Nem untatjuk misztikummal az olvasót. Egy napon a Velvet meghívót kapott a Magyar Relaxációs és Szimbólumterápiás Egyesülettől a "Az önmagára találás, mint az élet lényegi kérdése: a relaxációs és szimbólumterápiák kérdésfeltevései, lehetőségei és feladatai" című konferenciára. Egy személyiségfejlesztő tavaszi tréning után vállalhatónak találtuk ezt is, és főváros közigazgatási határán még éppen belül található Károli Gáspár Református Egyetemre abban a hitben indultunk el, hogy megismerjük a pszichoterápia 2005-ös trendjét.
Tetoválás helyett
Erről közvetlenül az érkezés után letettünk, látva, hogy rajtunk kívül a többi száz vendég mind pszichológus. "Lehet, hogy nehezen érti majd az előadásokat, lévén sajátos nyelvezetünk van. Majd segítek" - ajánlkozott egy pszichológushallgató, miközben az ajtókra ragasztott feliratokat követve az előadóterembe léptünk be. Később kiderült, számára sem volt minden egyértelmű.
Elsőként az egyesület történetét ismertette az elnök, Bagdy Emőke, miközben a programfüzetben az izgalmasabbnak tűnő prezentációk leírását olvasgattuk. Ilyen volt például "A tetoválás, mint testszimbolika" és az "Önmagára találhat-e a hajléktalan?" című, a három napos konferencia idejére tervezett előadás, amelynek összegzéséből azonban nem sokat tudtunk meg a témáról. "Ő pedig egy nagyon neves szakember"- súgta egy padtárs, amikor a francia Yves Rantyt jelentették be, aki - ha jól értettük - a relaxáció terápiás funkciójáról beszélt, de tolmácsa nem mindent fordított le, mondván, a gondolatok benne vannak a prospektusban.
Frigiditás és mesék
A szakember saját praxisából említett példákat arra, hogy a terápián az általa indukált érzékelés hogyan tárja fel az ember személyiségét. "Amikor egy női páciense a relaxáció alatt a testének melegségére koncentrált, de hideget érzett, és a szeánsz végén nem azt mondta, hogy fáztam, hanem hogy hideg voltam, az rávilágított a nő frigiditására" - magyarázta Ranty szavait a padtárs, mielőtt elhagytuk volna a termet.
Riporterünket ugyanis jobban érdekelték a kiscsoportos műhelyek, amelyektől bizarr élményt várt, lévén ezekben pszichológusok elemzik egymást. A párhuzamosan folyó pszicho-workshopok témáját a büfével szemben található kis termek ajtajára ragasztották, tudatva a hallgatósággal, a foglalkozások közt nincs átjárás, és mivel hármat egyáltalán nem értettünk, a negyediket: "A mese munkája a lélekkel, a lélek munkája a mesével" címűt választottuk.
Csonkolós sztori
"Miért szeretjük a mesét? Mert jó a vége, mert más tudatállapotot eredményez, mert megjelennek bennük a jungi archetípusok, és viselkedés mintákat mutatnak az életre vonatkozólag" - kezdte a moderátorunk arra utalva, a műhely alatt egy népmesét ismertet majd. Ennek megfelelően puffos ujjú vászonruhája is a népi hagyományokat idézte, de nyilván nem a hangulatkeltés miatt. A szobában kis körben tizenhárom szakember ült, akik közt elmegyógyászt, pszichiátert, és óvodapedagógust is találtunk.
A kurzust vezető pszichológusnő elmondta, bevonna bennünket a vizsgálatába, amelyet mesék hatásáról folytat, és egy, az 1800-as évek végéről származó székely mesével készült, ezt hallgatás után elemeztük. A diktafonról szóló 'Testvéri irigység' rém nyomasztó volt. A története dióhéjban: egy királynak három lánya van: Kevélység, Kedvesség, és a legkisebb, az apa kedvence, Szívesség. A két nagyobbik gyűlöli a harmadikat, akinek kezét egy erdei séta alkalmával levágják, és a lányt elkergetik. A megcsonkolt lányra egy királyfi talál rá, aki a fogyatékossága ellenére beleszeret, és elveszi feleségül. Szívesség teherbe esik, a férjnek azonban háborúba kell indulnia apja ellen, amelynek ideje alatt a lány egy ikerpárt hoz a világra. Tudomást szerezve erről a nővérek azt a hírt juttatják el a királyfinak, hogy Szívesség formátlan állatokat szült, majd a férj nevében visszaüzentek, hogy tűnjön el a palotából. Két csecsemővel a nyakában a lány elmenekül, majd véletlenül beleesik egy forrásba, és a víz hatására kinő a keze. A mese végére a férje is rátalál, és a két testvért halálra ítéli, de Szívesség megvétózza, és futni hagyja őket.
Szív, London
"Számomra ez a mese a szeretetről szól" - kezdte az elemzést pátosszal egy csoporttársunk. Riporterünk cinikusan hozzátette, nem hisz abban, hogy akinek a külseje megváltozik, annak a személyiségében nem megy végbe változás, és példaként Anakin Skywalker Darth Vaderré lényegülését akarta felhozni, amikor a mellette ülő pszichológusnő kontrázni kezdett.
"Sérült emberekkel dolgozom, és az a tapasztalatom, hogy nincs bennük düh. Ha nem tudnák elfogadni, ami történt velük, nem lenne erejük a rehabilitációra" - magyarázta, majd moderátorunknak arra a különös kérdésére, melyik testrészében érezte a mesét, a legtöbb szaktársa mellett azt válaszolta, a szívében. Riporterünk a gyomrában érezte a sztorit a csonkolás miatti dühében, de tanúsította, az igazi drámát nem a mese okozta, hanem az egyik pszichológus közbevetése a szünetben. "Micsoda szörnyűség történt Londonban, hallottátok?" - és elmesélte. A körünkben ülő egyik hölgy elsápadt, és közölte, a fia éppen ott van, a belvárosban dolgozik, és aznap még nem beszéltek. Az ezt követő néhány mondat beszédesebb volt, mind a konferencia addigi előadásai, a képmutatás nyomait sem találtuk benne. Aztán véget ért a szünet, és folytattuk a csonkolós mese értelmezését.
|