olyan fotókat találtak Natascháról, melyeken combközépig érő csizmában, lovaglópálcában a kezében, rövid szoknyában áll zavart arckifejezéssel.
Stockholm-szindróma
Ezek nemcsak anyja szülői kvalitásait vonták még inkább kétségbe, de intenzíven tápláltak olyan - soha be nem bizonyított - feltételezéseket is, miszerint az anya valamelyik szeretője révén kapcsolatban állhatott az emberrablóval. Ez azonban csak egy a sok elméletből, melyek közül az osztrák sajtó és a közvélemény egyik kedvence az, hogy Natascha voltaképp jószántából maradt olyan sokáig Priklopil mellett. A szerzők ugyanakkor bő lére eresztve tárgyalják, hogy a lány mégsem őrült meg, sokkal inkább az ún. Stockholm-szindróma tehet arról, hogy olyan sokáig maradt. A pszichológiában alkalmazott kifejezés lényege, hogy a túszok egy idő után szeretetet kezdenek érezni őreik, kínzóik iránt. A fogalom egy 1973-ban történt stockholmi emberrablásról kapta a nevét, amikor öt és fél napig tartó összezártság során a négy áldozat érzelmileg közel került fogva tartóihoz és a szabadulás után védeni próbálta őket.
Csöndes, udvarias műszaki beállítottságú ember
A könyvben sok szó esik a rendőrség amatőrizmusáról, látnokok és jövendőmondók jóslatairól, a sajtó óriási szerepéről, de még szomszédok és postások is megszólalnak. Az emberrabló személyiségének mélyére is megkísérel leásni a két szerző, de azon túl, hogy nárcisztikus, egocentrikus és paranoiás személyiségként tüntetik fel (és kijelentik, hogy valószínűleg nem volt kimondottan pedofil, sem pedig homoszexuális) nem sok minden derül ki róla. Környezete csöndes, absztinens, udvarias, műszaki érdeklődésű emberként ismerte és jelentéktelen figurának tartotta, akinek legnagyobb ismert bűne az volt, hogy egyszer verebekre lövöldözött (miközben békésen fogyasztotta szendvicsét).
A szökés
Külön fejezet tárgyalja a szökést, melyre Natascha állítólag már 12 éves korától készült, de mégis csak azután valósította meg, hogy a 18-ik születésnapjával enyhülni kezdett a szigor és Priklopil kilépett vele a nagyvilágba: barkácsboltba, bevásárolni vitte, egy ízben még síelni is elmentek együtt. Natascha saját elmondása szerint folyamatosan résen volt, és sajátos menekülési technikákat dolgozott ki: "Mindig megpróbáltam úgy mosolyogni az emberekre, ahogy a régi iskolai fotóimon tettem" - írja egy, a közvéleménynek szánt nyílt levélben, a körözés során felhasznált gyerekkori fényképekre utalva.
Natascha nem szólalt meg a szerzőknek
"Natascha kitartása példaértékű a világ, és az olyan szörnyetegek számára, mint elrablója. Natascha maga testesíti meg az emberi szellem halhatatlanságát, azt a képességet, hogy az ember soha nem adja fel, hanem győzedelmeskedik a látszólag leküzdhetetlen nehézségek felett" - írják heves pátosszal hangjukban a szerzők a könyv végén, ami - nem győzzük hangsúlyozni - 208 oldalon tényleg összegyűjtött mindent, ami az ügyről 2006 novemberéig tudni lehetett. Jelzésértékű azonban, hogy a médiát igen eredményesen használó Natascha maga nem nyilatkozott a szerzőknek.
Az őt körüllengő titokhoz tehát nem kerültek közelebb a Natascha iránt érdeklődő tömegek. Kiindulási olvasmánynak azonban mindenképp jó, és úgysem kell sokat várnunk, követni fogja még több tucat másik. Előbb-utóbb pedig nyilván maga Natascha is előáll majd a saját verziójával.
Allan Hall - Michael Leidig: Lány a pincében - Natascha Kampusch története
Partvonal Könyvkiadó
208 oldal