"Ezeknek a dögöknek meg mé' pont Orosziba köllött jönni?! Mé' nem mennek innét máshova?!" - kárál ecetes hangon egy öregasszony az egyik kapuban, míg a "dögök" végigtrappolnak a falu egyik utcáján. A dögök egész pontosan 129-en vannak, többségük barna, rövidszőrű. Némelyik hangosan összevitatkozik a másikkal, de alapvetően vidám a közhangulat Kisorosziban.
Az öregasszony - látva, hogy a törpe minoritás véleményét képviseli - visszahúzódik a vájdlinghoz meg a kapához. Csak a helybéli kutyák lépnek elvi koalícióra vele. Hasonló vehemenciával adják az idegenek tudtára, jobb lenne, ha inkább elhúznának a vérbe. A "dögöknek" azonban eszük ágában sincs. Néhányan ugyan leugatják a kerítés mögül ugatókat, a többség azonban rájuk sem hederít. Mindenki a nagyrét felé tart.
Izmozás, szexuális zaklatás, flippergolyó
A "dögök" vizslák, a második vizslatúra résztvevői. Bármerre néz az ember, csak vizslákat lát. Többnyire magyar vizslákat, de megfordul köztük néhány sötétszőrű egyed, például német vizsla is. A barna magyarokat cseppet sem érdekli a szőrszín, rasszizmusnak nyoma sincs.
Kisebb-nagyobb csetepaték nem a származás miatt alakulnak ki; leginkább akkor, ha az izmozó hímek mindenki előtt meg szeretnék mutatni, ki a fasza csávó Kisorosziban. De még ők is megkapják a magukét a frigid szukáktól, akik nem szeretnék, hogy ismeretlen vizslák szemérmetlenül szaglásszák a genitáliájukat.
A kikosarazott hímek sértetlen önérzettel spuriznak tovább. Ez a legenyhébb kifejezés. A vizslatúra száznál is több vizslájának mozgása leginkább a flippergolyóéra emlékeztet, a rét pedig egy gigantikus flipperré változik erre a vasárnap délutánra.
Összetéveszthetetlenül vizslás
Mindösszesen 129 vizsla jött gazdástul a második vizslatúrára. A túra csak ürügy arra, hogy a vizslások és a vizslák együtt legyenek pár órát. A gazdáknak legalább olyan élményteli időtöltés ez, mint a szabadságtól, a szagoktól és a jó időtől megkergült ebeknek. Amerre a szem ellát, mindenhol vizslák viháncolnak, mindenhonnan összetéveszthetetlen vizslacsaholást hallani.
Jellegzetes, ahogyan minden, ami a vizslákkal kapcsolatos. A vizslatartók szerint nincs még egy ilyen kutyafajta. Sokan tapasztalatból tudják ezt, a túra résztvevői közül többeknek volt már más típusú ebe; de mint mondják, a vizsla az igazi. Mert könnyen kezelhető, emberszerető és okos.
Kertész Vilmos tudománya
Éppúgy, mint Kertész Vilmos, született Vili. Gazdája, Erzsébet a saját nevére vette. "Ha azt mondom neki, hogy a Stefánián menjünk, akkor arra fordul. Ismeri az utcaneveket és úgy vezet, ahogyan szeretném" - bizonygatja Erzsike, mialatt átvágunk a nagyréten. Kertész Vilmos barna szemeibe feledkezve el is hisszük a hihetetlent.
Tőle nem tudjuk megkérdezni, annyira lefoglalja a rét zsongása, meg a többi ide-oda cikázó vizsla. Elszáguld, majd visszatér, de csak azért, hogy fellökjön egy Erzsikéhez gyanúsan közel került ebet; majd a Velvet munkatársát taszigálja távolabb a hölgytől. "Senkit nem enged a közelembe. Ha kirándulunk, senki nem jöhet mögöttem, mert Vili szerint az veszélyes, és mindenkitől félt" - magyarázza Erzsébet.
Rosszabb, mint egy gyerek
Anikó az emberfüggőséget emeli ki, mint a vizslák különleges tulajdonságát. A kétéves Mona például bármit csinál, azt úgy teszi, hogy gazdájához hozzáérhessen. Türelmetlen, idefelé is szünet nélkül hisztizett a kocsiban. Mindig ezt csinálja, ha mennek valahova. Valószínűleg szétfeszíti a felhalmozódott energia. Mona hiperaktív, Anikó szerint még más vizsláknál is több a mozgásigénye. Ha leviszik sétálni, három órán keresztül egyfolytában rohangászik, mint pók a falon.
Akárcsak az öthónapos Vitéz, aki a vizslatúrán zöld nyakkendővel különbözteti meg magát a többiektől. Gazdája, Dalma nem gondolta volna, milyen vállalkozásba fog a vizslatartással. Időigényes, rosszabb, mint egy gyerek, mert a gyerek egy bizonyos kor után elvan a játékaival. Vitéz viszont megköveteli, hogy foglalkozzanak vele, különben reklamál, visszaugat. Aztán tudomásul veszi az erőviszonyokat és sértődötten félrevonul.
Most mégis inkább fel-le pattogva el-el tűnik a félméteres fűben. Aztán - ahogyan a többiek - ő is háromszor belegázol a földút sáros pocsolyáiba. Kicsit tapicskol, s miután elég sarat vert fel a közelben lévő cipőkre, nadrágokra, ártatlanul elmasíroz. Sejti, sokkal izgalmasabb dolgok következnek, amint kijutunk a fák közül.
Masíroznak a Dunába
A messziről hallatszó izgatott csaholások jelzik, hogy itt van már a Duna. Jobbra, szemközt a túlparton a visegrádi Fellegvár. De kit érdekel, amikor azt látjuk, hogy a teljesen megbolondult vizslák a hűvös ellenére úgy masíroznak be a folyóba, mintha augusztust írnánk. Bár a 129 fős csapat eddig is meglehetősen élénk volt, de most valósággal elszabadul a pokol.
Össze-vissza cikáznak vizesen a parton, csoportokba verődve verik a vizet tappancsaikkal. Fel-alá rohangálnak a part menti sekély vízben, gondolkodás nélkül beúsznak a jéghideg folyóba, hogy kihozzák az elhajított faágat. Pontosabban azé a dicsőség, aki előbb ér oda, vagy el tudja venni a másiktól. Azután - hiába vizesek a bundák - nincs cidrizés, hanem gyors, hentergőzős törölközés a frissen kihajtott fűben, bundarázás a nadrágokra, kabátokra.
Mire visszaérünk a faluba - így vagy úgy - mindenki teljesen megszárad. A bundáról lepereg, de a ruhákon ott marad az agyagos sár. A vizslatúra eseményeiről csak ezek a foltok, meg az elgyötört emberi arcok árulkodnak. A 129 barna szőrös ugyanolyan eszelősen, fáradhatatlanul trappol el az ecetes hangú öregasszony háza előtt, mint ahogyan jöttek. A vizslatúra véget ért. Mindenki túlélte. A banya is.